2017. február 12., vasárnap

Egyszer***




Egyszer és többé soha



Ezt a két embert a virtuális valóság hajtotta egymáshoz és egyforma, ragyogó tehetségük. Annyira érzékenyek voltak már a soha ki nem fogyó támadások miatt, hogy ezért is kellett egy rokonlélek, akinek ki lehet önteni az értetlenség keserűségét. Aki tehetséges, azt azonnal megtalálják a „nyelvek,”melyek méreggel és tüskével mártakoznak bele mindenbe, ami a szokvány langyos posványából kiemeli a fejét. A virtuális világ sem ad ez alól felmentést. A tehetség azonban hajt és írni kell, csinálni kell, jó, amikor értő kezekbe – illetve szemek elé kerül az adott mű, világszerte, mindenhol, ahol magyar ajkúak laknak.


Nem látták egymást soha. Egymás webes elérhetőségén tájékozódtak és esténként a gép segítségével társalogtak. A kevés szavú férfi a múlt századvég egyik ostoba háborújából halálos lelki sérülésekkel tért meg. Beszélni erről soha nem volt hajlandó, de szóltak a versek és a megrendítő prózai alkotások. Alig túl a negyvenen két – szinte felnőtt, nagyon szép gyereke volt. Büszke is volt rájuk, nagyon. Korán és ostobán nősült, mert igencsak hamar kiderült, ők ketten az életben szót nem értenek. Elválni eszébe nem volt. Miért tette volna? Hová megy, mikor látja majd a gyerekeit? A feleség azt sem tudta, hogy íróval, költővel él egy fedél alatt. Ezt a költőtársat, illetve társnőt, azonnal felfedezte magának. Lapját át – meg átolvasta – pedig volt ott anyag bőséggel. Közösségi irodalmi portálokon mindig szóltak egymás műveihez. Az írónő saját lapján talált fotóalbum nagy részét pedig lementette egy jelszóval védett mappába. Imádta ezt a nőt. Előtte lehetett oly édesen trágárkodni, mindent megengedhetett magának, s ezzel a bájos, vele érző fogadtatással még inkább a szívéhez láncolódott. Sokáig írogattak (mert a kihangosítás elég veszélyes lett volna a már föntebb említett körülmények miatt.)
Amikor az egyik nap a szokottnál is kietlenebbre sikeredett, hiszen a munka, amit végzett messze nem az ő lelkéhez állt közel. Keresni azonban kellett. Képzettsége pedig prózaian műszaki volt, egyébről álmodni sem lehetett. Egyáltalán – örülhetett, hogy népi kisebbségként még megtűrik a munkahelyén. Saját hazájában, egy világháborús, ostoba határszabdalás után lett családja „kisebbség”. Ebben a hangulatban – mikor a bájos, kék háttérben úszkáló halak alatt megjelentek a szokott betűk, fellélegzett, mint akit utolsó percben engednek föl a víz alól. Írtak már egymásnak verseket. Ezeket sehol nem jelentették meg. Bekerült a mappába. Olyan is előfordult, amikor egyik sor után a másik írt következőt és így ketten írtak meg egy verset. Nagyon értették a szót, nagyon egy fogaskerékre járt az agyuk. – Látni akarlak, legalább egyszer! – szakadt ki belőle a vallomás, ami a másik oldalon sem okozott meglepetést. Egy akarat dolgozott már rég, fejben, szívben egyaránt. Mindkettejükben. Találkozni, aztán a véglegesség örökkévalóságába belenyugodva eltenni a soha nem felejthető élmények közé, amelyekért valójában érdemes az ember fiának élnie. Amikből táplálkozik az alkotói lélek. Csalásról nem volt szó, mert otthon már régen külön szoba járta, a női fél pedig teljesen önálló életre rendezkedett be, már évek óta. Dolgaiba senki nem szólhatott. Maga felelt magáért. Emiatt is volt nyugodt, mert élő, lélegző társas kapcsolatba bele nem pocsékolt volna. Etikátlannak és aljasnak tartotta az ilyesmit.
De attól a mentalitástól is vörös lett a feje, mikor azt látta – a fizetésed kell, a neved kell, de már nem kapsz érte semmi viszonzást. Ő ilyet soha nem tett volna. Mélyen és iszonyodva ítélte el ezt a fajta, barbár önzést. Így nyugodt szívvel készültek arra a két napra, aminél többet nem is akartak kiszakítani megszokott életükből. Kevesebb meg szóba sem jöhetett, a távolság miatt. A vasút a határtól pont feleúton állt meg, így egyenlő időt utazva ez is kellemesnek ígérkezett. Szép, patinás magyar várost jelöltek meg. A szállodai foglalást a költőnő intézte, másképp nehézkes lett volna. A terv úgy szólt: kora délutáni érkezés, séta, közös vacsora. Másnap a város felderítése és este előtt vonattal vissza a „való életbe”. Hogyan fogja a férfi otthon ezt kimagyarázni, előre megmondta, ne is beszéljenek erről. Ez az ő gondja. Nem is esett róla több szó.
Késő tavasszal, meleg, bársonyos időben, hétköznapok két napját kiválasztva érkeztek meg. Az ódon, patinás állomás épülete, a forgalom nyugalma mintegy előre tükrözte az ősi magyar város szépségét. Mint egy jó előszoba, ahonnan nyugodt szívvel lépünk beljebb a lakás szíve felé, mert érezzük hangulatából – nem fog minket bent sem kellemetlen meglepetés várni. A magas, fiatal férfi vonata hamarabb érkezett be, mint az ellenkező irányból jövő. Így még ezeket a gondolatokat is végigfuttatta a fejében.  Milyen egyszerű és szép minden ekörül a kedves nő körül, akit ugyan még nem látott szemtől szembe, de már ismerni vélte, mint a tenyerét. A sok fotó, a rengeteg beszélgetés, az írásai kirajzolták előtte valódi, élő alakját. Befutott a vonat. Nem volt tömeg. Bár a kijáratot beszélték meg, hogy el ne kerüljék egymást, a férfi merészen közzévegyült az érkezőknek. Izgalmasnak találta, milyen hamar ismer rá a nagyon vártra. Szíve kalapált, pulzusa szaporán lüktetett. Azonnal felismerte. Olyan volt, mint ahogyan annyiszor elképzelte. Álltak egymás előtt és a fejükben kiíródott, szabályos, olvasható betűkkel: - Szeretem. – Nem szóltak semmit, a nő puha arcát hozzáérintette a férfiéhoz. Kedves, meleg gesztus volt. Nem sok, nem eltúlzott, pont odavaló. A férfi szemére hártyát vont egy kósza könny az örömtől, hogy mekkora ajándékot kapott. Szép volt, tiszta, megható. Az egyikük fejében sem fordult meg, hogy csókkal üdvözöljék egymást. Az nem illett ide, nem lett volna ilyen meleg és bensőséges. A kis útitáskát azonnal kivette szíve hölgye kezéből, az ő sportos táskája úgyis a vállán lógott. Mintha örökké ezt gyakorolták volna, minden napján életüknek, olyan természetességgel simult egymásba a két tenyér. Elindultak meseországba, oda, ahol még nappal is csillagok hullnak az égből. A bejelentkezés ment simán. A rosszízű, múlt rendszeri kutakodásnak régen vége már a recepciókon. Nincs fölös érdeklődés. Puha szőnyegek, udvariasság viszont természetes és magától értetődő. A délutáni várost föl akarták fedezni, ezért csak kirakták a kevés holmit és már indultak is. Mivel a szálloda lefoglalását a hölgy intézte, minden továbbiakban fölmerülő fizetnivalót a férfi akart állni. Ezt csak ráutaló magatartással és egy fél szóval olyan decensen adta értésére kedvesének, hogy az egyből megállapította – talpig úrral áll szemben. Nem is került a téma terítékre a továbbiakban.A város kellemes utcái lábaik alá futottak, ünnepélyesen köszöntve őket a nem mindennapi, meghatott alkalom okán.Konstatálták mind a ketten, hogy várakozásuknak nemcsak megfelelő volt a másik személye, de az álmot a valóság messze túlszárnyalta. Mondataik is olyan kellemesen kapcsolódtak egymásba, mint egy finom, pontos óra fogaskerekei. Egy kedves teraszon, ernyők alatt telepedtek le. Egy sör nagyon jólesett az utazás után. Nagyot kacagtak, mert a barnát szerették mindketten és ez szintén mind a kettőnél új felfedezés volt.
Az édes, malátás íz szinte aláhúzta a találkozás keserédes attitűdjét. A férfi engedélyt kért, rá akart gyújtani, de tudta, hogy szíve hölgye évek óta egyáltalán nem vesz cigarettát a kezébe. Az engedély persze azonnali bólintással jött. Katonaembernél évek múlva sem tehetjük, hogy a borzalmak egyetlen bajtársát kicsavarjuk a kezéből. Ártalmas, persze.
A háború is halálos, mégis menni kellett. Ezt a témát, valamint a család boncolgatását is messze elkerülték. Itt voltak a vágyaik, itt volt költészetük, itt volt az egész varázslat. Volt téma, bőségesen csobogott a két értő szív kellemes szófolyama. Annyira élvezték egymás társaságát, hogy a rájuk ereszkedett szürkületet felkapott fejjel konstatálták. A szállodába már egymást átkarolva sétáltak vissza. Pontosabban – a férfi átfogta a kellemes, női vállat. A nő teste meg belesimult szelíden a férfi oldalába. Így érkeztek meg a szép, szecessziós stílusú épülethez. Kulcsukat megkapták és fölmentek a szobájukba. Elhatározták, vacsora előtt könnyű zuhany és az alkalmat megtisztelő átöltözés következik. Hölgyeké az elsőbbség alapon a nő zuhanyozott elébb. A szállodai, fehér fürdőköpenyben lépett ki a fürdő ajtaján. A balkonon, elmélyülten cigarettázó férfit csendben átkarolta, az meg is rezzent a meglepetéstől, mert nem hallotta a puha, mezítlábas lépteket. Visszafordult és átölelte a kecses alakot. Kibontotta a köpenyt, egy gyönyörködő pillantással megnézte magának a szép, kellemes látványt, majd a meztelen derekat átnyalábolta bal karjával, másik kezét a nő tarkójára csúsztatta.
Az ölelés az ősi, ösztönös örökkévalóság volt maga. Egymásnak teremtette őket az isten, ez annyira világos volt, mint a tény, hogy az élet ezt a két napot kínálja föl nekik, semmi többet. Szerelmük lelkükben fog tovább élni. Akkor is, ha elfelejtenék egymást. A tapasztalatot a zsigerek, az agy mély tudati rétegei tárolni fogják, mindörökre. Ebben az ölelésben álltak, véget nem érő, könnyes, boldog szerelemben. – No, menj te is! – küldte kedvesét a nő, lágyan, édesen, vallomásos hangon. Többre még mindig nem találták elérkezettnek az időt. Ahogyan a hivatásos borkóstoló attól lesz sikeres, hogy bölcsen megfontolt és soha nem siet – ugyanúgy nem akartak ebben a hatalmas szerelemben semmit elkapkodni. Minden lépésnek, érintésnek, mozdulatnak megvolt helye és ideje. Attól még teljes átéléssel élvezték együttlétük minden másodpercét. Lazák voltak és csinosak. A nő annyira tudta viselni a ruhát, annyira illett neki bármi, gyönyörűség volt elnézni kicsit a jelenséget. A férfias, magas alak is nagyon mutatós és laza volt. Nagyon szép pár!
Erre szokták mondani. Találomra indultak el és most sem csalt az ízlésük. A kiszemelt hely pont annyira volt kellemes és finom, mint amennyire ők ezt elvárták. Fölös luxus zavarta volna őket. Itt megvolt minden, ami a „jól érezzük magunkat” alapérzéshez kell. A jóleső csönd, a minőségi kiszolgálás, a tapintat. Jóízűen ettek, ami nagyon fontos, mert piszkálódó, enni nem szerető asztaltársnál nincs kellemetlenebb a világon. Ők szerettek enni és mindketten szépen ettek. Még egy megnyugtató momentum.
Közben persze folyt a szó. Egymás dolgairól, utolsó publikációról, régi kedvencekről. A humor mindkettő lételeme volt. Nagyokat kacagtak, önfeledten és boldogan. Nyelvi leleményben sem volt hiány. Majdnem tizenegy felé járt már az idő, mikor elhagyták a kellemes helyet. Az külön tapintatra vall, hogy míg az asszony kiment sminket igazítani, kicsit tükörbe nézni, a másik addig rendezte a számlát. Ez is a jólneveltség kedves tapintata. Elindultak a varázslatos éjszakában. Korhűen helyreállított utcalámpák, rózsaszín babarózsa fák szegélyezték a díszkővel kirakott ösvényt. Az asszony a vállára terített egy hatalmas, puha sálat, mely majdnem fekete volt – mégis az ezeregy éjszaka mesevilágát lopta az amúgy is csodás estébe.
Már nem akartak tovább sétálni, útjukat a szálloda felé vették.
A kulccsal együtt a szoba szerviztől kértek egy üveg pezsgőt.
Meg is kapták egy hatalmas szál, vörös rózsa társaságában.
Mondanunk sem kell, ez is diszkréten, előre jelezve lett a férfi részéről, hogy estére szeretne egy szál gyönyörű rózsát. Teljesítették, pontosan. A lépcsőkön fölmenetben már kicsit remegett a térdük. Most lett visszavonhatatlanná, hogy meg fogják pecsételni ezt a gyönyörű szerelmet. Kétség nem fért hozzá, hogy csodálatos lesz, pusztán a tény hordereje hatott ilyen drukkosan – de csak pár pillanatig. A ne zavarj tábla gondos elhelyezése után még kibontották a pezsgőt. Istenit kortyoltak a hosszú nyakú poharakból, majd az asszony mély, érzéki csókkal megköszönve a szinte természetellenesen csodás rózsaszálat – odafektette a virágot  két párna közé, a széles franciaágyra. Elmondta, hogy a mexikói anyák a nászágy elkészítése után lányuk és az új férj házasságán érzett öröm kifejezésére a két párna közé friss rózsaszálat helyeznek.
-                           - Mivel te vagy az én Isten által eleve elrendelt, egyetlen nászéjszakám, ezért ünneplem ilyen mexikói szépséges gesztussal. – Tovább már nem mondhatta. Elindult valami, amiről nekünk nem illik beszélni. Ez olyan lenne, mintha ott állnánk a kulcslyuknál. Fergeteges, mindent elsöprő szenvedély, mely nem ismer határokat, nem ismeri az elferdült „iparág” machinációit. Tiszta, mint a hó, természetes, mint az évszakok változása és olyan ünnepélyes, mint egy egészen szűk körű temetés. Csak egészen rövid időkre pihentek meg egymás karjában. Ittak, mert teljesen kiszáradtak, sőt a figyelmes szálloda egy gusztusos gyümölcskosárral is kedveskedett. A szőlőt egymás fogai közül vették ki, a banánt testvériesen elfelezték. Fogyott az ásványvíz is. Nevettek, néha könny szökött a szemükbe és megérezték, hogy az Isten létezik és nagyon igazságos. Pedig tudták – két nap az élet, valahogy nem fájt mégsem. Hajnali ötkor egyszerre zuhantak mélységes, boldog, teljesen kimerült álomba. Egymásra fonódva, ahogyan ezt két, elválaszthatatlan ember csodálatos éjszakája után kell.

A másnap délelőtt tízkor találta őket ébren. Nyugodtak és szépek voltak. Egymásra mosolyogtak. Megsimogatták a másik arcát, haját, szemét és elindultak összeszedni magukat. A kevés alvás dacára üdén, frissen léptek ki az ajtón. A szoba kulcsát le is adták. Számukra itt a kedves szálloda megszűnt. A két kis csomagot betették a pályaudvar csomagmegőrzőjébe, majd elindultak kávé és valami harapnivaló után. Furcsa, de az előző este ernyős, sörözős teraszán találták magukat. Már törzshelyük is volt. Isteni volt a capuccino, ebből még egyet kértek. A friss sütemények és a gyümölcslé is úgy hatottak, mint a vérátömlesztés. Azért akartak itt még elidőzni, mert a maradék időt kóborlásra szánták. Sétáltak a parkban, a folyón úszkáló hattyúkat nézték. Hangosan mondva a sorokat, egyiket a másik után, verset írtak, hangosan, az egyetlen, csodás éjszakáról. A vers remek lett és elszállt, mint a füst, mert eszük ágában sem volt rögzíteni. Az asszony komolyodott el és kezdett beszélni.
- Nem tudok mit mondani, kitöltöd az időt és a teret. Nagyon jó nekem, hogy megtaláltalak. Akkor sem foglak elveszíteni, ha elfelejtesz, mert itt égsz az ereimben és a tudatomban. Nem is lenne baj, ha hamar túlesnél ezen, mert nem akarok magam után szenvedést hagyni. Mindent megkaptunk. Mindent, amit annyian szeretnének, de soha nem érnek el. Tedd meg nekem, menjünk be ebbe a szép, hatalmas, hűvös templomba egy percre, köszönetet mondani. Tudod, nem vagyok vallásos, csak a fiatal, emberré vált istenben hiszek. Hozzá akarok szólni.Téged neki megmutatni. –A férfi bólintott. Beléptek, kéz a kézben.
Némán nézték a lenyűgöző gazdagságot, beszívták a félhomály tömjénes illatát. A nő nem mondott semmit. Mély köszönetét küldte fel. Szájához emelte a nagy, mégis oly gyöngéd, kedves kezet és könnyed csókot lehelt rá. A férfi átkarolta a vállát és mindkét kicsi kézre csókot lehelt ő is, melléjük odapottyant egy könnycsepp. Az idő futott, kibontott hajjal és már az állomásra kellett menni. Ezúttal a férfi vonata indult elébb.
Vállra vetett szatyrával megállt a lépcső előtt. Átfogta a kedves vállakat, potyogtak a könnyei, magába ölelte az egész alakot és nem mondott semmit. Aztán felszállt, az ablakon át még fogták egymás kezét, míg a gyorsuló vonat szét nem szakította a fogást. A nő ottmaradt és nem volt kifosztott, mert még benne égett az egész élmény, a filmszerű, majdnem két csodálatos nap ezer élménye és megnyugodott. Így van ez jól. Ment a saját vonatához, mert az is készülődött már. Soha többé nem keresték egymást. Ők már egymásban éltek. Ezt nem lehetett folytatni, mint azelőtt. A férfi hazaérve üresen találta a házat, mindenki elment valahová. Akkor üvöltve őrjöngött. Kicsi hiányzott, hogy kárt nem tett magában. Aztán elhallgatott. Soha többé nem beszélt, csak a legszükségesebbet. Magába fordult, nem érdekelte semmi, csak a vers. Ontotta magából a keserű csodákat, amikhez ő olyan nagyon értett. Sikeres lett, befutott költő, ki is adták verseit, több kötetben is, de megélni nem tudott belőle soha. Nem is bánta. Így tisztább volt. A véletlen játéka folytán húsz év múlva jutott el hozzá imádott asszonyának halálhíre. – Békesség legyen veled és amellett légy, akiben úgy hittél mindig! - ezekkel a magában elmondott szavakkal búcsúzott el attól, akivel megízlelhette az örök szerelmet. Gyerekei felnőtté válása meghozta számára a szabadságot is. Azonnal elvált és elment a házból. Csak a könyveit és a ruháit vitte. Volt egy csodás, magányos háza, nagyapja öröksége. Oda költözött ki. Nőt soha többé nem érintett. Ő a mindenséget érintette meg.
Ennél pedig több bizony nincs.


2011. 03.29.

(Emlékül, neked.)



thao




Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...