2015. június 28., vasárnap

Nyugalom





Nyugalom


Mikor már sehol nem voltál,
Akkor értettem meg, életem
Két jó döntése:- akarni téged,
Aztán menekülni tőled.
Amikor tudatosult az igazsága
A ténynek:- nem bírom ki veled,
Mert akkor meghalok, 
Lassan kisimult minden.

Nem tagadok meg semmit.
A jót, s a bűn rosszat nem felejtem.
Nagy idő volt, mit melletted éltem,
S ami volt, mind belém égett.
De a gondolat, hogy lássalak,
Már elképzelhetetlen.
Belebetegszem.

S tudom, ez furcsa, de ténnyel
Vitatkozni nem lehet, ezért nem
Engedlek a közelembe, s bár bennem
Házat épített a BÉKE, téged soha nem
Foglak látni többé, mert nagyon bántottál,
Bár nagyon szerettél – ez utóbbi az előbbi
Sötétjében semmit nem ér.

Gondolom – mocskot raktál rám,
Jó sokat. Nem érdekel, már kevés
Vagy, sőt nekem már semmi nem
Vagy, s előre ballagok egy már rövid
Jelen, s jövő felé, amiben, hál’ isten,
Nincs helyed, s ami a legfurcsább,
Te sem tudod, hogy magadnak
Soha, de soha nem bocsájtasz meg,
S bár ezt nem tudod, csak égsz és
Forogsz magad körül, mint szegény
Foxi, kedves kutyánk, róla édesanyám
Mesélt, hisz én még nem éltem.
Légnyomást kapott a háborúban,
Szegény kutya, a folytonos körfogást
Ezért abbahagyni nem tudta, le kellett
Lőni, mert van irgalom***

Ezt az irgalmat, mi számodra
A nyugalmat elhozza, én másra
Hagyom, hisz nem vagy nekem,
Nincs hozzád közöm, jelen arcodtól
Elrettenek, mert kegyetlen, mint
Az ütés, nem ismerem már, és
Kétségbeejtően
Öreg***




thao




2015. június 20., szombat

Váltakozó nyár



Váltakozó nyár


A tomboló forróság immár elült.
A könnyű blúz alá szúrós szellő
Kellemetlenkedik. Igen, ez ilyen.
A június kicsit visszahőköl, maga
Sem érti az előző forróságokat,
Idézve elő nedves orrokat, magvas
Gondolatokat, a szoba mélyén.

A napok úgy elmennek, szinte
Észre sem veszem, már este van.
Hálás vagyok a csendért, hálás a
Készülődésért, ami tapinthatóan
Érezhető a levegőben.

Milyen készülődés, hová, miért?
Egészen magam sem értem, csak
A levegőben tapintható ki maga
A változás ténye. Azt nem tudom,
Milyen az irány, nem is gondolok
A miértre, csak érzem, sorsot
Fordító idők előtt állok.

A gyógyulás után a tevékeny, de
Óvatos jelen szépen mutatja,
Valamire várok. Előre megyek.
Már nem nézek vissza.
Becsuktam a múltat
Egy nagy, nehéz kulcsra,
S a szívem is könnyebb lett,
Talán***



thao



2015. június 19., péntek

Egy pillanat



Egy pillanat


A kis autót „rejtettem el”épp.
A ház előtt nem maradhat,
Megrongálják, s ezt nehéz
Viselnem.
Szépen rendbe tették, s az
Öt perces séta talán fényév
A gaz lelkű, vagy csak beszívott,
Árva, kiürült, fiatal léleknek, ki
Oda biztos nem megy utána***

Tevékeny, nyugodt nap után, úgy
Kora délután ballagtam, s akkor
Láttam meg elsuhanni a fényesre
Suvickolt, semmit érő „old timert”.
Én nem sokat értek hozzá, de a
Fiam, aki kívülről fújja, megmondta,
Ez bizony már semmit nem ér.

Te ültél benne, telefonáltál, amit
Nem szabad – én nem is tudnék,
Ha vezetés közben egy másik eszközt
Kezelnem kellene – szokásod szerint
Ápolt voltál, frissen fürödve, s mint
Mondtam volt, a csotrogány csillogott,
Eszembe jutott, hogy pont fél éve,
Egy, két napra veled mentem volna,
Akár a semmiségbe – hisz mit érek
Már***

Aztán jött a realitás, mely úgy az
Arcomba vágott, hogy nyomát
Azóta is hordozza a lelkem sok
Kék foltja – hiszen így kíméletes,
Ha nagyon fáj, legalább az arcot
Ne csúfítsa a méltatlan bántás.
Mea culpa, hisz hibás vagyok,
Mert olyat ígértem, amit tudtam,
Teljesíteni nem tudok, hisz öregebb,
Fáradtabb vagyok***

Így elmentél, utánad nagy, nagy
Csend honol. Virágaim üde kis arca
Kukkant rám a reggeli harmatba’ s
A csodás ígéret, nemsokára látom a
Fiam!!!

S ilyenkor egyszerre minden árulás,
Hazugság, bánat – mint amit elfújtak,
Egyszerre a messzibe hull***

thao





Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...