2015. október 19., hétfő

Ha elmegyek***






Ha elmegyek****


***egyszer teázni hozzád,
A nagymama ódon kannájával
Teríts, tedd egymás mellé a szép
Ívű csészéket, s halvány szalvétát,
Mint az alkony, lehelj az asztal
Lapjára, érezzem, szép az alkalom,
Zamatos minden íz***

Bő, kényelmes, szép anyagú ruha
Lesz rajtam, mely a fotelon lágyan
Szétterül, követve testem ívét, ahogy
Csendben felkínálja szemednek a
Látványt, hogy csakis csak rám, és
Máshová ne nézz***

A habfehér, sűrű kála csokor, mely
Az üvegvázában vitézül, mégis oly
Édesen áll, mutatja, milyen fehéren
Szép a szerelmünk, milyen különös
Ma ez az illatvarázs***

Mesélek sok csodásat néked – közben
Kortyolom a gyümölcsös nedűt, s
Elnézem imádott, szép formájú tested,
Mely hanyagul a fotőj hátára dől***
S bár tudjuk, eggyé válni nincs már
Igazából kedvünk, egyebbek vagyunk,
Mint bárki, valaha***

S hogy a síron túl is tart majd ez a
Mindent betöltő, egyszeri csoda***
Szemet kápráztat, s melegíti lelkünk,
Érezzük, hogy ez csak most jöhet,
Ádázul, harcosan kivédünk mindent,
Mi ez ellen valaha tehet***


Ha egyszer elmegyek teázni hozzád,
A nagymama ódon kannájával teríts!
Add nekem azt az éteri szerelmet,
Mi – mint egy álom – a halálig
Csak az enyém lehet ***




thao







2015. október 15., csütörtök

Nézem a kék***




Nézem a kék ablakot***


*** lelkemben fészket rak
Nyugalom, derű, s valami
Fényes, tükörszerű csend.
A tükörben visszanézem
Az életemet, mint egy jó
Filmet, aminek csak szép
Vége lehet, egyszerre könny,
Ami jó, mert valami fátyolos
Szépség jár át tőle, nem
Harsány napsütés, csak
A függöny megszűrte
Derengés***



Érinthetetlen vagyok, mint
A kerti, nagyszirmú liliomok,
Alattuk kis apró, kék pontok.
Boldog vagyok és csendes, a
Harsányabb énem elfelejtettem
Régen, s mint állókép, néz rám
Bölcs szemével a múlt***




thao






2015. október 5., hétfő

Tragikus hirtelenséggel***


Tragikus hirtelenséggel***

(karcolat)


Olyan gyorsan lett vége, hogy ez még őt, az egyik „főszereplőt” is őszintén meglepte. Pedig várta a bombát, de hogy így lecsapjon, azt maga sem hitte el igazán.


Az igazságnak tartozunk annyival, hogy eleve sok minden nem stimmelt ebben a kapcsolatban. Ahhoz lehetne hasonlítani, mint egy eszeveszett puzzle kirakót, amit egy komplett őrült talált ki. Soha ki nem rakható, mert nem passzolt egy eleme sem. Ebben a vad őrületben egyetlen mentség az a kétségbe esett egymásba kapaszkodás volt, amit meghatónak is nevezhetünk. Ez a két ember semmi módon, semmilyen formában nem tartozhatott össze. Értelmetlen volt az egész összevisszaság. Mégis szerették egymást, de ez csak ideig – óráig működik. A „felnőttebb” fél érezte a sértettséget egyre felháborítóbbnak. Bár mindent értett, nem viselte el (logikátlanság ide – vagy oda), hogy őt félre lehet tenni, mint egy féllábú rongybabát. Elővenni, élővé varázsolni pedig csak akkor, amikor a „sorompó” szabadot jelzett.
Tudta – így egyedül marad. Értelmes ember ettől nem fél. Bár vannak nemkívánatos, rövid üresjáratok, de tennivaló azért akad bőven. Betegsége miatt, mely nem volt látványos, pihennie is többet kellett. Ezt nem szerette, nem örült neki, mert az örökmozgó fiatalságra gondolt. Ez fájt. De – be kellett látni, ha élni akar, el kell fogadni az új tempót. A drága gyermek – érett, szép férfi, nagyon messze lakott. Más országban. Ott nagyon megkövetelik a kemény munkát, ha valaki élni akar. A látogatások csak félig szóltak neki, amikor hazajött. Ezernyi teendő rövidítette az amúgy is kurtára szabott időt. Talán – az emiatt érzett lelkifurdalás mondatta a  fiával, fogadja el ezt a furcsa kapcsolatot. Nyugodtabb lett volna a lelke, ha őt jó kézben tudhatta volna. Az első tiltakozás hullámok sejteni engedték számára – itt pozitív végkifejlet nem várható.

A jó ideig utolsó napfényes délutánon kimentek a természetbe nővérével. A kis kocsi engedelmesen, hangtalanul szelte a kilométereket. Született egynéhány jó fotó is. Az erdei vendéglő külső, kockás abroszos, udvari részén élvezettel itta a sörét. Nagyon kellemesen lepte meg, minden alkalommal a jól ismert, kesernyés íz. A szívében semmi kesernyés érzés nem volt. Józanság, az volt bőséggel, s a patyolat, piros kockás abroszon bámulta a szabályos ábrákat. A muskátlik még mindig kövéren, hatalmas, piros fejekkel robbantak bele a nyugalmas délutánba. Őket is lefotózta. Nem lehetett, nem volt szabad kihagyni. Szétáradt bensőjében a béke.
Igen, gondolta, annyi szép van még. Annyi szép, aminek békésen örülhetünk, és ami – természeténél fogva – örömet okoz, és nem fáj***


thao






2015. október 1., csütörtök

Álom



Álom

Mikor átölel a fáradt álom,
S benne, véletlenül, előkerül
Emlékem, ha már nem leszek,
Illatomat érzed a magányos
Párnán, s csak elillan a semmi
Belőlem, mint őszi levelek***

Mélyvörösek, sárgák, barnák,
Neked mégsem fog fájni, hogy
Már nem vagyok, s hogy idegen
Föld fölött száll, mi belőlem
Megmaradt, mert a gyermek után
Kell mennem – te is jól tudod***


Jóságod, a sok törődés, ne félj,
Nem fog elszállni a szélben.
Így, vagy úgy, veled maradok.
S mint a szeretet örök szépsége,
Ölel az emlékem, mert utoljára,
Mint nő, a tied vagyok***

Ami kicsit fáj benned utánam,
Ne bánd, hiszen jel, lélekvarázs,
Hogy voltam egyszer, s abban
Mennyi volt az öröm.
Nem gondoltam, hogy karodból,
Cirmos szemedből tűnök messze,
De, hogy így lett, a legnagyobb
Szerencse, kedves magadnak
Szívből köszönöm ***


thao




Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...