2015. november 2., hétfő

Esti ima



Esti ima                             


Kérlek, adj nyugodt álmot
Édes Úr, nekem, küldd el a
Felhőket messze, s a gondolat
Szárnyán oda vigyél, hol
Végtelen az út, és szép
Az elhaló élet nesze***
Tüntesd el belőlem a félsz
Keservét, mutasd meg a
Távolból fiam édes,
Elgyötört arcát,
Tenger munkája közben
Majd rajta is fölsejlik
Egy kedves mosoly,
Ha általad rám fog gondolni,
Míg az éjszakában az autó
Viszi messze – könnyebb lesz
Talán neki az éji munka
Dupla terhe***
Adj nekem nyugodt álmokat,
Ne fájjon, aki már többé
Nem lehet velem, jóságod
Fogyhatatlan, te tudod,
Mennyire megérdemelt
Ez a csöndes kegyelem.
Ha el akarsz vinni, szívesen
Megyek – de szép volna
Átálmodni magam
Hozzád***
Tudom, az elmúlást nem
Így mérik, mégis szépen
Szeretnék menni hozzád.
Csak a szomorúságomat
Fújd el, hisz hatalmadban áll,
Mint egy lágy szellő, cirógasd
Át az arcom, s a szív így
Biztos menedéket
Talál***


Védd meg a nappalom, az éjem,
Rajtad kívül ezt nem teheti senki,
Mennék már – de ezt te akarhatod,
Így csak azt kérem, simítsd el az
Éji nyugalmat, s a napok sorához
Adj békét nekem, s dolgaimat
Áldd ***



thao



2015. október 19., hétfő

Ha elmegyek***






Ha elmegyek****


***egyszer teázni hozzád,
A nagymama ódon kannájával
Teríts, tedd egymás mellé a szép
Ívű csészéket, s halvány szalvétát,
Mint az alkony, lehelj az asztal
Lapjára, érezzem, szép az alkalom,
Zamatos minden íz***

Bő, kényelmes, szép anyagú ruha
Lesz rajtam, mely a fotelon lágyan
Szétterül, követve testem ívét, ahogy
Csendben felkínálja szemednek a
Látványt, hogy csakis csak rám, és
Máshová ne nézz***

A habfehér, sűrű kála csokor, mely
Az üvegvázában vitézül, mégis oly
Édesen áll, mutatja, milyen fehéren
Szép a szerelmünk, milyen különös
Ma ez az illatvarázs***

Mesélek sok csodásat néked – közben
Kortyolom a gyümölcsös nedűt, s
Elnézem imádott, szép formájú tested,
Mely hanyagul a fotőj hátára dől***
S bár tudjuk, eggyé válni nincs már
Igazából kedvünk, egyebbek vagyunk,
Mint bárki, valaha***

S hogy a síron túl is tart majd ez a
Mindent betöltő, egyszeri csoda***
Szemet kápráztat, s melegíti lelkünk,
Érezzük, hogy ez csak most jöhet,
Ádázul, harcosan kivédünk mindent,
Mi ez ellen valaha tehet***


Ha egyszer elmegyek teázni hozzád,
A nagymama ódon kannájával teríts!
Add nekem azt az éteri szerelmet,
Mi – mint egy álom – a halálig
Csak az enyém lehet ***




thao







2015. október 15., csütörtök

Nézem a kék***




Nézem a kék ablakot***


*** lelkemben fészket rak
Nyugalom, derű, s valami
Fényes, tükörszerű csend.
A tükörben visszanézem
Az életemet, mint egy jó
Filmet, aminek csak szép
Vége lehet, egyszerre könny,
Ami jó, mert valami fátyolos
Szépség jár át tőle, nem
Harsány napsütés, csak
A függöny megszűrte
Derengés***



Érinthetetlen vagyok, mint
A kerti, nagyszirmú liliomok,
Alattuk kis apró, kék pontok.
Boldog vagyok és csendes, a
Harsányabb énem elfelejtettem
Régen, s mint állókép, néz rám
Bölcs szemével a múlt***




thao






2015. október 5., hétfő

Tragikus hirtelenséggel***


Tragikus hirtelenséggel***

(karcolat)


Olyan gyorsan lett vége, hogy ez még őt, az egyik „főszereplőt” is őszintén meglepte. Pedig várta a bombát, de hogy így lecsapjon, azt maga sem hitte el igazán.


Az igazságnak tartozunk annyival, hogy eleve sok minden nem stimmelt ebben a kapcsolatban. Ahhoz lehetne hasonlítani, mint egy eszeveszett puzzle kirakót, amit egy komplett őrült talált ki. Soha ki nem rakható, mert nem passzolt egy eleme sem. Ebben a vad őrületben egyetlen mentség az a kétségbe esett egymásba kapaszkodás volt, amit meghatónak is nevezhetünk. Ez a két ember semmi módon, semmilyen formában nem tartozhatott össze. Értelmetlen volt az egész összevisszaság. Mégis szerették egymást, de ez csak ideig – óráig működik. A „felnőttebb” fél érezte a sértettséget egyre felháborítóbbnak. Bár mindent értett, nem viselte el (logikátlanság ide – vagy oda), hogy őt félre lehet tenni, mint egy féllábú rongybabát. Elővenni, élővé varázsolni pedig csak akkor, amikor a „sorompó” szabadot jelzett.
Tudta – így egyedül marad. Értelmes ember ettől nem fél. Bár vannak nemkívánatos, rövid üresjáratok, de tennivaló azért akad bőven. Betegsége miatt, mely nem volt látványos, pihennie is többet kellett. Ezt nem szerette, nem örült neki, mert az örökmozgó fiatalságra gondolt. Ez fájt. De – be kellett látni, ha élni akar, el kell fogadni az új tempót. A drága gyermek – érett, szép férfi, nagyon messze lakott. Más országban. Ott nagyon megkövetelik a kemény munkát, ha valaki élni akar. A látogatások csak félig szóltak neki, amikor hazajött. Ezernyi teendő rövidítette az amúgy is kurtára szabott időt. Talán – az emiatt érzett lelkifurdalás mondatta a  fiával, fogadja el ezt a furcsa kapcsolatot. Nyugodtabb lett volna a lelke, ha őt jó kézben tudhatta volna. Az első tiltakozás hullámok sejteni engedték számára – itt pozitív végkifejlet nem várható.

A jó ideig utolsó napfényes délutánon kimentek a természetbe nővérével. A kis kocsi engedelmesen, hangtalanul szelte a kilométereket. Született egynéhány jó fotó is. Az erdei vendéglő külső, kockás abroszos, udvari részén élvezettel itta a sörét. Nagyon kellemesen lepte meg, minden alkalommal a jól ismert, kesernyés íz. A szívében semmi kesernyés érzés nem volt. Józanság, az volt bőséggel, s a patyolat, piros kockás abroszon bámulta a szabályos ábrákat. A muskátlik még mindig kövéren, hatalmas, piros fejekkel robbantak bele a nyugalmas délutánba. Őket is lefotózta. Nem lehetett, nem volt szabad kihagyni. Szétáradt bensőjében a béke.
Igen, gondolta, annyi szép van még. Annyi szép, aminek békésen örülhetünk, és ami – természeténél fogva – örömet okoz, és nem fáj***


thao






2015. október 1., csütörtök

Álom



Álom

Mikor átölel a fáradt álom,
S benne, véletlenül, előkerül
Emlékem, ha már nem leszek,
Illatomat érzed a magányos
Párnán, s csak elillan a semmi
Belőlem, mint őszi levelek***

Mélyvörösek, sárgák, barnák,
Neked mégsem fog fájni, hogy
Már nem vagyok, s hogy idegen
Föld fölött száll, mi belőlem
Megmaradt, mert a gyermek után
Kell mennem – te is jól tudod***


Jóságod, a sok törődés, ne félj,
Nem fog elszállni a szélben.
Így, vagy úgy, veled maradok.
S mint a szeretet örök szépsége,
Ölel az emlékem, mert utoljára,
Mint nő, a tied vagyok***

Ami kicsit fáj benned utánam,
Ne bánd, hiszen jel, lélekvarázs,
Hogy voltam egyszer, s abban
Mennyi volt az öröm.
Nem gondoltam, hogy karodból,
Cirmos szemedből tűnök messze,
De, hogy így lett, a legnagyobb
Szerencse, kedves magadnak
Szívből köszönöm ***


thao




2015. szeptember 22., kedd

Minden nehéz



Minden nehéz


Nehéz a rossz, de viselhető
Nehéz a jó, fájdalmas,
Megdöbbentő***
A legnehezebb a pőre realitás,
Amikor csak úgy tesszük a
Dolgunk, természetesen,
Ebből nem lesz semmi rossz,
Semmi más***

Az, hogy én végre tudom,
Szeretlek téged, veled átléptem
A mindenséget, nagyszerű csoda.
Csak még az eszközök között
Botlok el, vagyok béna, bamba,
Sőt ökör bosszúálló, pedig egyszerű –
Veled lenni jó, természetes, nincs
Benne semmi fájó***

Csak egy kicsit fogd a kezem,
Míg a minden napi életbe
Belelendülök újra, s menni
Fog, bár a pőre lélek még
Sebes – nem miattad – csak
Te gyógyítod – de akartad.

S úgy legyen – ahogy azon az
Éjszakán megmutattad – milyen
Régen akartad***




thao




2015. szeptember 18., péntek

Szavak


SZAVAK



Nos – csak ez van nekem.
Költő vagyok, mit tudhatnék
Mást? Kottafejek a betűk,
Miket leírok, hogy újra, s újra
Elmondjam neked – szeretlek.


Csak egyszerű szavak, ha többet
Írnék, se mondana többet.
Nem éreznélek erősebben, nem
Mutathatnám meg neked jobban
A szerelmet***


Csak szavak, bennük ezer, forró
Üzenet, s nem bánom, ha mint
Egy elromlott jelfogó, te nem
Veszed, nem érted***


Neked a szavak csöppet sem
Fontosak, ez lehet, hogy majd
Egyszer elszakít minket, de
Lényed varázsa most még
Erősebb annál,
Sokkal erősebb!


Tanulj meg olvasni engemet!
Hiszen csak szép, tarka levelek
A szavaim, mikkel elmondom
Neked, mennyire szeretlek***


thao





2015. szeptember 16., szerda

Arra gondolok***



Arra gondolok***


*** mi lenne jó, veled, vagy
Nélküled, de nélküled már
Nem lehet, nélküled nem
Lehet***
Ha csak a kinyílt, bátor mosolyt
Látom, már mindent megért,
A régi álarc odavan, hisz aki
Szeret, az boldog, s a boldogság
Nem rejthető. Fontos, mint a
Levegő***
Ölelésed mámoros, tenyeredben
Nyugszik az én nyugalmam.
Önző vagyok, más senki nem
Érdekel, hiszen az én utam a
Rövidebb, s azon veled megyek,
Csak veled***
Illatodba beleveszve, szédülten
A szeretet melegétől, mert a
Szerelem bamba jószág, te se
Tudod, én sem akarnám, de
A kívánság él bennünk, lánggal,
Erős, forró akarással***

Nem nagy idő, addig legyél,
Aztán megyek, de a fele szíved
Úgyis meghal velem, s mi már
Egy fél? Valamire jó, de nem lesz
Több simogatás, meghal a szó***

Ahogy én szeretlek, nem láng.
Parázs, melynél bizton melegedni,
Nem elégni kell, kinyílnak 
Titkos ajtók a szívben, az
Értelemben, s rájössz, amit
Most már én is tudok: élni
Mennyire jó!




thao



2015. szeptember 14., hétfő

Te csak ültél***



Te csak ültél***

*** a hátam mögött, s a sok
Szó, ami értelmesnek hangzott,
Mégsem volt az, monoton pergett,
Mint fáradt kukoricaszem***
Én elnéztem a forró vízben
Bukdácsoló fél barackokat,
S örültem, hogy miattuk nem
Kell megfordulnom, válaszolnom
S egyáltalán – rád néznem***
Amúgy a látvány nem kellemetlen,
Csak a szó üressége borzasztó,
S ilyenkor arra gondolok, hiába
Ölelsz szépen – az ölelés megtörik,
Behull, eltűnik a fátyolos időben,
Mert értelem nélkül mit ér
Bármi***

Akkor tudtam meg, nem bírlak
Elviselni, mert nem érted a szavam.
A pár óra meg, vízszintben, nem elég.
Hiszen mindig az hajtott, mi hiányzik
Még, mit olvassak, mit hallgassak, s
Tenger dolgom mellett, meg álmatlan
Éjszakán pótoltam a soha nem elég
Szépet, mit a nagyok elém varázsoltak
Betűkkel, és a hangok szárnyán***

S a dülöngélő barackokat bámulva
Rájöttem, nem vagy az én emberem.
Ami elválaszt – az az értelem, nélküle
Minden ideiglenes szépség a semmi
Kútjába hull.
Küldenélek, mert elvitt már úgyis
Téged a lelki enyészet, de még nem
Vagyok elég bátor, kimondani, hogy
Maradj meg, ott a semmiben,
Hátul***




thao


("ÉG VELED, FEKETERIGÓ"
      hugomnak)




Látogatás



Látogatás


Szeretettel mentem hozzátok.
Egy évig, vagy több talán, nem
Jutottam ki, mert történt, ami
Történt, de most jól vagyok.
Hiányoztatok.
Úgy egyben, minden.
Gyerekkor, s felnőtten, mikor
Már rám szorultatok, akik még
Maradtatok, s mindig torokszorító
Az emlék, mennyire vigyáztatok,
Meg tudjak élni, akkor is, mikor
Csak az a dolgom, hogy veletek
Törődjek***
Szépen elmentetek, puhán borzong
A borostyán, s a sok ember mind
Egy helyen – ez az urna előnye –
Nem szétszórva a temető egy, s
Más, idegen helyére, hanem, mint
A régi házban, mindenki együtt,
Ahogy szokott***
Én elköltöztem, de jó volt
Visszatérni, az igazi meleget
A nagy kályhánál karácsonykor
Átölelni, amit a mama gondosan
Befűtött – nekem***
A régiekből már nincs senki, de
Amikor megyek, érzem Jancsi bácsi
Törékeny lényét mellettem, hiszen
Mi együtt jártunk ki, ő már oda
Készülőben, s én nem tudtam,
Milyen üres, amikor mindenki
Elmegy***




thao


2015. szeptember 12., szombat

Álomdarabok



Álomdarabok


Egy kis kávéházban ülnék
Veled, fognám a kezed az
Asztal felett, megszűnne
A világ, csak mi ketten,
Végre, merném hosszasan
Nézni a szemed, tudnám
Eljött, végre megérkezett,
Tudnám, most végre jó,
Mert megérdemeltem.

Oly hosszan vártam rád,
Annyit gyalogolt a lelkem,
Elkopott bele a csizmám,
S tarisznyámból a szalonna
Erősen fogytán, nincs remény –
Ezt gondoltam, s egy meleg nyári
Éjszakán a semmiből előjöttél,
Értem nyúltál, magadhoz emeltél,
S ládd, az ősz csípi az arcunk élét,
De te nem akarsz elmenni, arra
A néhány órára csak az enyém
Akarsz lenni***

Nem mondok olyat, hogy járt
Ez már rég nekem, csak végre
Lábujjhegyen belépett az életembe
A szerelem, s nem szándékszik
Távozni többé***
Ne kérdezd, mi ez, mert nem tudom.
De tudni, felboncolni én nem akarom.
Élvezem, hogy van – amíg lehet, nem
Várok holnapot, nem csodálok jelent.
A jövőt végképp nem kutatom, hisz
Abban ott a halál, az elválás,
Némi fájdalom, de az már nem
A tied, hisz elvisznek, elszórnak,
Köd utánam, nem járhatsz ki
Utánam***
Virág, álldogálós bánat, ezt nem
Engedem, csak a végtelenben
Nézel utánam, és örülsz, hogy
Voltam, sehogy és lehetetlenül,
De voltam neked a kis kávéházban
„Chez Anne”, így hívták, picik
Voltak az asztalok, aromás,
Gőzölgő illatok, és senki nem
Figyelt ránk, hiszen ők is ugyanezt
Csinálták***

Ültek az illatban, az aromás fény
Csak épp látni engedett, de én
Láttam a szemed, úgy néztél,
Mintha ilyet még nem láttál volna.
S bennem a gondolat e nélkül,
Bármi történt, semmit nem ért
Volna***
De ezzel, „Chez Anne”, elnyertem
A végső végtelent, ujjongás, csend,
Illatok és lelki rend, mert az érdemelt
Itt van velem, nem tudunk semmit,
Nem is számít***

Ez a szerelem***




thao



2015. augusztus 23., vasárnap

Csak idő



Csak idő


Nem tudok rólad semmit,
Nem ismerem, hogy járt
Fejedben a gondolat.
Máshol és mást tudtunk,
Mind a ketten, én csodálom,
Pedig nem is értem, mekkora
Elme vagy.

Annyira kevés én se vagyok,
De a nélkül, amit én tudok,
Egy szürke világban lehet élni.
De amit te összetanultál, azt
Nagyon csodálom, becsülöm,
Jó lehet ilyen nagynak, ily
Szerényen lenni.

Engem meghagytak, talán
Hiányoznának a színes szavak,
De téged elvittek oda, ahonnan
Nincs már visszaút, képeidet
Összegyűjtöttem, lelkem mélyén
Van egy félelem, mily hatalmas
Az Úr!


Csak idő volt, mert melledben
Ketyegett a csálé vekker, csak
Idő volt, mikorra menj el***
Mögöttem ültél, valamiért
Szerettelek, de főleg csoda
Volt fizikai, lelki tisztaságod.
Sajnáltam picit érzelmi
Tompaságod, mit anyád
Halála lenyomatként
Rajtad hagyott***

Ő szeretett, mindenek felett.
Ez a szeretet maradt neked
Fontos. Én „úgy” sosem
Szerettelek, de nagyon szerettem
Tiszta lényedet, s a barátságos,
Utolsó gesztust, kertedből a
Halom orgonát***

Kiért nagyobb kár? Nem is tudom.
Érted nagyon, s ha valami oktalan
Szerelemről vartyogna, úgy néznék
Rá, mint az elmehagyottra***
Fiatal voltál még, ugyanaz támadott
Minket, de bennem – egymagamban
Mindig van egy darabka öröm, amit
Belőled az isten talán kifelejtett***


+ H.J. 1950 - 2015



thao



2015. augusztus 22., szombat

Ha nem volna***



Ha nem volna ő***


Akkor most is a kapuban
Toporognál (talán most is
Ezt teszed?)***
Hányat zártak be előtted,
Hányan mondtak nemet?

Mindenkinek az az egy „Ő”
Kell, mindenki arra vár,
De annyi a kérdés,
A félreértés, hogy
Kiborul inkább a
Pohár***

S ha kiborult, meredten
Nézed az alját, a vastag
Üveg felnagyít, de örömet,
Biztosat úgyse hoz, csak
Üresen ásít, keserít ***

Csak ez az űr ne jönne
Többé, ne kéne csalódva
Valami majom pofába
Értetlenül bámulni –
Miért?

Ha nem jönne „Miért?”,
Ha bizonyosság simulna
Keze nyomán a kilincsre,
Ha újra - illetve végre
Biztosan várni lehetne***

Elfújna mindent, ami volt,
Hirtelen nem jelentős a múlt,
Soványka emlék marad csupán,
Előveszem, ha akarom, de nem,
Dehogy is akarom, s beleülök
A jelenbe, a csendes, fészekillatú
Mába, ahol mindenki igazat
Beszél, szeme tiszta, nem kellenek
Fölösbe ment utazások, ahol a
Látványt elnyomja az idegesítő
Barom bamba arca***

Óvatosan, szépen, ahogy egyik
Nap a másik után elhalad az
Égen, egymás mellett ülve,
Kezet kulcsolva, vagy vágytól
Fűtve, egymáshoz simulva –
De jó is lenne***

Ami még nincs itt, az még sose
Biztos, de az álom alanyi jog,
El nem veheti irigy, vagy aki
Csak úgy – okoskodva
Belekotyog***

Csalódni csendben, egymagunk
Szabad, kitárni fényesre ablakot,
Szívet – s ha el kell mennie, nekünk
Menjen el, ne örüljön rajta senki,
Mégis odalett a vágyott csókok
Íze***

De talán már minden itt van,
Pusztán annyi esés után, csak
Meg kellene tanulni biztosan
Járni végre, szépen egyik
Lábat, a  másik után***


thao





Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...