2017. július 2., vasárnap

Most mondom el***


Most mondom el neked…


… mert később nem lesz már kedvem,
mert később tán elfogy a merszem, s
marad minden kimondatlanul…
most leírom neked, hogy szeretlek,
mint gyerek a meleg kenyeret, mikor
a kedves illat az arcába belesimul…
most elmondom, hogy szép vagyok,
mint nagyító nélkül a lepkék, hiszen
úgy kis szörnyeteget látunk…
nekem a vaskemény, tisztességes, nem
igázható szívem, mely lerágja a mocskot,
mint lepke pusztít, ahogy szokott…
most tárom ki a szívem, mert érzem,
hamar be fogom csukni és nem látsz
beléje, s a vers hiába rongyos szolga,
a szerelmet mégis, legalább eldadogja…


láthattad volna pompás szépségében,
napos nap fényében dalolva ragyogni,
nem kellett, nem merted, nem akartad,
majdnem eltapostad… nem megy ez,
neked sem, senkinek, hisz kemény érc
a szívem, s csakis igaz lángtól olvad…

marad a rongyos ember az alig hihető
mesével, hogy szerettelek, mint kisgyerek
a meleg, puha kenyeret – hiszed,
nem hiszed,nekem oly mindegy,

ma már…



thao



Veszíteni, mindent nyerni



Veszíteni, mindent nyerni


 A főorvost aznap dobta ki a felesége. Nem volt újdonság, mert már régen nem házasokként éltek. Nagyon rosszra fordult a helyzet közöttük, érzelmileg, gazdaságilag egyaránt. A férj a homokba dugta a fejét. Nem szeretett veszekedni. A kidobás persze jelképes volt, mert őnagyságának kellett a mindennel fölszerelt csodalakásba távoznia. A ház a doktoré és a tágabb családé volt. A főorvosnak ez a házasság már a második volt. Napnál világosabban derült ki számára – a választáshoz ő nem ért, egye meg a radai rossz. Örült, hogy helyette mondták ki a verdiktet. Végre – talán megvalósul évek óta dédelgetett álma: neki még jár egy nagy szerelem. Ilyen neki eddig nem jutott.


Osztályán nem szívesen kóringyált aznap. A többiek már ismerték, mint a tenyerüket. Látszott rajta (az örökös, kedves mosoly alatt), hogy valami nem stimmel. Megváltás volt most, hogy átszólt érte túlontúl aggályos kolléganője a másik osztályról. Kis konzíliumot kért, egy bőrfelületi elváltozásról. Nem mert egyedül határozni. Kis bőrfesték foltot lehetett látni. Lecsípi a gyakorlottabbja, a kevésbé aggályos fajta, aztán mehet is a beteg. Az ilyesmi ambulanter megoldható. Át is sietett. Nem szerette, ha bizonytalanságban tartanak ártatlan beteget, aki sorsára hagyva várja az ítéletet. 
Ő maga 190 magas és fekete volt. Nagyon jóképű, nagyon csinos, ötvenes férfi. Mindig vakító nadrágban és ugyanolyan, rövid ujjú pólóban rendelt. Utálta a köpenyt. Akadályozta, meg idétlennek is tartotta. Pólót tudott venni, de a vászonnadrágokat csináltatta. Senki nem tudta, hogy ő mossa. (Ki nem állhatta az agyonrágott, túlfőzött, vasalóval agyondöngölt anyagot). Belépett a kolléganő rendelőjébe. Szemben állt a fénnyel, így csak azt tudta kivenni, hogy egy feketébe öltözött, karcsú alak áll a főorvos asszony mellett. Mikor meglátta – ellenfény nélkül, szinte beleremegett. Atya egy úristen! Hiszen én erre vártam! A decens kivágásból szép mellek kandikáltak elő. Hosszú lábai nadrágban voltak a „betegnek” – de mind az öltözéke, mind a tartása, mind a furcsa, diszkrét, mégis furcsa smink varázsos egységben állt. Bemutatkozás, aztán a kolléganő körülményes előadása a problémáról. – Kérem, tessék megszabadulni a pulóvertől, hadd lássam azt a foltot. - kérte udvariasan és a nő eltűnt a vetkőzőben. Egy perc múlva már vadító melltartóban állt a doktor előtt. Látszott – semmi szüksége rá, csak a pulcsi áll így csinosabban, másrészt mintha megsejtette volna- nemcsak a főorvos asszony fogja ma látni. ( - De gyönyörű, istenem, gondolta a férfi és mélyen csodálkozott magán. Soha nem tekintett nőként a betegeire. Nagyon gondosan bánt mindenkivel, de a rendelőben ő nem férfi volt, hanem a gyógyítás, a megváltás a betegségből.) Megvizsgálta a kis foltot.

Az aggályoskodó kollegina megkapta a megerősítést, s ő így már mehetett is. Nem volt kedve visszatérni egyébként nagyon szeretett osztályára. Leült egy padra, a kórház épp virágba bomlott kertjében és keserű ízeket érzett. Mi a frászért kell neki bűnhődnie? Ott a késői gyerekük is. Azt az anyja persze viszi az új lakásba, ami nincs is messze a „bagolyvártól”. Mégsem jó ez így, sehogy se jó. A melléképület ajtaján akkor jött ki az imént megismert beteg. Szálegyenesen tartotta magát. Indult a kocsijához, majd megtántorodott és szerencsére közelében volt egy pad. Arra még le tudott ülni. Ő, mint az őrült, felugrott:
- Az istenért, rosszul van? – Nem, köszönöm, hárított a nő kedvesen. Megszédültem, de már megyek is. -
- Helyesebb lett volna hozzátartozóval jönni. – mondatta vele az aggodalom. – Nincs. Nem is kell. Köszönöm, jól vagyok, megyek. - Akkor a doktor olyat tett, amit eddig soha. Kért egy telefonszámot, hogy megnézhesse a sebgyógyulást – bárhol. Megkapta.

Nagyon, de nagyon boldog napok következtek. Igen, erre vágyott, igen ez volt minden álma. Az asszony kivirult, szép lett, mint a boldog emberek szépülnek meg. Akkor jelentették be otthon, hogy nincs válás, minden marad a régiben. Mindketten rémesen kínos helyzetbe kerültek. Ő nem tudta tartani ki nem mondott szavát (hogy mostantól csak lábbal előre egymás nélkül). Párja meg soha nem volt olyan helyzetben, hogy harmadiknak szegődjék. Az nem volt mentség, hogy a két szerencsétlen nem ér egymáshoz. A találkozások egykedvűek lettek és az orvos rászakadt, temérdek munkája miatt erősen
ritkultak. A hűség kölcsönös volt. A nő kicsit megkeményedett.
Már nem volt ott az arcán többé a tiszta boldogság hamvassága.
De húzták, mert nem bírtak elszakadni. Egyre mélyült a csönd.
Egyre rémültebben ölelték egymást a sötétben, mikor erre alkalom nyílt. (Az orvos szeme irtózott a fénytől.) Itt van, megkaptam, s el fogom veszíteni. Nem volt ereje tenni érte. Nem is tudott, hiszen súlyos, családi vállalkozásból adódó összegek terhelték a vállát, aminek a rendezésére remény sem mutatkozott. Kedves nej beltag volt – s a gyerek…

Egy szép, júniusi napon a nő lakásán csengettek. Magas fiatalember állt az ajtóban. Nagyon jóképű és húsz évvel fiatalabb, mint vendéglátója, aki önhibáján kívül lett az. Elmesélte, hogy annak a középiskolai osztálytársnak a fia, aki nagyon fiatalon halt meg, gégerákban. Ő most föltette magában, hogy az osztálytársakat fölkeresi, de leginkább őt, mert talált egy borítékra való fényképet egy osztály- sétáról. Föltűnt neki, hogy édesapja ezt a lányt fotózta legtöbbször. Tudta azt is, hogy soha nem jártak együtt, mert apja – anno – még saját maga előtt is bátortalan volt a vezéregyéniségnek számító lányt megszólítani. Amúgy jókat röhincséltek és angol órán ők tudtak a legtöbbet. Leültette a fiút, kérdezte, kocsival van- e, mert annak megfelelően kínálja meg. A fiatalember (aki negyvenen túl volt már) köszönte szépen és sört kért, ha lenne itthon, mert az autó biztonságosan megáll ott, ahol most parkol. Holnap érte fog jönni. Jómaga meg kényelmesen szállására sétál, ha befejezték  a beszélgetést. Elmondta, nőtlen és most védi meg a nagydoktoriját. Ezt szinte bocsánatkérésnek szánta. Imádom a szakterületemet – szabadkozott. Valamint elmondta – nem érti a csivitelő korosztályt. Agyatlanok gyülekezetének érzi őket.Ő maga a legcsalódottabb, amikor egy - egy futó kapcsolatának vége. Most a munka miatt jó ideje se érkezése, se türelme a „libázáshoz”. Itt gyorsan a ház asszonyától bocsánatot is kért.Valamint szerét ejtette megemlíteni – itt fog letelepedni, mert a helyi egyetemen mindent magadnak neki, csak folytassa kutatatásait. Lakást is vesz. Ahol elmélyülten dolgozni tud, vagy kedves vendéget fogadni. Ez utóbbi mondathoz a szemsarok cinkos és nagy tiszteletről tanúskodó mosolya is társult.
Zárjuk rövidre. Aznap hajnali kettőig beszélgettek. Az asszony az orvosnak telefonon mondta el – nem találkoznak soha többé, de mindig nagy szeretettel fog gondolni rá. Sajnálja őt, sajnálja a szerelmüket, de itt a pont, amikor nincs tovább. Megértették.
A fiatal kandidátus a lehető leggyorsabban elintézett mindent.
Munkája nagyon a sarkában volt. Lakása berendezését Annára bízta, szinte teljesen. Anna meg boldogan vásárolt és intézkedett. Soha nem költöztek össze és soha nem váltak szét többé. Boldogan vették tudomásul, hogy két szigetük is van. Mindkettő zavartalanul dolgozhatott, vagy ejtőzhetett a saját szentélyben, de a másik sem vendég, hanem odatartozó, örök családtag lett. A férfi megnyugtatásul jó előre elmondta – nem akart soha gyereket. Ő a szakma megszállottja –s már a tiéd – s kedves kézcsókkal nyugtázta, köszöni, hogy révbe ért.

Sok, boldog év után halt meg Anna, hirtelen. A férfinak soha többé nem kellett senki más az életébe. Megszállottan kutatott és dolgozott. Szabad óráiban autóba ült, vagy olvasott otthon. Anna mosolygó fotója mellől soha nem fogyott ki a virág, sőt este a gyertya kedves fénye is ott égett. Temetőbe nem kellett járni, mert kérésére szétszórta Anna hamvait. Egyszer, amikor az életén gondolkodott, hangosan kimondta a gyertyafényes, rózsaillatú estében: - Köszönöm apa, hogy idejártál iskolába. Annyi mindent kaptam tőled – még őt is, hiszen amikor egy osztályba jártatok, lemondtál róla – nekem! –
Kicsit elmosolyodott a képtelen időeltolódáson, de a szívében 
valóban az élt – édesapja öntudatlanul is neki tartogatta, amit
gimnazistaként olyan megközelíthetetlennek látott.




thao



Egy nyárra emlékszem



Egy nyárra emlékszem***


***szívesen, mely rólam – rólunk
szólt, senki másról, nem kellett
szakadtig kirándulni, csak mélán
mászkálni, néha leülni, s nem azt
nézni, amit előírtak***
Te jobbára csak engem néztél, de
jó volt veled aludni – istenem***
Már nagyon régen egyedül alszom,
te minden reggel szerelemmel
ébresztettél, kis szívem***


Fiatalok voltunk, korban, házasságban
egyaránt, mindketten hittük, képtelenség,
hogy más még jöjjön az életünkbe eztán.
Nagyon akartunk egy közös gyereket, s a
sorsunk itt józanságra intett – én, a kiváló
termőtalaj, pont tőled soha nem áldattam
meg.
                                       *

Minden tökéletes volt. Ahová beléptük,
megváltozott a légkör, s a bíborvörös
bor poharunkba töltve, tovább nemesült.

Bevallom – én lettem a gyáva, te nem
akartál menni, de nem bírtam tovább.
Sok előző súly nyomta a vállam, tényleg
nem bírtam, bocsásd meg utólag, hisz
nekem akkor darabokra hullt szíved ma
is nagyon fáj. Te újra elégedett vagy, hisz
boldog csak velem voltál, én elfelé
készülök, szívem. Mindenért egy
hálás, forró könnyem néked, hidd
el, minden napunkra emlékezem.


Köszönök mindent – neked ***



thao



Közeledés és távolodás



Közeledés és távolodás


A nyári nap szórta számolatlan az aranyat, mintha fogalma sem lenne a takarékosságról. (Milyen jól jönne a nagy nappali feketeségek idején!) Ilyen őrült jókedvvel szórta egymásra ez a két árva ember a felhőtlen boldogságot. Egyiküknek születésnapja volt. Ez lett az ok arra, hogy vacsora - meghívással, sétával és teli szájú kacagással teljen a délután – egész a késő éjszakáig.

Mint említettem volt, csodaszép nyári napon ez a két szép ember megtalálta egymást, holott el sem vesztek.
Ismerték egymást régről, persze, de az önmagában semmit nem jelent. Hány embert ismerünk a világban?
Rengeteget! Sokkal még a köszönő viszony sem alakul ki. Ez a „látásból” kategória. Ez is majdnem olyasmi volt, csak itt a köszönés befurakodott, majd az ominózus nagy nap, melyet pár kellemes találkozás előzött meg, nagy, családi körben. Nemcsak az idő volt sima, mint a bársony. Fonódtak a szavak, a pillantások ugyanúgy.
Ezek ketten, egyszerűen jól érezték magukat együtt.
Ugyanaz a neveltetés, ugyanaz az érdeklődés. Egyforma tapintat a másik fájdalmai iránt. Régen nevettek annyit, mint ezen a pompás napon. Felszabadultan hancúroztak, mint bohókás kölykök. Gyanítom, nem felejti el egyik sem. Hirtelen romlott el valami. Nevet adni neki nem lehet, csak nem volt tovább létjogosultsága ennek az egyszeri csodának. Békében váltak szét és nem keresték többé egymást – mert nem volt értelme, hogy fájjon.
Valahol mindkettőben fészket rakott a gondolat, hogy életük utolsó, teljes értékű lehetősége ment el mellettük.
Magányos emberek már nehezen illeszkednek.

Mai napig fáj, mindkettőnek. Nem olyan mardosóan, csak egy gondolat, ha odatéved, belesajdul kicsit.
Méltósággal kell tudni veszteni – mondják a bölcsek.
Nem volt ebben a veszteségben szemernyi méltatlanság sem. De a méltóságban elszenvedett veszteség mit hoz nekünk? Erre ember még nem adott választ.
Ennek nem lett volna szabad így történnie.


thao







2017. június 16., péntek

Láthatatlan barátaim***



Láthatatlan barátaim***


*** kiket az élet elszórt a
Nagyvilágba, de varázsos
Nyelvünket értitek, nektek
Írok, elmondani mindent,
Ami nekem fáj, amitől a
Melankólia megtalál***

Ha valamit írok, s az jó, ti
Azonnal jelzitek:- Itt vagyok!
Szégyellem, hogy „múzsám”
Magamra hagyott, rekedtek
Lettek a szavak, elaludtak a
Gondolatok***

Értsetek meg, néha sok az
Élet, maga, elgörbülnek a
Vágyak, megakad a sok
Gondolat sora, de értetek
Kiteszem a vérző lelket.
Megmutatom – mert erre
Rendeltek valahol – mennyire,
Mennyire fáj a létünk
Néha***

A szeretet, a törődés nem hal
Meg, átalakul, mint újra tiszta
Padlás, melyben a régi kincsek
Új életre kelnek, s olyan lesz,
Mint egy meleg szoba***



thao



Csak egy perc***


Csak egy perc


Csak addig láttalak, te sem
Vagy már fiatal, de rendezett,
Derűs, s minden, amit még
Szeretnék, benned van***
Ahogy érik az ember, s nem
Vágyik még arra, hogy szórják
A szélbe, még megmaradnék a
Jelen időbe’ – veled, kicsit***

Ami rég oly természetes volt,
Arra már nem vágyom, de a
Jelenléted biztonsága, s a derű
Annyira szép volna, annyira
Még élet volna***
Kérni nem szégyen, gyere velem,
Pár órára csupán, s csak ennyi,
Több semmi, s talán a befejezés
Varázslatos
Volna***



thao




2017. május 22., hétfő

Jó éjt, kedves



Jó éjt, kedves


Hitvesem már elfészkelt az ágyon.
Nagyot sétáltunk az éjszakában, ez
A mi időnk. Bársony palástját az
Ég sötétkéken kiteregeti, megszórja
Huncut csillagokkal, s minket hív.
Ezek a séták hosszúak, tartalmasak.
Lombkupola fejünk fölött, még meleg
Járda a lábunk alatt.
Ilyenkor cserél gazdát sok hasznos
Gondolat, oly gyöngéden öleled
Derekamat, mintha eltörni készülne.
Nem törékeny, már vastagabb, mint
Mikor a szerelem minket megtalált.
Egybefonta örökre az életünk, de az
Időnk telik, s a vékonyka derék
Valamivel szélesedett, te
Ugyanúgy szereted***
Dicséred a bőrömet, a megmaradt
Arányt, nem engedte gonoszul
Szétcsúszni az isten, a hajdan
Tökéletes formát***

Én is készülök hozzád, lebbenékeny,
Fekete ingem ingerlően kiadja  
A mellek kerekded halmát.
Látom, ahogy a pillantásod végig,
Sorra pásztázza a látványt, s érzem,
Ébred azonnal benned az örökre
Ugrásra készen álló vágy.

Melléd bújok, lábammal átfonom
A tested, nyakad köré ékességet
Fon karom, a csókod ízét oly jól
Ismerem, mégis lázat gyújt
Az ismerős íz, ölelés, illat,
Belőled az örökös nyugalom.

Mindig egyforma bennünk a gondolat.
Megsimogatom kedves nyakad, majd
„Jó éjt, kedves” köszönök el tőled.
Valóban, szívből, kedvesen.
Hosszú volt a mai séta, s a kívánság
Ott kukucskál a sarokban, de mi mára
Nem válaszolunk neki.
Háttal fordulok neked, tested teljes
Hosszában öleli testemet.
Viszonzod az esti búcsúzást.
Nyakamra még egy pille
Csókot küldesz, majd
Beborít minket a mindent
Takaró éj.

Az ablakon illatos levegő dől be.
Hűvöse oly üde, s elalszunk.
Nyugodt vagyok, mert tudom,
Szempillád az én álmomra
Csukódva vigyáz.
S az ablak sarkából az apró
Csillag, míg a föld el nem fordítja,
Gondosan, ragyogva csak
Nekünk fuvoláz***



thao




2017. május 19., péntek

Döbbenet, s ami utána***



Döbbenet, s ami utána…


A történtek úgy csapták pofán, hogy plasztikusan érezte, lehorzsolódott a bőr az arca mindkét felén. Így az élő hússal jár az emberek között. Nagyon elbántak vele. Hazudtak neki. Ezt életében még így soha nem élte át. Mivel praktikus és gyors elmével áldotta meg a sors, első gondolata a hála volt azok iránt, akik a múltból visszaköszöntek rá. Ez kicsit megnyugtatta. Nem az egész világ szemét. Csak vannak szemét emberek.Meglehet, önhibájukon kívül kicsit – de ez a jelenlegi ártalom hatását nem kisebbítette.

Kapóra jött a meghívás, jó baráttól, önzetlenül. Az erdőben van egy komfortos kis háza, autóval könnyedén elérhető. Nem veszélyes hely és a közelben lakik az erdész is, egész családjával.A jó barát háza kis meseház volt csupán és kényelmes egy embernek. Az erdészéké hatalmas rezidencia volt, kerttel, állatokkal. Tőlük a régi barátság okán főznivalóra is szert lehetett tenni. Ami meg elállt a hűtőben, azt egyszerre föl lehetett vinni a kis ügyes autóval. A ház gazdája figyelmeztette a gyógyulni vágyót – tart odafönt egy elektromos írógépet. Ez hasznos, mert lehet írnia a vendégnek, ha kedve telik benne. Internet nincs, így borítékolva vannak a nagy séták, ejtőzések is, illetve az erdészékkel, főleg a feleséggel tartalmas beszélgetések, ha nagyon kikezdené az oldalát az egyedüllét.Pompásan berendezkedett. Mindennek helye volt, első éjszaka olyan álomba zuhant, mint még éltében soha talán. Az már az érkezéskor napnál világosabb lett, hogy nem az írógép bűvöletében fognak telni a napok. Járni nagyon szeretett, kényelmesen, komótosan, de hosszú utakat. Az erdészné józansága nagyon üdítő, becsületes tapasztalás volt, annyi városi porhintés után. Az is megesett, hogy áthívták vacsorára. Legtöbbször meleget ettek és a vendég ki is nyilatkoztatta, hogy számára a hideg élelem soha nem fogja felvenni a versenyt a főzött étellel. Ő meg gondoskodott, jó előre, kellemes vörösboros palackokról, meg sörről. Ezzel megkoronázva elég hosszúra nyúltak az esték, de a háziak sem bánták. Sokat voltak maguk. Ez a hivatás már csak ilyen. Nem is volt azzal baj, de a betévedt, majd mindennapos vendég sokbeszédű, értelmes lénye jobban telítette a szíveket, mint a televízió monoton zümmögése, ami mellett rendszeresen el is alszik, aki szabad levegőn kemény, fizikai munkával múlatja napjait.- Meddig szándékozol idefent?- kérdezte az erdészné a vendéget keresetlen természetességgel. Nem volt a kérdésnek éle, csak az ő sűrű dolgai mellett furcsa volt, hogy a vendégasszony azt tesz, amit akar. Bár tudott betegségéről és szívből sajnálta is, egészséges lénye a maga számára nem tudta elképzelni ezt az akarom, vagy nem akarom – életet. Tudta, hogy ír és nagyon tisztelte is, mert sorra meghatották a felolvasott írások, amiket a vendég magával hozott, takarosan, mappába rendezve. - Te ezt nagyon tudod! - szólt elismerése. – Nem is gondoltam volna, mennyire lefoglalja a fejemet, miközben jár a kezem, dolgomat végezve. Sokat megmutattál nekem abból az életből, amit én nem éltem soha! -  Ez nagyon jólesett a vendégnek, mert erre a véleményre őszintén adott, ismerve becsületes gazdáját a kimondott szónak. Váratlanul kezdett el beszélni az életéről az erdészné, mert a jó emberi kapcsolat inkább kibontja, mint elnémítja az őszinte szót.

Ne bánd lelkem, cseppet se, hogy szarember okozott neked fájdalmat. Nehogy azt hidd, mi itt elzárva, el vagyunk maradva a középkorba. Nekem Józsi nem az első férjem. Egy iskolába jártunk, mindig egymás közelében voltunk, de nem akaródzott semmi komolyat kimondani egymásnak. Középiskolát más városban jártunk, nekem csak az érettségim lett meg, mert közben az első uram a faluból rettenetesen kezdett udvarolni. Nem ismertük, messzi vidékről jött, agrárgazdasággal foglalkozott és nagyon tudta mondani a szépet. Józsit meg Sopronba vették fel, onnan nehezen járt haza a távolság miatt. Közös múltunk nem volt, adott szó sem hangzott, így az ismeretlennek adtam a kezemet. A nagyobbik fiú a kettőből az övé. Láttam én, hogy a nagy összejövetelekről híre jött, milyen jó mulatós ember, de nem ügyeltem rá. Fiatal, most mulasson, gondoltam, mert éretlenül nagyon bölcs marhaságokat tud az ember mondani. Esküvő lett, majd elkezdtem én is az irodában dolgozni, de annak pár év után vége is lett, mert az én uram tiltotta. Kellek én otthon, keres ő eleget, meg ne forogjon az ő felesége körül senki… Így kezdődött. Folytatódott a kimaradásokkal, meg az állandóan ittas hazajövetelekkel.
A gyerek se nagyon érdekelte. Bántani nem bántott, igaz, nem is nagyon törődött velem. Pénzzel se voltak bajaink, mert nem saját számlára lett estére részeg. Akkor utáltam meg egy életre az italos embert. Biztosan furcsállod, milyen szépen elborozgattunk így vacsora után, együtt? Én csak a mértéktelenséget utáltam meg. Józsi mellett soha nem kellett arra gondolni se, nem tudná, mennyi az elég. Ha nem hoztad volna, ő be nem megy érte a faluba. Van a pincében egy palackos gyűjteményünk, de azt akkorra tartjuk, ha kedves vendég jön, vagy mi akarunk valamit ünnepelni. Holnap egy muskotályt fel is bontatok a kedvedért a Józsival. Kóstold meg, tudom, szereted. – Szóval:- Józsi megjött Sopronból, friss diplomával.Soha nem akart innen elkerülni. Már akkor megvolt a helye, mikor elment tanulni. Látta az életemet, mire jutottam öt év alatt. Egyszer megszólított az utcán:- Marika, ha meg tudod tenni, gyere át édesanyámék a délután, a kisgyerekkel. Én már a kinti házban lakom, de mondanék valami fontosat neked.- Ezzel ment dolgára. Délután át is mentem jelenlegi anyósomhoz, aki mindig nagyon kedves volt a szívemnek. Aranyos asszony volt, illetve ma is az. Egyenes, jó kedélyű és nem akadékoskodó. Mint utóbb megtudtam, Józsi neki előre elmondta a szándékát:- Jó van, fiam, a te életed. Én Marikát szeretem, nem ilyen élet való neki. Nem baj az, hogy nem együtt kezdtétek. Ahogy Marikát ismerem, kétszeresen fog tégedet megbecsülni, azok után, amit az első embere után megtapasztalt. – Zavarban voltam, de hamar megtaláltuk leendő anyósommal a közös hangot. Józsit dolga marasztalta, de jött nemsoká. Elmondta, hogy neki én jártam mindig az eszébe, de nem mert lekötni, mert minden áron menni akart tanulni.Öt esztendő nagy idő – ki tudja, mi lesz még addig. Az ő érzései semmit nem változtak, s hogy látja az életem folyását, semmi lelkifurdalása nincs, hogy férjes asszonyként megkérjen, váljak el, legyek a felesége, amint lehet. A kinti házat nagyon fogom szeretni. Lesz dolgom elég. Ő nemhogy tiltaná, de pironkodik miatta, mennyi munkám lesz mellette, de higgyem el, minden adott hozzá, hogy szépen éljünk. – Ennyi volt. Szedtem a gyereket és a ruháimat. Más onnan nekem nem kellett. Mentem haza a szülői házba, édesapámhoz.
Már csak ő élt. Kérdeztem, mit szól? Ő azt felelte, megnyugtató lesz neki engem Józsi mellett látni. – Nem tisztességes ember az urad, nem érdemli meg, hogy látszatból tönkre tedd az életedet mellette. Láttad, hogy éltünk anyáddal, isten nyugtassa. Hogy kívánhatnék az édes lányomnak attól rosszabbat?- Csendes esküvő volt. Anyósom főzött egy ebédet, ők voltak ott, meg édesapám, meg a két tanú, Józsi két évtizedes barátja.Ennek most húsz éve. Hangos szó köztünk nem esett. Mikor megszületett a második fiam, a nagy megkért minket, ünnepélyesen, intézzük el, hogy Józsi nevét viselhesse ő is, ne lógjon ki a családból. Az én uramnak könnyes lett a szeme és átölelte „mostoha” fiának a vállát. – Nagyon szép volt tőled! – ennyit mondott és szemérmesen elfordult, megtörölni a szemét. Az első uramat egyáltalán nem érdekelte se a gyerek, se a bosszúállás, hála a jó istennek. Eltompult ő már az italtól annyira, hogy örült, ha a munkáját el tudta még látni. Aztán irány a cimborák.

Miért meséltem el ezt neked? Azért, hogy ne érezzed annyira sebzettnek a lelkedet. Mindenki megszenved a rendes, tisztességes éltért, akár többször is, de soha nem szabad magunkat elhagyni. Fel a fejjel, és míg megfejek, meg a vacsorát előkészítem, sétálj egyet és gondolkodj el ezen, amit neked most elmondtam. Később meg is írhatod, legalább meg lesz örökítve egy recept a jó házasságra. Mert van ezerféle, elhiheted. Azzal ment is a házba. A vendégasszony nagyon magába mélyedve bandukolt a sétányon a kicsi ház felé. Meghatotta a keresetlen őszinteség és az az egyenes gondolkodás - és életmód, ahogyan az erdészék felfogták az életüket. Belépve a ház tulajdonosába ütközött. Nem várta egyáltalán, meg se beszélték, annál nagyobb volt a meglepett értetlenség. A házigazda a saját lakában mentegetőzni kezdett: - Tudod, mióta itt vagy, egyéb se jár a fejemben, mióta vagy a legjobb barátaim egyike, s hogy ez így, már megbocsáss, nem egészen normális. Régen tudom, hogy nekem sokkal több vagy, mint a barátom, bár annak is kitűnőnek tartalak, de szép nő vagy. Érett, okos, teli színekkel, gondolatokkal. Lehetetlen, hogy mi megtaláljuk egymást és egy pár legyünk? Jól tudom, hogy te nem házasodsz többé és meg is értelek. Az otthonodat sem dúlom fel, de szeretnék melléd társul szegődni. Az lenne a vágyam, hogy egymásnál otthon érezzük  magunkat. Te nálam, én nálad – ennél idillibb életformát két középkorú embernek el sem tudnék képzelni. Mivel jobb és szebb kifejezést nem találok erre, megkérlek, legyél az életem párja, az örökkön velem egy hajóban utazó, egyetlen kedves! –

Kezet csókolt az asszonynak és szemüvege is ragyogott a megkönnyebbült boldogságtól, hogy ki tudta mondani a régen érlelt szavakat. Megértő, nyíltszívű igent kapott kérdésére, hiszen egyértelmű dolgokban a bizonytalanságnak nincs helye.Este együtt mentek át az erdészházba. Nagyon megörültek a háziak, mindketten. A ház gazdája régi barát volt, a vendéget meg megszívelték erősen az ott eltöltött idő alatt. Szép pár – gondolták, de csak összevillanó szemmel konstatálták a tényt. Nem akarták megzavarni a kezdeti, még nem egészen biztosan megtett lépéseket. A vacsora és a muskotály fenséges volt. A kis ház gazdája pedig egy kartonra való, remek borral lepte meg a háziakat – tudott a pince mélyén rejtőzködő kincsekről és saját szándékát is ünnepélyesen alá akarta húzni ezzel a gesztussal. Együtt maradtak. Sokat látogattak fel a kis házba, barátságuk az erdészékkel a lehető legmélyebben megmaradt.

A „vendégasszony” váratlanul halt meg, tíz év múlva. Kívánságára a kis ház mellett szórták szét a hamvait, ők hárman. Soha nem lett új párja a ház gazdájának, egyre többet tartózkodott ott, sőt belekezdett egy kisebb bővítésbe is. Az erdész, mint legjobb barát, sokat segített neki, hiszen nagyon szépre akarták, mert kimondatlanul tudták, végállomásnak készül. A nyugdíjas éveket itt élte le végig az az ember, aki nyugodt és nosztalgikusan elégedett volt. Megtalálta a boldogságot és nem gondolt olyan ostobaságra, hogy éveket számolgasson, mi lehetett volna még…


Csak arra gondolt, szép volt, kerek, egész.

thao




2017. május 18., csütörtök

Nézem***




Nézem***


*** a filmen az imádott várost.
Tűzfalon forrnak a tüzes téglák.
Az íves hidak, a kedves helyek,
A lenyűgöző templomok***
A folyó kanyargó, végtelen csíkja,
Vágva két félre Pestet és Budát.

Szeretlek, mert annyi mindent
Őrzöl magadban belőlem, bár
Egyedül egy sarkot nem tudok
Menni, ha nem kísérnek***
Fáj a hiányod, többé sose látlak.
Nem bírom megtenni ezt az
Utat se már, de boldog vagyok,
Ha fényeid csak filmről látom.

S felidéződik minden csodád***






SZÍVEM HÍDJAI



SZÍVEM HÍDJAI


Huszonhat éve már, hogy nem vagy velem. Ez olyan sok év, fel sem bírom fogni, milyen sok. Ahogy pergetem a napjaimat, és visszagondolok arra a törékeny kis fiatalasszonyra, nem is értem, hogy volt erőm meghozni akkora vasakarattal azt a nagy döntést. Melletted maradtam, és nem csak fél szívvel. Te nagyon hamar meghaltál – tudod nyolc hónap milyen kevés volt belőled? De a szereteted, s az a tény, hogy kimenekítettél onnan, ahol a biztos pusztulás várt volna, örökkön mellettem tartott.


Gyűjtögetem kedves halottaimat, hiszen az életünk kíméletlenül megy előre, s hullunk. Ha váratlanul, az nagyon nagy ajándék. Ha sokat szenvedve – attól nagyon félünk. Ezek, akik most sorra masíroznak, összeszokott társaságot alkottak. Te értelemszerűen nem lehettél a tagja. Messze tőlem éltél és csak a csoda, illetve a Jóisten kegyelme sodort össze minket. Te angyal lettél, hogy kimenthess, aztán elszálltál. 1948 – 1991. Pontosan betöltött 43 év a zsenidből, a jóságodból, a szerelmedből. Meg a sok minden másból – ami nem ellenem történt, ezért le se írom. Nem engedtek alkotni. Húsz évig fiókban maradt, elveszett minden, amit leírtál. Két évig agyon lettél sztárolva. Hagytál magad után annyit, amennyi egy viszonylag normális emberi élet után marad.


A szívem beteg, remélem – megyek utánad. Remélem, jó neked ott, ahol vagy és abban biztos vagyok, hogy ott már neked semmi se fáj. Köszönöm, hogy voltál, vagy te ma is, csak már nem érinthetlek. Elhasználták az idegrendszeredet. Sok bajtól menekültél meg korai távozásoddal és szép helyről mentél el. Hatalmas hitvesi szerelemben élve. Ez kísért el utolsó utadra. Jól van úgy, ahogy van. 

Találkozunk. Szeretlek.



2017-05-18





2017. február 12., vasárnap

Egyszer***




Egyszer és többé soha



Ezt a két embert a virtuális valóság hajtotta egymáshoz és egyforma, ragyogó tehetségük. Annyira érzékenyek voltak már a soha ki nem fogyó támadások miatt, hogy ezért is kellett egy rokonlélek, akinek ki lehet önteni az értetlenség keserűségét. Aki tehetséges, azt azonnal megtalálják a „nyelvek,”melyek méreggel és tüskével mártakoznak bele mindenbe, ami a szokvány langyos posványából kiemeli a fejét. A virtuális világ sem ad ez alól felmentést. A tehetség azonban hajt és írni kell, csinálni kell, jó, amikor értő kezekbe – illetve szemek elé kerül az adott mű, világszerte, mindenhol, ahol magyar ajkúak laknak.


Nem látták egymást soha. Egymás webes elérhetőségén tájékozódtak és esténként a gép segítségével társalogtak. A kevés szavú férfi a múlt századvég egyik ostoba háborújából halálos lelki sérülésekkel tért meg. Beszélni erről soha nem volt hajlandó, de szóltak a versek és a megrendítő prózai alkotások. Alig túl a negyvenen két – szinte felnőtt, nagyon szép gyereke volt. Büszke is volt rájuk, nagyon. Korán és ostobán nősült, mert igencsak hamar kiderült, ők ketten az életben szót nem értenek. Elválni eszébe nem volt. Miért tette volna? Hová megy, mikor látja majd a gyerekeit? A feleség azt sem tudta, hogy íróval, költővel él egy fedél alatt. Ezt a költőtársat, illetve társnőt, azonnal felfedezte magának. Lapját át – meg átolvasta – pedig volt ott anyag bőséggel. Közösségi irodalmi portálokon mindig szóltak egymás műveihez. Az írónő saját lapján talált fotóalbum nagy részét pedig lementette egy jelszóval védett mappába. Imádta ezt a nőt. Előtte lehetett oly édesen trágárkodni, mindent megengedhetett magának, s ezzel a bájos, vele érző fogadtatással még inkább a szívéhez láncolódott. Sokáig írogattak (mert a kihangosítás elég veszélyes lett volna a már föntebb említett körülmények miatt.)
Amikor az egyik nap a szokottnál is kietlenebbre sikeredett, hiszen a munka, amit végzett messze nem az ő lelkéhez állt közel. Keresni azonban kellett. Képzettsége pedig prózaian műszaki volt, egyébről álmodni sem lehetett. Egyáltalán – örülhetett, hogy népi kisebbségként még megtűrik a munkahelyén. Saját hazájában, egy világháborús, ostoba határszabdalás után lett családja „kisebbség”. Ebben a hangulatban – mikor a bájos, kék háttérben úszkáló halak alatt megjelentek a szokott betűk, fellélegzett, mint akit utolsó percben engednek föl a víz alól. Írtak már egymásnak verseket. Ezeket sehol nem jelentették meg. Bekerült a mappába. Olyan is előfordult, amikor egyik sor után a másik írt következőt és így ketten írtak meg egy verset. Nagyon értették a szót, nagyon egy fogaskerékre járt az agyuk. – Látni akarlak, legalább egyszer! – szakadt ki belőle a vallomás, ami a másik oldalon sem okozott meglepetést. Egy akarat dolgozott már rég, fejben, szívben egyaránt. Mindkettejükben. Találkozni, aztán a véglegesség örökkévalóságába belenyugodva eltenni a soha nem felejthető élmények közé, amelyekért valójában érdemes az ember fiának élnie. Amikből táplálkozik az alkotói lélek. Csalásról nem volt szó, mert otthon már régen külön szoba járta, a női fél pedig teljesen önálló életre rendezkedett be, már évek óta. Dolgaiba senki nem szólhatott. Maga felelt magáért. Emiatt is volt nyugodt, mert élő, lélegző társas kapcsolatba bele nem pocsékolt volna. Etikátlannak és aljasnak tartotta az ilyesmit.
De attól a mentalitástól is vörös lett a feje, mikor azt látta – a fizetésed kell, a neved kell, de már nem kapsz érte semmi viszonzást. Ő ilyet soha nem tett volna. Mélyen és iszonyodva ítélte el ezt a fajta, barbár önzést. Így nyugodt szívvel készültek arra a két napra, aminél többet nem is akartak kiszakítani megszokott életükből. Kevesebb meg szóba sem jöhetett, a távolság miatt. A vasút a határtól pont feleúton állt meg, így egyenlő időt utazva ez is kellemesnek ígérkezett. Szép, patinás magyar várost jelöltek meg. A szállodai foglalást a költőnő intézte, másképp nehézkes lett volna. A terv úgy szólt: kora délutáni érkezés, séta, közös vacsora. Másnap a város felderítése és este előtt vonattal vissza a „való életbe”. Hogyan fogja a férfi otthon ezt kimagyarázni, előre megmondta, ne is beszéljenek erről. Ez az ő gondja. Nem is esett róla több szó.
Késő tavasszal, meleg, bársonyos időben, hétköznapok két napját kiválasztva érkeztek meg. Az ódon, patinás állomás épülete, a forgalom nyugalma mintegy előre tükrözte az ősi magyar város szépségét. Mint egy jó előszoba, ahonnan nyugodt szívvel lépünk beljebb a lakás szíve felé, mert érezzük hangulatából – nem fog minket bent sem kellemetlen meglepetés várni. A magas, fiatal férfi vonata hamarabb érkezett be, mint az ellenkező irányból jövő. Így még ezeket a gondolatokat is végigfuttatta a fejében.  Milyen egyszerű és szép minden ekörül a kedves nő körül, akit ugyan még nem látott szemtől szembe, de már ismerni vélte, mint a tenyerét. A sok fotó, a rengeteg beszélgetés, az írásai kirajzolták előtte valódi, élő alakját. Befutott a vonat. Nem volt tömeg. Bár a kijáratot beszélték meg, hogy el ne kerüljék egymást, a férfi merészen közzévegyült az érkezőknek. Izgalmasnak találta, milyen hamar ismer rá a nagyon vártra. Szíve kalapált, pulzusa szaporán lüktetett. Azonnal felismerte. Olyan volt, mint ahogyan annyiszor elképzelte. Álltak egymás előtt és a fejükben kiíródott, szabályos, olvasható betűkkel: - Szeretem. – Nem szóltak semmit, a nő puha arcát hozzáérintette a férfiéhoz. Kedves, meleg gesztus volt. Nem sok, nem eltúlzott, pont odavaló. A férfi szemére hártyát vont egy kósza könny az örömtől, hogy mekkora ajándékot kapott. Szép volt, tiszta, megható. Az egyikük fejében sem fordult meg, hogy csókkal üdvözöljék egymást. Az nem illett ide, nem lett volna ilyen meleg és bensőséges. A kis útitáskát azonnal kivette szíve hölgye kezéből, az ő sportos táskája úgyis a vállán lógott. Mintha örökké ezt gyakorolták volna, minden napján életüknek, olyan természetességgel simult egymásba a két tenyér. Elindultak meseországba, oda, ahol még nappal is csillagok hullnak az égből. A bejelentkezés ment simán. A rosszízű, múlt rendszeri kutakodásnak régen vége már a recepciókon. Nincs fölös érdeklődés. Puha szőnyegek, udvariasság viszont természetes és magától értetődő. A délutáni várost föl akarták fedezni, ezért csak kirakták a kevés holmit és már indultak is. Mivel a szálloda lefoglalását a hölgy intézte, minden továbbiakban fölmerülő fizetnivalót a férfi akart állni. Ezt csak ráutaló magatartással és egy fél szóval olyan decensen adta értésére kedvesének, hogy az egyből megállapította – talpig úrral áll szemben. Nem is került a téma terítékre a továbbiakban.A város kellemes utcái lábaik alá futottak, ünnepélyesen köszöntve őket a nem mindennapi, meghatott alkalom okán.Konstatálták mind a ketten, hogy várakozásuknak nemcsak megfelelő volt a másik személye, de az álmot a valóság messze túlszárnyalta. Mondataik is olyan kellemesen kapcsolódtak egymásba, mint egy finom, pontos óra fogaskerekei. Egy kedves teraszon, ernyők alatt telepedtek le. Egy sör nagyon jólesett az utazás után. Nagyot kacagtak, mert a barnát szerették mindketten és ez szintén mind a kettőnél új felfedezés volt.
Az édes, malátás íz szinte aláhúzta a találkozás keserédes attitűdjét. A férfi engedélyt kért, rá akart gyújtani, de tudta, hogy szíve hölgye évek óta egyáltalán nem vesz cigarettát a kezébe. Az engedély persze azonnali bólintással jött. Katonaembernél évek múlva sem tehetjük, hogy a borzalmak egyetlen bajtársát kicsavarjuk a kezéből. Ártalmas, persze.
A háború is halálos, mégis menni kellett. Ezt a témát, valamint a család boncolgatását is messze elkerülték. Itt voltak a vágyaik, itt volt költészetük, itt volt az egész varázslat. Volt téma, bőségesen csobogott a két értő szív kellemes szófolyama. Annyira élvezték egymás társaságát, hogy a rájuk ereszkedett szürkületet felkapott fejjel konstatálták. A szállodába már egymást átkarolva sétáltak vissza. Pontosabban – a férfi átfogta a kellemes, női vállat. A nő teste meg belesimult szelíden a férfi oldalába. Így érkeztek meg a szép, szecessziós stílusú épülethez. Kulcsukat megkapták és fölmentek a szobájukba. Elhatározták, vacsora előtt könnyű zuhany és az alkalmat megtisztelő átöltözés következik. Hölgyeké az elsőbbség alapon a nő zuhanyozott elébb. A szállodai, fehér fürdőköpenyben lépett ki a fürdő ajtaján. A balkonon, elmélyülten cigarettázó férfit csendben átkarolta, az meg is rezzent a meglepetéstől, mert nem hallotta a puha, mezítlábas lépteket. Visszafordult és átölelte a kecses alakot. Kibontotta a köpenyt, egy gyönyörködő pillantással megnézte magának a szép, kellemes látványt, majd a meztelen derekat átnyalábolta bal karjával, másik kezét a nő tarkójára csúsztatta.
Az ölelés az ősi, ösztönös örökkévalóság volt maga. Egymásnak teremtette őket az isten, ez annyira világos volt, mint a tény, hogy az élet ezt a két napot kínálja föl nekik, semmi többet. Szerelmük lelkükben fog tovább élni. Akkor is, ha elfelejtenék egymást. A tapasztalatot a zsigerek, az agy mély tudati rétegei tárolni fogják, mindörökre. Ebben az ölelésben álltak, véget nem érő, könnyes, boldog szerelemben. – No, menj te is! – küldte kedvesét a nő, lágyan, édesen, vallomásos hangon. Többre még mindig nem találták elérkezettnek az időt. Ahogyan a hivatásos borkóstoló attól lesz sikeres, hogy bölcsen megfontolt és soha nem siet – ugyanúgy nem akartak ebben a hatalmas szerelemben semmit elkapkodni. Minden lépésnek, érintésnek, mozdulatnak megvolt helye és ideje. Attól még teljes átéléssel élvezték együttlétük minden másodpercét. Lazák voltak és csinosak. A nő annyira tudta viselni a ruhát, annyira illett neki bármi, gyönyörűség volt elnézni kicsit a jelenséget. A férfias, magas alak is nagyon mutatós és laza volt. Nagyon szép pár!
Erre szokták mondani. Találomra indultak el és most sem csalt az ízlésük. A kiszemelt hely pont annyira volt kellemes és finom, mint amennyire ők ezt elvárták. Fölös luxus zavarta volna őket. Itt megvolt minden, ami a „jól érezzük magunkat” alapérzéshez kell. A jóleső csönd, a minőségi kiszolgálás, a tapintat. Jóízűen ettek, ami nagyon fontos, mert piszkálódó, enni nem szerető asztaltársnál nincs kellemetlenebb a világon. Ők szerettek enni és mindketten szépen ettek. Még egy megnyugtató momentum.
Közben persze folyt a szó. Egymás dolgairól, utolsó publikációról, régi kedvencekről. A humor mindkettő lételeme volt. Nagyokat kacagtak, önfeledten és boldogan. Nyelvi leleményben sem volt hiány. Majdnem tizenegy felé járt már az idő, mikor elhagyták a kellemes helyet. Az külön tapintatra vall, hogy míg az asszony kiment sminket igazítani, kicsit tükörbe nézni, a másik addig rendezte a számlát. Ez is a jólneveltség kedves tapintata. Elindultak a varázslatos éjszakában. Korhűen helyreállított utcalámpák, rózsaszín babarózsa fák szegélyezték a díszkővel kirakott ösvényt. Az asszony a vállára terített egy hatalmas, puha sálat, mely majdnem fekete volt – mégis az ezeregy éjszaka mesevilágát lopta az amúgy is csodás estébe.
Már nem akartak tovább sétálni, útjukat a szálloda felé vették.
A kulccsal együtt a szoba szerviztől kértek egy üveg pezsgőt.
Meg is kapták egy hatalmas szál, vörös rózsa társaságában.
Mondanunk sem kell, ez is diszkréten, előre jelezve lett a férfi részéről, hogy estére szeretne egy szál gyönyörű rózsát. Teljesítették, pontosan. A lépcsőkön fölmenetben már kicsit remegett a térdük. Most lett visszavonhatatlanná, hogy meg fogják pecsételni ezt a gyönyörű szerelmet. Kétség nem fért hozzá, hogy csodálatos lesz, pusztán a tény hordereje hatott ilyen drukkosan – de csak pár pillanatig. A ne zavarj tábla gondos elhelyezése után még kibontották a pezsgőt. Istenit kortyoltak a hosszú nyakú poharakból, majd az asszony mély, érzéki csókkal megköszönve a szinte természetellenesen csodás rózsaszálat – odafektette a virágot  két párna közé, a széles franciaágyra. Elmondta, hogy a mexikói anyák a nászágy elkészítése után lányuk és az új férj házasságán érzett öröm kifejezésére a két párna közé friss rózsaszálat helyeznek.
-                           - Mivel te vagy az én Isten által eleve elrendelt, egyetlen nászéjszakám, ezért ünneplem ilyen mexikói szépséges gesztussal. – Tovább már nem mondhatta. Elindult valami, amiről nekünk nem illik beszélni. Ez olyan lenne, mintha ott állnánk a kulcslyuknál. Fergeteges, mindent elsöprő szenvedély, mely nem ismer határokat, nem ismeri az elferdült „iparág” machinációit. Tiszta, mint a hó, természetes, mint az évszakok változása és olyan ünnepélyes, mint egy egészen szűk körű temetés. Csak egészen rövid időkre pihentek meg egymás karjában. Ittak, mert teljesen kiszáradtak, sőt a figyelmes szálloda egy gusztusos gyümölcskosárral is kedveskedett. A szőlőt egymás fogai közül vették ki, a banánt testvériesen elfelezték. Fogyott az ásványvíz is. Nevettek, néha könny szökött a szemükbe és megérezték, hogy az Isten létezik és nagyon igazságos. Pedig tudták – két nap az élet, valahogy nem fájt mégsem. Hajnali ötkor egyszerre zuhantak mélységes, boldog, teljesen kimerült álomba. Egymásra fonódva, ahogyan ezt két, elválaszthatatlan ember csodálatos éjszakája után kell.

A másnap délelőtt tízkor találta őket ébren. Nyugodtak és szépek voltak. Egymásra mosolyogtak. Megsimogatták a másik arcát, haját, szemét és elindultak összeszedni magukat. A kevés alvás dacára üdén, frissen léptek ki az ajtón. A szoba kulcsát le is adták. Számukra itt a kedves szálloda megszűnt. A két kis csomagot betették a pályaudvar csomagmegőrzőjébe, majd elindultak kávé és valami harapnivaló után. Furcsa, de az előző este ernyős, sörözős teraszán találták magukat. Már törzshelyük is volt. Isteni volt a capuccino, ebből még egyet kértek. A friss sütemények és a gyümölcslé is úgy hatottak, mint a vérátömlesztés. Azért akartak itt még elidőzni, mert a maradék időt kóborlásra szánták. Sétáltak a parkban, a folyón úszkáló hattyúkat nézték. Hangosan mondva a sorokat, egyiket a másik után, verset írtak, hangosan, az egyetlen, csodás éjszakáról. A vers remek lett és elszállt, mint a füst, mert eszük ágában sem volt rögzíteni. Az asszony komolyodott el és kezdett beszélni.
- Nem tudok mit mondani, kitöltöd az időt és a teret. Nagyon jó nekem, hogy megtaláltalak. Akkor sem foglak elveszíteni, ha elfelejtesz, mert itt égsz az ereimben és a tudatomban. Nem is lenne baj, ha hamar túlesnél ezen, mert nem akarok magam után szenvedést hagyni. Mindent megkaptunk. Mindent, amit annyian szeretnének, de soha nem érnek el. Tedd meg nekem, menjünk be ebbe a szép, hatalmas, hűvös templomba egy percre, köszönetet mondani. Tudod, nem vagyok vallásos, csak a fiatal, emberré vált istenben hiszek. Hozzá akarok szólni.Téged neki megmutatni. –A férfi bólintott. Beléptek, kéz a kézben.
Némán nézték a lenyűgöző gazdagságot, beszívták a félhomály tömjénes illatát. A nő nem mondott semmit. Mély köszönetét küldte fel. Szájához emelte a nagy, mégis oly gyöngéd, kedves kezet és könnyed csókot lehelt rá. A férfi átkarolta a vállát és mindkét kicsi kézre csókot lehelt ő is, melléjük odapottyant egy könnycsepp. Az idő futott, kibontott hajjal és már az állomásra kellett menni. Ezúttal a férfi vonata indult elébb.
Vállra vetett szatyrával megállt a lépcső előtt. Átfogta a kedves vállakat, potyogtak a könnyei, magába ölelte az egész alakot és nem mondott semmit. Aztán felszállt, az ablakon át még fogták egymás kezét, míg a gyorsuló vonat szét nem szakította a fogást. A nő ottmaradt és nem volt kifosztott, mert még benne égett az egész élmény, a filmszerű, majdnem két csodálatos nap ezer élménye és megnyugodott. Így van ez jól. Ment a saját vonatához, mert az is készülődött már. Soha többé nem keresték egymást. Ők már egymásban éltek. Ezt nem lehetett folytatni, mint azelőtt. A férfi hazaérve üresen találta a házat, mindenki elment valahová. Akkor üvöltve őrjöngött. Kicsi hiányzott, hogy kárt nem tett magában. Aztán elhallgatott. Soha többé nem beszélt, csak a legszükségesebbet. Magába fordult, nem érdekelte semmi, csak a vers. Ontotta magából a keserű csodákat, amikhez ő olyan nagyon értett. Sikeres lett, befutott költő, ki is adták verseit, több kötetben is, de megélni nem tudott belőle soha. Nem is bánta. Így tisztább volt. A véletlen játéka folytán húsz év múlva jutott el hozzá imádott asszonyának halálhíre. – Békesség legyen veled és amellett légy, akiben úgy hittél mindig! - ezekkel a magában elmondott szavakkal búcsúzott el attól, akivel megízlelhette az örök szerelmet. Gyerekei felnőtté válása meghozta számára a szabadságot is. Azonnal elvált és elment a házból. Csak a könyveit és a ruháit vitte. Volt egy csodás, magányos háza, nagyapja öröksége. Oda költözött ki. Nőt soha többé nem érintett. Ő a mindenséget érintette meg.
Ennél pedig több bizony nincs.


2011. 03.29.

(Emlékül, neked.)



thao




Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...