2015. május 17., vasárnap

Terminál





                                                                    Terminál


A gép puhán landolt, s az asszony egyre erősebben fájó fejjel kísérte a többi utast az elképzelhetetlen labirintusban, ami a repülőtér. Átláthatatlannak tűnik, pedig nem az. Amerre a nyáj lohol, arra kell kényelmesen tovább menni. A csomag is előkerült, s a fényes váróból kiszédülve azonnal a várt karjaiba zuhant. A férfi belökte a csomagot az autóba, visszavitte a reptéri kulit, gyógyszert, rostost kapott elő fejfájás ellen. Pillanatok műve volt, lehetett indulni – haza.

Ez a „haza” bonyolult összefüggésekkel volt megterhelve. Itt az asszony volt otthon. A másik be-be esett, amikor ideje engedte. Az pedig neki nem volt. Csinálgatott ugyan. Lopta a lehetetlent. Furcsán ismerték meg egymást. A nő ki is bújt a személyes találkozás alól. Alva hagyta a dolgot. Válaszul finom, de határozott nyomulás következett. Ennek valahogy megadta magát. (Gyere, ha ennyire akarsz). Ennél több nem volt a lelkében. Az égető várakozásoktól és a puffanásoktól már féltette magát. Ő tudta, mire képes. Pontosan tudta azt is, mire nem. Ez a fényes bizonyosság tartotta vissza az igenektől, amiket sokan vártak volna tőle, de amiket nem adott meg. Ezt a mai közlekedést: „vaktába” dicsérni a napot – ezt nem tudta megszokni. Azt igen, hogy régi cimbora, iskolatárs időpontot kér és fogadja. Ott valami közös eleve van. Ami abból mélyebben kialakul, annak van fedezete. A közös, nagy iskola, vagy a régen együtt munkálkodás másokkal – ebből ki lehet indulni.
Ez a „megismerlek – megnézlek - megkaplak” nyomasztó maradt és vadidegen. Az MSN másik végén olyan plasztikus volt a magányosság, anno, hogy erre az ő szíve nemet mondani már nem volt képes. Megnyugtató paraméterek. Ő már jó ideje berendezkedett – lakni élni egyedül, benne néhány üde találkozás. Több semmi. Dumaparti, agycsere. Pont. Utolsó házassága egy életre megtanította vele, beleverte mélyen a tudatába barátnéja által véletlen talált idézet súlyos igazságát.  „Eddig azért éltem, hogy másoknak örömet okozzak. Talán itt az idő, hogy arra figyeljek, valaki NEKEM akarjon végre örömet szerezni” – ez az idézet magva. Itten csapta magát homlokon. Fiatalsága hajnalán már anya lett. Ennek a szent „munkának” az eredménye képeződött le abban, hogy gyerekei szerették, óvták. Egyenrangusítva lett, oly értelemben, hogy kinézete alapján egy korosztályba sorolta őket bárki ismeretlen.
Ez jó volt. A gyerekek tudták viszont, hol kell rá vigyázni. Hol takar a tetszetős, fiatal külső maradandó, lelki károsodásokat. Ezeket a szívbéli felnőttek jól kezelték. Féltették viszont mástól. Az ellen szemernyi kifogás nem merült fel, hogy újra boldog legyen. Tudták, milyen napfényesen éli meg ezt az állapotot. Ismerték viszont eléggé ahhoz, hogy a mérce magas. Nem engedi lekezelni, alábecsülni magát, nem lehetett félretenni, mint egy csomagot a vasúti váróban. Amikor ennek csak a szele megcsapta, azonnal kihátrált. Hagyva maga után súlyos gondolatokat. Mert fájlalta nagyon, az, akit elhagyott. Évekig, sokáig emlékeztek rá…talán mindig. Maradt utána egy szúró, elégedetlenség a hátrahagyott szívében. Csodát művelő lénye kápráztatott. Egyenessége, ereje hőkölni késztetett.
Emléke viszont fájt. Ezen előzmények után zümmögött a gép az éjszakában. Túl messziről jőve, túlspannoltan, túldimenzionálva a fogadtatás kedvességét, oldott lett, mint a kibogozott madzag. Valami kis kacérság kerekedett felül. Amikor látta a leplezett ám annál feltűnőbb vágyat a másik egész habitusán elhatalmasodni, maga is sodortatta magát ezzel a fergeteggel. A kocsi belsejét sivatagi hőfok nyomasztotta. Egyre életveszélyesebbé vált a vezetés, gabalyodtak, már nem tudták „ki van kivel”. Ez így nem ment a végtelenségig. Egy elhagyott megállóban, ahol még nappal is alig van tömegközlekedés az autóút mentén, megálltak.
A csillagok, a teli pofájú hold, szembe-reflektorok olyan fényorgonát varázsoltak nekik, hogy a nagy amerikai pirotechnikusok a sárga irigységtől fulladoztak volna. Az éjszaka csodái. Ebben a fészek melegben folytatódott az út hazáig. Ki sem csomagoltak, ágynak estek mindketten, s egymásban elfészkelve elaludtak, kimerülten. Jó volt belezuhanni az álom jótékony süllyesztőjébe. A nő, mielőtt elaludt, kedves fél mosollyal megsimogatta az édes arcot. Benne volt ebben az öröm, az összetartozás, a ki nem mondott hála a kedvességért, a szívjóságért. Talán, vele… Ebben a bizonyosságnak szánt, valójában nagy, súlyos kérdőjelet hordozó utolsó gondolattal zuhant pihentető álomba. Előtte még a megélt látogatás rengeteg szeretete átsimogatta egész lényét. Hogy lánya és fia számára mennyit jelen puszta léte, mennyire óvják, féltik. Rettegnek a gondolattól, hogy elszáll… Nagyon szép, nagyon emberi és meleg.
Mivel felszínes alvó, pár óra után kellemetlen, pici, de sípoló zaj ismétlődött szakaszosan, de követelőző pontossággal. Ébresztő, mobillal, hajnali négykor. Élesebben, mint bármi, ugrott be – a volt feleséget is el kell hozni. Az is most érkezik. A „valódi” érkezés másnap reggelén.
Ugyan már régen deklarálták, hogy mindennek vége, s barát ott is akadt, mégis „meg lett mutatva”, az előjogok működnek. Az asszony ezt saját értékrendje szerint simán piszokságnak tartotta. Ha ő egyszer kimondta a véglegest, úgy eltűnt a másik életéből, hogy még szembetalálkozni is lehetetlen volt vele. Amit befejeztünk, annak vége. Hitte, vallotta, élte.
A fennen deklarált „megmutatást”, a madzagon rángatást meg kifejezetten utálta, mint a bűnt. Egész életében betartotta: attól, akiről leváltam, még levegőt sem fogadok el. Mániásan volt tisztességes, aggályosan. Nem alázta a múltat soha. Itt meg pityeg hajnalok hajnalán ez a turáni átok. Félálomban hallotta a neszezést, ahogy a kialvatlan szerencsétlen szedi össze magát. A sötétet érzékelve félig fölnyitott pillákkal konstatálta, egyszerre előtte guggol a hatalmas alak. Valami mély szeretettel a szemében nézte az otthagyandó kedves álmában kitárulkozott arcát az indulni készülő. A férfi arca meghatott volt, maradni akaró, halvány bánat suhant át rajta. Mérhetetlenül fáradtan nézte, nézte, mit kell itt hagynia. Nagy, meleg tenyerével átsimogatta a kedves fejet. Csókolt hagyandó, kicsi asszonya arcára, követelőt, kétségbe esettet, birtoklót, kíméletlent (ha fölébredsz, se bánom alapon). A kulcsot visszadobta. Következő látogatása izzott, bensőséges volt. Katartikus és kedves jelenetek váltogatták egymást. Szép volt – mondta volna a külső szemlélő, ha lett volna olyan. A nő végig játszotta, őszintén játékos valódisággal a másfél napot. Fülében ottmaradt egy monoton, zakatoló, nagyon fontos kifejezés, melyet egy pillanatra sem tudott – nem is akart- törölni. Minden szép, megmondták, hogy még „dolog” van, idő kevés, szív idehajt. Ezt kell elfogadni. Műfajilag neki ez természete megerőszakolása volt. Értette ő, hogyne értette volna. Csak … pusztán, ha az idézetre visszagondolt, már akkor is létjogosultságot nyert a zümmögő hang a lelkében: -„Terminál…terminál…terminál”-. Plasztikusan elé rajzolódott a hervasztó jövőkép. El volt rontva. Sokat adott, tiszteletet és megbecsülést  várt érte. Tovább megyek:  - Elvárta, hogy megbecsüljék. Bármekkora az érzés és az odatartozás óhajtása a másik részéről. Őbenne egyre világosabban fénylett a szomorú bizonyosság. Sem induló, sem érkező oldallá válni nem képes soha.

Determináltan végállomásnak született. Ezen okafogyott vitatkozni.
Itt pedig vészjóslóan, soha nem szűnően susog, bármi történjék is közben: -„Terminál…terminál…terminál”. Talán itt is eltörött valami.
Végleg eltörött.



thao





2015. május 11., hétfő

Egy kertben***



Egy kertben***


*** élnék szívesen, ahol
Oly szívszakadva vár a
Kispad, eső áztatja, kor
Emészti, de a tarka íriszek
Szín kavalkádja kedves
Vigasz***

Az íriszek pompáznak, majd
Lehullnak csendben, de a
Zord idő után ismétlődik
A pompa, mely se a padnál,
Sem nálam nem következik
Egyik évről a másra***

Mi csendesen elgörbülünk.
Repedést repedés követ.
A szív magánya egyre
Súlyosabb, s ha megjön
Az imádott „gyermek”,
Messziről, csak akkor
Van ünnep***

A kertem gyönyörű, sőt
Íriszem is nő, buján,
Előttem a sűrű erdő,
Mégsem tudok még
Megnyugodni igazán***

Várom a régi időket
Vissza, hol annyi minden
Történt, majd megszakadtam,
De nem vettem észre, s most
Nem is bírnám már, csak oly
Nehéz az egyedült megtanulni,
S a valódira felkészülni, az
Elrepülős, messzi
Végtelenre***



thao



2015. május 4., hétfő

Gondolj rám sokszor***




Gondolj rám sokszor





Gondolj rám sokszor, és
Mosolyogj egy szépet.
Kérlek, hidd el, hogy
Aznapra minden
Szép lesz…
Szép lesz az utca és
Szebb a világ, hiszen
Gondolatban ezzel is
Vigyázok rád!



Ne fájlald, mit vesztünk.
Nyerni fogunk!
Sok üres óránkat,
Egymás nélkül, a
Ködös szél szépen
Elfújja nekünk!
Nem is emlékszünk,
Mennyire fájt,
Az ezerszer átkozott
Nagy távolság.
Csak ölellek majd, s
Élvezem bőrödnek
Szép bársonyát.



Nem ejtek könnyet,
Hisz itt vagy velem.
Hangoddal jön el
Az áldott szerelem.
Elbúcsúzol és te
Keltesz fel.
Nem tudom,
Én most már
Hogy élhetnék,
Ha terólad többé
Nem hallanék….



Ez nem lehet,
Hiszen már
Egy dobbanás!
Erősen hisszük,  
Közel van, vár!
Akkor öleled vállam,
Fogod kezem,
Hisz mondtam,
Ez nem más:
Áldott
Szerelem…





thao





Feltéve, ha***





Feltéve, ha…



De inkább ne tegyünk
Fel semmit, hisz messze
Vagy. Országod távoli,
Idegenek az emberek,
Nem értik a szavam és
Nem barátságosak…
Hozzám semmiképp,
Hisz itten idegen vagyok.
Hozzád jönnék, de nem
Olyan biztos, hogy te is
Akarod…
Sötét arcod talán egy
Percre földerülne, az is
Lehet, hogy megsimogatnád
A kezem, átfognád a vállam.
Aztán elhalna a mozdulat…
Sok volt a szenvedés, a fegyver
Sok volt a háború, sok volt a
Keserű értetlenség és egyszerre,
Lassan kiderült számodra.
A világ egészében – végtelen
Szomorú…
Nem tudnálak meggyőzni,
Nem is akarnám igazán.
Látni szeretnélek, sötét
Tekinteted biztos megtalálná
Az enyémet és egy pillanatra
Kicsi fészket rakna szemed
Legalján a derű. Szép lenne.
A távolságot már megértettem.
Nem sokallom és nem is
Kevesellem, hogy belőled
Pár levél jutott.
Azt sem tudom,
Akarnám – e
Veled a biztos
Holnapot?



thao









Vallomás, neked



Vallomás, neked



Bevallom, nem hittem volna.
A kettőnk dolga mégis így esett.
Formabontó, nem illik sehova.
Mondtam is, milyen ostoba.
Menj el, ne maradj velem.
Szigorú voltam és igazságtalan.
Érveltél, kiabáltál, elmentél,
Mert semmi módon nem akartam.


Te, a hatalmas… a hosszú időnek
Köszönjem, vagy inkább a kitartó
Szeretetet öleljem? Nem tudom.
Te, a hatalmas mellettem maradtál,
Pedig, de pogányul el tudlak hordani!
Rájöttem, a te szíved sokkal nagyobb,
Mint a másé, mert értem elbírni
Mindent, képes, mert velem akarsz
Végleg maradni. Ezért okosan úgy
Tetted a dolgot, hogy beléje költöztetted
Egész, kis morcos magam…


Onnan kandikálok ki, mint egy mókás
Egér, szorgalmasan,s mivel olyan jól
Dobogunk mi ketten, téged el nem
Engedlek soha. Nélküled félnék, hideg
Lenne, s az egész életem egy bezárt szoba.
Ha velem vagy, látszanak mind a kincseim.
Vannak bőven. Könnyek, betűk és sok gyerek.
Egy már odafent, de azért ő is itt van, hiánya
Persze mindig széles seb. Ezt a sebet te
Úgy gyógyítod, hogy róla mindig csupa
Szépet mondasz. Ha mesélek, te még
Tovább kérded. Ezzel az édes alak jelen is
Van velünk. Iszonyú nagy dolog, ha képes
Arra ember, hogy úgy szeret, hogy a másikból
Kiszeret minden fájdalmat, örömet, így
Lesznek ők egyetlen egész, egy fájás, egy öröm.
Kicsit szégyenlősen, kicsit beesve a könnybe,
Kitartó jóságod magammal köszönöm.




Ajánlás:

Ki nem képes arra, hogy feledje a világot,
Úgy vigyázza párját, mint egy törékeny
Virágot – ne fogjon bele! Oly nehéz kenyér,
Oly múlékony és tünde. Ő egyetlen legyen,
Kulcsa ez csupán. Legdrágább kincsed meg
Kihulló, fájó könnye, mit te törölhetsz, csak te,
Igazán …



thao



Hűséged




Hűséged




Mint hűvös a csorgó melegben.
Elnyúlni benne lágyan, kedvesen.
Nincs ok a szűk szemű gyanúra,
Hiszen a lelked előttem meztelen.

Soha nem kételkedtem szavad
Igazában, nem kérdeztem, hol
Leszel, hisz mondtad te magad.
Hűséged páncél a világ ellen,
Hisz annyit megütötted magad!

Hűvösen jó az én tisztaságom.
Bennem kétkedni ostobaság.
Nem is alázod szívünk aranyát.
Természetes, hogy mi – vagyunk.
A „mi – vagyunkba” gondolat se
Fér be, hát még valós, más, élő
Ottléte, hisz világunk kerek.
Benne virágok, emberek, s a
Tudat, hogy vagy, s hogy
Neked én vagyok!


thao








Elszakadt***




Elszakadt a takarónk…


... én fonált keresek, de nem
akad kezembe cérna többé,
pókfonál csak, mi elszáll
örökké, ha lágyan ráfújunk…
így nem varrom meg szakadt
életünket, elengedlek s hazudnék,
ha azt mondanám – fáj…
csak halk nosztalgiával szólal meg
szívemben egy nemes cselló, lágy,
kedves hangja, ezt engedem szólni,
de emlékezni kár…
hisz fölszakadna akkor sok-sok,
régi bántás és nyolcszáz napnak
nem ezt üzenem, csak mint a
temetésen zokogó rokon, nagy,
erős, idősödő, daliás férfi, ki
az esküvő után tette az utolsó
lehetőség álmát a sírba…
ezt mondta: - szép lett volna –

én tudom – ez nem lett volna szép,
hisz így is elmosta sok nehézség,
sok, lapos közöny – ezért nem
szólok, nem bánkódok érted,
bármi történt, életemben kedves
jelenléted a sorsnak szépen
én megköszönöm…

minek mi a hossza – a dolog maga dönt,
erőszakkal foltozni, a másikat olcsón
riogatni, aljas és zsarolás, hisz ő sem
tehet róla…
elreped egy takarónak vászna, vásott
anyag, varrhatatlan repedés, emléke
őrződjék egy intésnek, vagy szónak…

a többi mind por, s hamu,
az egész…




thao



Szép, mint a fény****



Szép, mint a fény…


A mosolygó szemed,
Mikor, mint maga a
Sejtelem, kacsintva
Rám nevet.
Hűvös, mint az árnyék,
Ölelő karod, bennük
Békét lelve megnyugszik
A lélek, csöndje nem
Néma, nagyon is
Beszédes.
Elmondja nekem az
Árnyék finomságú
Ölelés, mennyire
Fontos vagyok neked
Ma is még, hogy
Keresel,
Önkéntelenül is, ha
Nem vagyok, nélkülem
Sivár lenne már a mád,
A holnapod, egy jó,
Ha vagyok.
Hűvös árnyékodban
Elfészkelek békén.
Nincsen olyan óra,
Ne kedved keresném,
Mert jó…
Jó, hogy velem vagy,
Illatod a biztonság
Maga ilyen apróság is
Kis hétköznapi csoda.
Üres lenne nélküled
Éjem, s nappalom.
Őrizd az álmaim, s
Én teljes egész magamat
Ünnepélyesen neked
Átadom…



thao


Ciróka



CIRÓKA



HAJADBAN TURKÁL
LÁGYAN KEZEM.
IMÁDOM EZT A MÉZ
BOZONTOT. ILLATOS,
ÉRDES, KEMÉNY SZÁLÚ.
OLYAN, MINT MAGAD.

RITKÁN LÁTTALAK
SZÍVBŐL NEVETNI.
AZÉRT ŐRZÖM ÚGY
A PÁR PILLANATOT.
MOSOLYODTÓL
RAGYOGOTT AZ ÉG.

VALAHOGY A REGGEL
SZÉP TUDOTT LENNI –
HOGY CSINÁLTAD?
NEM TUDOM MEG SOHA.
AZTÁN KÉT PERC ALATT
MEGUNTÁL. REJTETTED
ERŐSEN, DE SZÉTFESZÍTETT
A TÜRELMETLENSÉG.
NEKED ÉN EGY ILLÓ
CSODA VOLTAM.
AZTÁN MENTÉL VOLNA,
VISSZA A MEGSZOKOTTBA,
HISZEN IDEGENBEN
„VISELKEDNI” OLY
FESZENGŐS….


ÉRTELEK ÉN, NAGYON IS.
KÖSZÖNÖM AZ ÖSSZES
MOSOLYOS, SUGARAS
REGGELT, MELY A TE
ARANYSZÍNŰ NEVETÉSED
MIATT LETT NAPOS.
BÁRMENNYI LEHETETT,
NAGYON SZÉP VOLT.
MEGHATOTTAN KÖSZI,
MINDEN PILLANATOT!





thao



Álmaid őrzöm




ÁLMAID ŐRZÖM 



ÖLELÉSEM ÁLMAID KÍSÉRJE, 
HA MEGFORDULSZ, KAROM 
MELEGE SZÉPEN BETERÍT. 
LÁGY KÉZZEL ELSIMÍTOK 
ARCODON EGY REDŐT, 
S A CSENDES ÁLOMMAL, 
LÉNYEMMEL TELIK MEG 
SZÍVED ÉS LEPEDŐD... 


MEGSZŰNNEK MELLŐLED 
AZ ÓCSKA, GYŰRÖTT GONDOK. 
ÁLMODBAN TENGERPARTON 
FOGOD A KEZEM. NEVETÜNK 
NAGYOKAT, BELE A SÓS SZÉLBE, 
CSAK A KÖNNYŰ, SZÉP NAPOKRA 
EMLÉKEZÜNK. NE VEDD EL 
TŐLÜNK UTOLSÓ ESÉLYÜNK! 
KÖZELLÉ LETT A MESSZI MÁR. 
AMIKOR OLYKOR KIHAGY EGY 
DOBBANÁS, AKKOR ÉRZEM, 
TALÁN MÉG... 


ÖLELÉSEM ÁLMAID KÍSÉRJE, 
HA MEGFORDULSZ, KAROM 
MELEGE SZÉPEN BETERÍT... 
A JÓISTENNEK AZ IS 
AJÁNDÉKA, HA TÁVOLBÓL 
ŐRIZHETEM 
TÉPETT 
VÁGYAID...



thao






2015. május 3., vasárnap

Hajnali***


Hajnal fél kettő


Unom a megállót, a hiába órát,
Hogyha összeraknám, mi fölös
Idő elment rád, rohadék várás.
Nem rakom, már rég nem érdekel.
Már majdnem besüppedt nap, éj
Kenyér, tej, szó íve elfogyott,
Szeretet megfagyott, minek ez?
Így, ezt megkérdeztem, számot
Vetettem és nem tetszett, amit
Így megláttam…
Aztán valahogy maradt nálam
Toll és néhány ív papír, s a
Fájdalom a lélekből mindig
Papírra ír, s lettek versek és
Zokogó sorok és rájöttem,
Szerelmes és boldog vagyok!
Csak írtam és szép lett és
Sikoltott helyettem a betű,
Érezte, visszaélnek velem és
Visszaélek én magammal is,
Isten, most, most nagyon segíts!
Elindult valami gyönyörű, csoda.
El tudom mondani, magam és
Mások helyett, hogy milyen
Szeretni, cirmosan érinteni,
Boldogan egy álomba bújni,
S többnek lenni általa…
Minden megváltozott, elmaradt,
Mi eddig lehúzott, s mert penge
Az életünk éle – a teljességtől
Ugyan elvág, de ad kezembe
Sok ezer csodát, magamat
Már a holddal mérem és
Nem fogok fázni, kietlen
Várakozás közben…
Jönnek velem a versek,
Miket én írok, s ez csodás!
Gondolatomtól könny hull,
Fakad vidám kacagás és segít
A szavam, hogy a bátortalan
Nyomán élje a szerelmet, s ez
Jó, mert a bizonyosság engem is
Fölemel és életet…
Már nem vész el soha, nem lesz
Több görbe éjszaka, mert velem
Szavak jönnek, aljas, büdös, undok
Éjszakák helyett, s jó, hogy értem
A másik világot, mert így hiteles,
Hogy biztosan szebbet csinálok,
Mert írom a versemet, teszem
Dolgomat, s nem kérdem ki
Boldog, s kinek miért, s nem
Nekem, mert örökké velem
Vagy betű, s szerelem…


(emberbarátomnak)



thao




Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...