2014. december 30., kedd

Lassan***



Lassan***

*** az év utolsó napjának is
„Csengettek.” Pár perc múlva
Már semmire nem emlékszünk
Az előzőből, mohón várjuk
Az újat, talán hoz valamit, ha
Módjában áll – és hozhat***

Két éve változott meg az
Életem, azóta szinte csak
Kiegyensúlyozott, jó terem.
Kivéve az az ostoba kis halál,
De azt a húgom észrevette és
Kemény ököllel visszaverte,
Majd hívott nagyon okos
Embereket, akik, mint egy
Lego – várat szétszedtek,
Aztán meg gondosan
Összeillesztettek.

Kiderült – az alapanyag jó, csak
Egy kis botlás mindenütt beüt,
S akkor egy csöppet azt hisszük:
Most vége! – de ez nem igaz, ha
Még időben visszaülünk a
Szekérre***

Hősködni már nem szabad, s el
Kell pakolni a raktárba a hülye
Álmokat, mert már csak ésszel
Lehet élni, s ölelésből a fiaménak
Örülni. Azok a régi ölelések
A gondolat emlékkönyvében
Szépen megmaradnak és már
Nem várunk újakat, hisz sem
Erő, sem érkezés hozzája.
Bölcsen, bólintós mosollyal
Nézni a világra, ami szép és
Megható – csak sok minden
Belőle már nem nekünk való.

Megvan még a 18 éves csitri,
Aki, mint a szél, suhant férjhez
Menni, s 19 évesen szült egy
Álomszép babát – azóta, két
Évvel ez előttig meg nem állt.
Hiszen mikor megnőttek a
Gyerekek, sorakoztak az öregek,
Akiket nem lehetett magukra
Hagyni.

Ezt mind a Jóisten elismerte.
Emberien meghagyott vonást,
Formát, ahogy lehetett és
Megélhetést biztosított,
Biztonságot, környezetet,
Szépet***
S talán még szemlélődő, okos
Életet, ahol az ember verset ír,
Fényképez, érti, élvezi a zenét,
S akármilyen közel, megérinti
A természetet, ahol szerelmes
Szavakat a lomb susog, a fű
Simogatja a lábat, és a szél
Markolja pajkosan a reppenő
Hajszálat***

S azt sem fájlaljuk, hogy az édes,
Szőke kislány nem akar hozzánk
Szólni, csak aggódunk, hogy a
Kis lelkében valami nagy bajnak
Kell lenni, s reméljük, a nagy
Akarat egyszer elfújja a szürke
Fölleget, és a régi, édes mosoly
Újra földereng***

De addig is itt a drágaságos
Bizonyosság, az érett férfi,
Aki nekünk örökre gyerek.
De határozott, kedves,
Gondoskodó, figyelmes.
Őrá lehet bizton várni,s
Mikor a frissen borotvált,
Vagy a borostás arcot az
Anya keze végigsimogatja,
Azt a simogatást örökül
Ott is hagyja***


Még nem megyünk el, de
Már ballagunk, s nekünk
Kifelé mutat az utunk, a
Fénylő végtelenbe, a
Messzi, sugaras gyalogút,
Ami előttünk fut, cél is
Van – találkozni – de ezt
Nem tudhatja senki, hisz
Onnan még senki vissza
Nem üzent***




thao



2014. december 21., vasárnap

Leltár***



Leltár karácsonykor


Most úgy élek, ahogy szeretnék.
Ráadásul az Úr mellém állt, s eloldalgott
Tőlem a HALÁL, amivel mindennek
Vége lett volna, nem tudtam volna több
Verset írni, hanem a hamvasztóba el
Kellett volna menni – illetve elvittek
Volna – de itt vagyok***

Sokan szeretnek, sok nagyon jellemes
Embernek kedves vagyok, meglepett
Meg is könnyeztetett, s nem hittem,
Hogy ez így lehet***
De vesztettem, igen közelieket, akiknek
Nem vagyok értékes többé, akikért a
Legtöbbet tettem, de nem az számít,
Az fontosabb, hogy őket a legjobban
Szeretem, de ez a szeretet tőlem nem
Kell, ezért itt állok forduló előtt egy
Újabb kérdéssel – kapok – e még vissza?
Lesz – e személyemnek súlya, értéke,
Ebben a korban és ebben az időben.

Nem vagyok megöregedve, készen állok
Bánatra, szerelemre, fájdalomra, minden
Emberi történésre, érzelemre, így kérem,
Ha megérdemlem, kapjam ezek egy részét
Vissza, s nem számít a fondorlatos, egyedül-
Karácsony, amivel évtizedek óta küzdök,
Mert ellenem ez az egyetlen eszköz
Ígérkezett, hathatósnak, jól szájba –
Verősnek, de nagy az Isten, s érzem,
Most, hogy minden megvan, amit
Szerettem volna, megélem – tartalmasan
Az életem – és kapok egy ajándékot, egy
Szeretetet, ami hozzá láncol egy idegenhez.

Rokont szeretni nem érdemes, mert
Az idegen, aki nem a vérem, sokkal
Figyelmesebb, szeretőbb, kedvesebb!



thao



2014. december 19., péntek

Fölösleges



Fölösleges


Miért találkoztam most veled?
Miért nem mondtam két szó
Után:- Ég veled! –
Nem értem én ezt, nem értem?
Mi vagyok én? Az érzelmek
Rongybabája, ki oda hajlik,
Ahonnan egy fél deka szeretet
Csak úgy pottyan rája?

Vagy nem is szeretet, csak csöpp
Figyelem, ami bárki arcán, ki
Jól nevelt, hamar megterem***
Mindenem van, mégis kifosztott
Lettem, megöl ez a lassúság, s mire
Vigyázzak? Gondolom sokszor
Bölcsen – de elszalad a bölcs
Gondolat, s marad az óvatos
Semmi, amitől akkor látszik, hogy
A falnak lehet menni, mikor ilyen
Kiéhezetten a nyakába ugrok***

Mit kéne? Menni vagy maradni?
Érdemes-e még a rohadt verset
Írni, és a gyatra szívet darabokra
Vágva kiterítni, mindenki elébe?
Aztán tananyag lesz és a gondolat
Szikéi még metszik majd sokáig
Még sokkal több darabra***

Költőnek lenni gyilkos áldozat.
Aki nem vágja ki magából, az is
Marha, nem szabad érezni, élni,
Lebegni kell, érzéstelenítve félre,
Csak úgy félrenézni és nem szeret
Már senki – tudomásul kéne venni.




thao



2014. december 16., kedd

Történet





Történet
(karcolat)


Nem karácsony volt. Nem volt semmi ünnepélyes. Hidegbe hajló, télkezdeti nap volt. Az autók megadóan sorjáztak a piros lámpa tiltása miatt.

Ilyenkor szokott előfordulni, hogy akinek a lelkében valami nagyon összetört, odajön az ablakhoz és kér.
Nem húzom ki magam, de mindig adok. Sok nincs, de aznap – miattam nem halnak éhen. Mindig az jut az eszembe – mit éreznék, ha eljönne az a helyzet, hogy nekem kellene kérni. Várva a megváltó zöldet, valamin nagyon elgondolkodtam. Közben, több mint félig, ki is volt nyitva a kicsi autó ablaka. Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy erős sampon illattal bezúdul egy hatalmas hajtömeg. Magas fiatalember viselte. Nagyon gondozott volt, de az látszott, hogy messze nem „jómódú”.
- Tessék szíves lenni adni egy liter borra valót. Most mondhatnék itt bármit. Még el is tetszene hinni. Kevés van még bennem, de most KELL.                  - Értem – inkább érzem, hogy nagy a baj. Fogok adni, de kérem, gondolja végig! – ez volt a válaszom. Elismerően szóltam a ruházatáról, a frissen mosott hajáról. Nem hallgathattam a későbbi veszélyről sem. Hozzászokik, egyre több kell – s a vége az ezres máj és a temető.
                - Fenéket akarok én elpusztulni! Azért is találok mindig tisztálkodási lehetőséget. Eddig még minden nap megfürödtem és a mosást is elintéztem. Talpra fogok állni. El tetszik ezt nekem hinni? – kérdezte határozottan.
Igent bólintottam. Átadtam, amit kért. Sietni kellett, mert a lámpa zöldre váltott. –

Valahogy ennyire biztosan soha nem éreztem, hogy egy lehetetlennek tűnő helyzet meg fog oldódni. Talán az én hitem, amit őszinte szavaim közvetítettek, talán – s ez a legfontosabb – az ő fanatikus elszántsága volt az, ami bizonyossá tette számomra, lesz még otthon, ahová ő haza fog térni. Lesz még munka, amivel ő pénzt fog keresni.

Úgy legyen!




thao




2014. december 13., szombat

TE MAGAD



Te magad


Te magad légy, ki elsőnek
Könnyet töröl, te magad légy,
Ki segítesz fölkelni, te magad
Keress mentséget, te magad
Siess bocsánatot adni***

Te magad töröld a hulló könnyet!
Te légy, ki először ott van, ha
Tenni kell, elesett cukorbeteg,
Hajléktalan, vagy épp őrjöngő,
Nem félhetsz, te magad légy
Első, kinek ott kell rögtön
Lenned!

Ne sajnálj adni, ha látod, másnak
Nem jut, s mekkora öröm, ha
Általad neki is van karácsony.
Vagy csak valamit főzni a gyereknek,
Vagy csak egy liter bor, mert valami
Nagyon keseríti, s a fájdalmat nem
Tompítja más***

Nem ítélni, hogy neki mi kell, arcán
A mosoly úgyis elmondja, jó lesz.
Törölj könnyet, mert nem mindenki
Törli, s a te könnyed is kihullhat,
S talán jól fog esni, hogy segítő
Kéz érted is szívesen emel

Nehéz terhet!


thao


2014. december 12., péntek

BUON NATALE





BUON NATALE
   (novella)


A dolgok sodrása olyan volt, mint a forgószél. Megállíthatatlan. Nem fiatal emberekről ejtünk szót.
Ebben a korban viszont a felkínált lehetőség sokszorosan meggondolandó volt.

A férfi találmánya messze kiemelkedőbb nyugdíjat tett elérhetővé, mint egy sima, egyetemet végzett embernek.
Nem is nyugdíjnak mondanám. Osztalék, rendszeresen.
Valami ilyesmi. Ők már nagyon régen ismerték egymást.
De – valahogy az élet soha nem engedett közelséget a számukra. Mire gyerekeik saját családjukban elhelyezkedtek, ők pedig magukra maradtak, valahogy simábban egymásra találtak, mint ezt bárki várhatta volna.
Nagyon szeretette ezt az asszonyt a fess, magas férfi.
Ahogy megjelent, ahogy beszélt, ahogy öltözött. A jelenlétére volt szüksége, és arra, hogy mindent megadjon neki, amíg teheti. Ismerte nehéz életét. Ezen csodálkozott is, hiszen a közös iskola sztárja volt, de az élet nevű társasjáték mindent másként rendez. Megtudta róla, hogy körülbelül 20 éve nem ment ki a városból – egy majdnem végzetesre sikerült baleset után. Emiatt a tömegközlekedés sem ment neki. De imádta pici autóját, amivel biztonságosan közlekedett. Gyerekei messze – a sok öreg a családból, szépen elápolva, már a nyughelyen pihent.
Én most elviszem! Határozta el – és amit ez az ember el szokott határozni, azt véghez is vitte. Mindig.
Olaszországban volt egy háza. Ideális, mindkettejüknek. Gyönyörű helyen. Az asszony kis gyöngyszem lakását esze ágában sem volt feladatni vele. Legyen meg a tudat – ez itt van neki, ahogy ő megálmodott benne minden tárgyat és sarkot. Odakinn nem kellett már olaszul megtanulnia.
Ahhoz ő elég jól megalapozta az életét. Signora Lucia évek
óta gondozta a házat, ott egy porszem nem volt. Ha a férfi fél évig nem ment ki, Lucia ugyanúgy minden nap elment a házhoz. Eligazította, amit kellett. Még egy kertész tartozott oda, de vele csak barátságosan üdvözölték egymást. A konkrét utasításokat Luciával beszélték meg.

Elérkezettnek látta az időt, hogy tisztán és világosan az asszonya elé tárjon mindent. – Drágám! Nekünk van – amennyi van hátra. Nem számoljuk. Nem érdekes. Ezt az időt az olaszországi házban akarom veled eltölteni, míg élünk. Boldogan megkérném a kezed, de ennek nincsen értelme. Mi úgyis örökre egymáséi vagyunk. Az ismerős, olasz papom majd összead minket, de „állam” jóváhagyása  nem érdekel. Tudom, hogy félsz az úttól – a hosszú távokon vezetek én. Tündéri lakásodat fizetjük, hogy tudd, megvan, s talán hasznát is fogjuk venni. De a lényeg: - Nem akarom, hogy több gondod legyen! Ünnepek egyedül, ha meg nem, akkor a megterhelés készít ki.
Ne szólj! Jobban ismerem az egészségedet, mint hinnéd.
Lucia meg csak gondoskodik rólunk, de zavarni nem fog.
Nem is tudsz vele beszélni. Berendezkedünk, és nagyon fogod szeretni azt a barátságos vidéket! Ne hagyj magamra többé, hiszen bármit is mondunk, tudjuk jól, mi már visszafelé számolunk. Az asszony szó nélkül beleegyezett.
Csak nagyon kevés holmit vitt magával. Élt már külföldön. Tudta, hogy szinte minden személyes holmit odakint meg kell venni. Nem indultak túl korán. Egy osztrák fogadóban egy éjszakai pihenés be volt tervezve. Olyan békével, nyugalommal ült a férfi mellett az autóban, mint régen, amikor még nem jött elő az irtózás. Csodálatos tájak, kellemes pihenők, izgalmas étkezések. Két nap alatt értek le. A táj kopár volt és télies, de havat nem láttak. Mégis körvonalazódott a ház a kert, a környék bája és üdesége.
Külön szobában aludtak. Értelmes ember nem megy a másik agyára megrögzött szokásaival. Nagyon megszerette a saját szobáját, elsőre, nem is kívánt semmi változtatást.
Nagyon régen aludt ilyen jól, kiegyensúlyozott biztonságban. Reggel, ahogy fölébredt, szólni akart, de a férfi ott ült már az ágya szélén. Könnyű kézcsókot lehelt a szép körmű, még mindig sima kezekre:- Hogy aludt az én kedvesem? – Arra, hogy mennyeien, nagy örömmel bólintott. Szépen alakult az életük. A pappal is összeismertette párját – akivel közös nyelvet is beszéltek.
Így kellemes társaság és lelki támasz egyaránt adva volt.
A csendes esküvő is megtörtént. Felejthetetlen volt.

Aztán kirobbant a tavasz és minden olyan valószínűtlenül kedves és kellemes volt, hogy az asszony nem kívánkozott el a házból, kertből. Néha kirándultak, de estére mindig hazatértek. Tizenöt, boldog év jutott nekik. Egyik reggel hiába ébresztette kismadarát a férj, válasz már nem érkezett. Olyan szerencséje volt imádottjának, hogy álmában ment el oda, ahonnan senki nem tért még vissza.
A megőrzött, aranyos lakást átadta asszonya gyerekeinek a férj és többé nem ment haza ő sem. Elhamvasztatta és hazavitte kincsét. Föltette a kandalló tetejére egy mosolygós fotóval. Sokszor beszélt hozzá. Elmondta, mi történt aznap. Mit tervezett (mert munka nélkül nem tudott létezni), hová sétált el, vagy épp egy hegyi túrát tett és milyen csodálatos volt a panoráma. – Tudod, szívem, ott voltál velem! – s a fotó kedvesen visszamosolygott rá.
A kép mellett mindig állt egy szál, friss virág.

A tizenhatodik karácsonyon már nem lehettek együtt.
Azért fát díszített – mert azt, míg együtt voltak, minden évben megtették, sok fájó emléket feledtetve a csodás fa látványával. Mikor elkészült, leült a fotelba. Hangosan kimondta, kezében a szokott pezsgős pohárral:
-        Buon Natale, drágám! – és a másik, szintén előkészített pohárhoz koccintotta az övét.



thao




2014. december 10., szerda

Nine 1/2 Weeks







Nine 1 /2 Weeks

Kilenc és fél hét


(1986  kasszasikere, amit nem azért néztek meg, amiért kellett volna.)


Nagyon jól fotózott, remekül rendezett film. Mickey Rourke és Kim Basinger – joggal állíthatjuk – jutalomjátéka. Ha jobban értenék hozzá, azt kellene mondanom, a szakma is elismerhette volna. Nem ismerte el, semmilyen díjjal –de a közönség sorai közt tarolt. Teljesen.


Szexuálisan fűtött filmről van szó, ezt tagadni senki nem akarja. A képzett műkereskedő nő, aki 3 éve elvált és a titokzatos idegen furcsa románca. Gyönyörűen beállított képek. Soha, semmi nem több az elégnél. Így kell erről a témáról beszélni, mert több már sok lett volna – kevesebb meg szegényes és színvonal alatti, kelkáposzta illatú konyha- szerelem. Amúgy „otthoniasan”. De kivágnám, aki oda alacsonyítja le legnagyobb ajándékunkat!
A szerelmet, amit adni és kapni kell. Ami jár mindenfélével – ami nem tartozik külső szemlélőre. Csak annak a kettőnek a magántulajdona, aki éli. A nő bizonytalan, teli vágyakkal, de megriasztja a mód, ahogyan a férfi megközelíti. (hadd tegyem hozzá, itt még Rourke arca nincs a felismerhetetlenségig széjjelvágva. Ő ugyanis az ökölvívást a színészettel párhuzamosan művelte. Meg is látszik rajta. Az az édes, kisfiús mosolyú fiatalember ma már föl sem ismerhető a rengeteg plasztikától.)
Ajándékok, titokzatos, értelmetlen randevúk, megalázó helyzetek. De a nő még mindig tűr, mert elvarázsolja, bekebelezi, megfojtja ez a titokzatos, szuggesztív férfi.
Később róla is szerzünk információt. A Wall Streeten akkora irodája van, mint négy mai lakás egyben. Persze – nem így kezdte. A lakása rémületes. Funkcionális tárgyak, minden szürke, csak az ingei fehérek. Ahogyan a nő bekukkant a szekrénybe, nem hisz a szemének. Minden egyforma, tisztítóból becsomagolva, az ingek szalaggal átkötve. És szürke, szürke szürke, szó szerint minden. Az asztalkendő is. (Neve is bámulatos a fickónak: John Gray.) Néha kimondottan durva és megalázó a férfi magatartása, aztán átvált abnormálisan aggódó, kiszolgáló, mindent előteremtő formára.

Ezt a hintát – bármekkora a szerelem, kilenc és fél hétig lehet kibírni. A nő zokogva elmegy. Mikor az férfi lakásának ajtaja becsapódott utána, akkor jön a mindent megoldó monológ.
De – ezt a monológot már csak a nézők hallják. Halálos szegénységből küzdötte fel magát a pénz császárává. Ő ugyanolyan elveszett, mint bárki más lenne, hasonló helyzetben.
Nem tanulta, mit, hogyan kell, így marad a titokzatos hallgatás és a látszat - biztonság egy beteg lélek szürkesége – külsőségekben, belül a lélekben, egyaránt. Lehetőséget ugyanis esze ágába nincs adni, senkinek, mert kiderül a „gyenge pont”, amitől végre emberi lehetne.

A nő zokog és megy haza a macskájához, a barátnőjéhez, halálosan fájó szívvel – de bármekkora a fájdalom, épeszű ember ilyet nem vállal. Nem engedik, hogy segítsen.
Ez a fő vonala ennek a filmnek, amit 1986- ban „hú, apám” miatt néztek meg. Nincs benne a „hú, apám” – de ízlés és egy beteg lélek teljes térképe ott díszlik, csak le kell tudni olvasni a vászonról. Ezt a fajta magatartás zavart én tanítanám (biztosan tanítják is), de a 9 és fél héttel illusztrálnám.


thao



2014. december 9., kedd

Mit érek neked***



Mit érek neked***


*** mondd el, szívem, mi jut
Eszedbe, ha arcom előtted
A felhők közül kibukkan,
Felsejlik, előterem?
Érek – e annyit, hogy az
Életben gondolj reám?
Mikor bármikor elsuhanok,
Egy ködös éjszakán?
Sírsz – e akkor utánam, vagy
Mély bánat, mint kabát, a
Válladra hull, s gondolod-e
Azt, hogy most a világot
Egy perc alatt szétcsapod,
Vadul?

Ölelsz – e úgy, mint engem,
Mikor már sehol nem vagyok?
Felgyúl-e benned a kettőnk
Szenvedélye, csak mert új és
Idegen a másik – s én – halott?
Én nem tudnék senkit szeretni.
Téged keresnélek nappal, s az
Éjszakán, mikor a kerek hold
Szomorú pofája vigasztalón
Lenéz reám. Én nem tudnék
Más illatban élni, nekem a jó
Az jó, s annál nincsen jobb!

Hogy tudnék tenélküled élni,
Más oldalán, mikor az IGAZ
Felem – halott?
De – remélem, nekem lesz
Könnyebb, engem már annyit
Visszarántott az Édes Úr!
Egyszer megengedi:- Menj, no! –
S lágy mosollyal vállon karol.
Én hiszem, hogy van egy másik
Létünk! Hogy néz ki? No, azt
Nem tudom, s el sem mondom
Később, hiszen a titok már ott
Feszül a kéklő égi habokon.

Engem sokan várnak, elmentek,
Fájtak, s én mindet szívesen
Látom majd viszont!
Ölelem, szíve szakadtan, a hatalmas
Gyermeket, hisz őnála a VÉGSŐ
Nyugalom***
Mindenkit megérintek, és kérdezek
Sokat, ha tudok? Nem értem még én
Ezt az itt – ott állapotot?
S tudlak-e onnan szeretni TÉGED?
Erre felelni innen nem tudok.
De földi lényem egész valója
A szíveden csüng, mert beléd
Földien – nagyon szerelmes
Vagyok***


thao





2014. december 7., vasárnap

Mit ér a hangom***


Mit ér a hangom***


*** egyedül a szélben, mit ér,
Ha kiáltásom hozzád el nem ér?
Mit ér, ha állok egyedül a járdán,
S te nem vagy ott, hogy tovább
Elvigyél ***

Megoldottam az életben mindent.
Csodálkozom, hogy hogyan értem el?
S most elfogyott belőlem a rettentő
Erő, s várom, hogy karom te emeld.

Nem kell támogatni, attól ne félj,
Hisz csordultig telt szívem tovább
Taszít még, higgy nekem, erősebb
Veled vagyok, s bátrabb, a régi
Magam biztat, küzd és hív***

Erőm az lesz, de jobb lenne veled.
Mert két erő az tovább elrepít.
Maradj nekem az oltalom, az oltár.
S hitem bástyája erős lesz, ne félj!


thao









2014. december 4., csütörtök

L’heure bleue***





L’ heure bleue


Sűrű illat lengi át a dúsan
Díszített szobát, hol a hölgy
Él előkelőn, finoman, drapériák
Árnyékában, nehéz selymek
Varázsába burkoltan és ékesen,
Az eljáró időt hazudtolva,
Méltósággal, tompa fénnyel,
Maliciőz derűben***

A malícia büszke tartás, szembe
Kard az idő ellen, ami eltelt ugyan
Rég, de a tea illata mit sem változott,
A porcelánnak karcsú íve, átlátszó,
Hajlós fehérje, az illat mind itt suhog.
S amikor már hajlik el a bájos délután.
Árnyak ereszkednek lassan a dús szoba
Zsúfolt falán, hol kép, anyag és selyem
Tapéta lágy összhangban összecseng,
Minden nap eljön a kék óra és ez
Minden nap ilyen***

A kék óra a nap selyme, erre vár a
Hölgy sokat, minden napja fénye, éke
A kék óra, s hangulat, s ahogy kortyol
A teából, kecses orrát öleli a finom, enyhe
Pára, ilyenkor gondol vissza a távol ifjúságra.
Nyalka bajszú, szép gavallér súg fülébe,
Udvarol, rózsás arcuk majd kicsattan.
Szerelmesek ők vadul, aztán jön másik
Gavallér, illatos és nyalka szint’, s mondja,
Mondja imamalmát, győzni akar, kis kezéért
Az összes varázst bevet mind***

Igent mondott – nem jó helyre.
Ura otthon sose volt. Mindig kinn
Az éjszakában mulatott és kóborolt.
Könnyűvérű lányok teste feledtette
A kis szalont réges – rég.
Egyszer aztán eljött érte a nem várt
Csúnya vég. Átmulatott éjjel után
Bérkocsi alá került. A kis hölgynek
Fátyol jutott, maradt tovább egyedül.
Semmi nem változott meg az óta,
A szép, finom, selymes szalon, s a
Várható, mesés óra mely kékségéből
Jottányit sem veszített***

Könyvek, tea, lassú séta, néha egy
Két látogató, csendes, mélabús, könnyű
Illat, selymek, dús növények, vázák,
Melyekbe a rózsákat már nem hozzák,
Hozatja – de gyönyörű, elnézi a hulló
Szirmot, nem bán semmit, úgy, ahogy
Volt, régen volt, de a tea elkíséri, és a
Biztos otthona, a percre pontos varázs
Idő, a mindig várt mese - kék óra.
Elégedett, ahogyan él, s csak titkon
Sóhajtja néha: Üdvözöllek,
 L’heure bleue***


thao




2014. december 3., szerda

Karácsony új szívvel




Karácsony új szívvel


Kénytelen vagyok helyesbíteni. A szív nem új, mert nem cserélték ki, csak némileg átalakították. Tettek bele új alkatrészeket, mert megmakacsolta magát. Állítólag az első négy óra dönti el, hogy az infarktuson átesett beteg javítható állapotban legyen még. Nekem őrült szerencsém volt.
Balikó Tamásnak, (színész, rendező) már nem volt ilyen
szerencséje. Egy eldugott vadászházban kapta el. Nyolc éves kisfia hívta ki a mentőket és végignézte, hogy hal meg 58 éves édesapja a szeme előtt.Most, a napokban.


Sokszoros részvéttel gondolok rá, és pontosan tudom, mit élt át. Rettenetes. Én megmenekültem és várom a szokásos  karácsonyt. Már régen egyedül szoktam lenni. Drága fiam hív, könyörög szinte – de nem tudok menni. Nagyon régen nem tudok utazni. Ez egy másik történet miatt van így. De jól eltelik! Elfészkelek. Előveszem az emlékeimet, amikor még kicsik voltak. Ünneplőbe öltöztetem a szívem. Kapom a millió telefont. Olyan, mintha itt volnának. A kor hozza magával azokat a dolgokat, amiket már nem tudunk megtenni. Ezzel mind így vagyunk. A lényeg az, hogy nem keserveskedni kell, hanem belátva, mi megy, és mi nem megy, derűsen, és sok- sok szeretettel telve ténykedni, emlékezni és megteremteni a saját világunkat. Ennek az új világnak tárva – nyitva az ajtaja, hisz jönnek majd! Csodálatos anyaságot kaptam az élettől. Ezzel úgy telítődtem, hogy saját tapasztalatból értem – a szentestén csak a kis családnak van helye. Aztán már jöhet minden! De az az egy este csak azé a pár emberé, aki szoros családot alkot. Pont azok a gyönyörűségek telítenek el, amiket átéltem, így nem kívánkozom számomra nem mindennapos helyre. Szeretem őket, gondolok rájuk, megnyugtattam őket – már nincs baj.Ennyi kell belőlem – és aztán a vidám, boldog találkozás. Ami szintén nem könnyű – 1.300 kilométer távolságból.

12 éve a szívemben (és ez „irodalmi értelembe vett szív”) amúgy is fegyelmezett, nagy csönd van. Meghalt a kisfiam, a középső.
31 éves, 192 centis, görög isten. Elment, mert visszahívták.
Ha itt lenne, akkor se biztos, hogy azt az estét velem akarná tölteni, de hallanám édes, fátyolos hangját, néha láthatnám, s titkon megszagolhatnám. Nagyon szerettem az ő illatát is.
Istenem – már 43 éves lenne. (22 voltam, mikor született.)
El kellett menni, hát el kellett menni, s rá, illetve mindre való tekintettel tartom magam. Soha nincs rendetlenség, minden nap hajat mosok és igyekszem csinos lenni – hisz nem adhatom alább. Így van ez napról napra. Egy ésszerű, szigorú rend fogja össze az életemet. Ebben biztonságban vagyok. Tudok mosolyogni, kellemesen társalogni, jól érezni magamat. Ha ez a rend nem fogna össze, talán megőrülnék, vagy csinálnék valami visszafordíthatatlant. Akkor viszont nem lehetnék „Anya”, ahogy mindannyian hívtak, ahogy a biztonságot s a támpontot jelentettem. Anya szedje össze magát. Mind a háromért, mert ez a dolga, és írjon minél többet, mert azt nagyon szeretik.

Nekem ilyen hosszú és bonyolult a „Boldog Karácsonyt!”



thao


Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...