2014. november 30., vasárnap

Mondd***



Mondd, nem akarsz?



Csak úgy velem jönni,
Hinni, ahogy én hiszek.
Mélyen, tisztán, könnyesen,
Nevetve, mert én, azt hiszem
Nem sokáig leszek***
Nem akarod átélni, milyen,
Amikor mellettem süt a nap?
Amikor cinkét fog az orrunk.
Amikor forralt bor párája az
Ünneplő utcán, cimpán simogat?

Nekem csak az hiányzik, hogy
Megtudd, én tényleg jó vagyok.
Öleljen át lelkem tisztasága.
Mielőtt a misztikus galaxis
Felszippant, s te csak állsz, hogy
Egyszerre – csak úgy nem vagyok?

Ugye, nem akarsz szegényebb lenni?
Élményt akarsz, mely csak velem
Létezik, kicsorduló könnyed, meleg
Kacagásod, levegőd, mely teltebb,
Ha én is ott vagyok?

Meggyúlt már az első gyertya,
Ez szép, de sajnos telik az idő.
Sétákat akarok, éjszakai fényt, sokat.
S mivel tényleg megérdemlem, csak
Egy kedves kezet, mely arcon
Simogat***


thao







A 27. év






Álltam édesapám urnája mellett. 
A Kollégiumi Kántus
eljött, holott nem szoktak ilyen fellépést vállalni, de
Berkesi professzorral a zenei könyvtárból nagyon
jól ismertük egymást.

Nem vagyok református. Ez örök fájdalmam. Így meg

sem tudtuk beszélni, mit énekeljenek. Alig tudtam
magamhoz térni:- Mind Édesapám legkedvesebb 
zsoltára hangzott el. 
(Templomba sokszor elmentem vele.)




Nyugodj békében, immár 27 éve.





Egyetlen lányod.

Égbenyúló***



Égbenyúló száraz ágak***




*** mint ős öreg asszonyok karja.
Mikor az égre emelve, kétségbe
Esetten az Istent hívja, ha valami
Visszavonhatatlannal megbirkózni
Képtelen***

Olyan a téli, égbe meredő sok, kopár
Faág, egykedvű, ideiglenes halál***
Ugyanis ez csak állapot, lassulnak,
Szinte leállnak az ízes nedvek.
Kamrává válik a fa teste és nagy
Várakozássá nemesül.

Ez nem tragédia, csak ismétlődő
Tény, vitatni nem lehet, száraz
Halál után csodás kikelet, újra
Keringés, újra élet, körforgás,
Mely illatos  reményekkel teli.
Ígéret folytatásra, életre, harmat
Csillogásra.

                          *

Elnézem magamat a régi képeken.
Elnézem Apát, aki oly fiatalon ment
Messze, az égi mezőkre, s hagyott
Magamra, pedig nélküle nem vagyok
Biztos semmiben, nélküle minden
Dolgom fél siker csupán.

Rá kell jönni, neki ez volt jó, nagyon.
Ha ágyhoz köti valami utálatos,
Mozdulni tiltó vész, ha csorgott
Volna a nyála, s nem lett volna
Testének többé ura***

S meddig kellek még én? Meddig
Szabad lennem még, hogy méltatlanná
Válni ne kelljen? Hogy időben mehessek,
Amikor el kell mennem, és még méltó az
Élet elfogyása, nem ráncosodok a növekvő
Sárba, nem válok péppé a nagy univerzum
Vasmarkaiban***

Istenem – engedd, hogy megőrizzem – mint
Apám,
Magam***


thao



(Édesapám születés és névnapján.
     1921.11.30 – 1987. 04.20)
November 30. András napja.





2014. november 29., szombat

A béke szárnyas***



                               A béke szárnyas angyala


Egész életemben békességre vágytam. Keményen gyűjtöttem az ismereteket – lett légyen az bármely ága a tudásnak, hogy egyszer*** Nos, igazából nem tudtam, hogy egyszer belevágok, és megállíthatatlanul írni fogok.

Egyetlen vágyam a békesség volt. A sikernek nagyon örültem, de azt soha nem viseltem el, amikor elkezdtek piszkálni – oktalanul. Eleinte akkora eufóriában dolgoztam, hogy a háziorvos intett nyugalomra. Most egy darabig nem! Nagy, közös lap középpontja voltam. Nos, ott megsejtettem, jó előre, hogy ebből baj lesz. A siker a nem sikereseknek méreg. Jó adag. Emiatt jön a piszkálás. Nagyon sok ilyen lap népszerűségét kiélveztem. Az is igaz, hogy mire teleírtam mindet – el is jöttem, gondosan töröltetve az anyagaimat. Mert azok az ENYÉMEK! Illetve mindenkié, aki ép ésszel kezeli szellemi vagyonomat. Jelenleg három saját lapom van. Ezekre én írok. Ma már nem kell web – mester. Olyan kiválóak a sablonok, annyira könnyen szerkeszthetőek, hogy az ember – még ha nem is akkora technikai zseni – akkor is kiváló formában tudja anyagait megjeleníteni. Hogy ne érjen utol a „nemezis”, ahol lehetett, kitiltottam a hozzászólásokat. Boldog örömmel adom át kincseimet mindenkinek – de amikor az állati butaság beleböfög, azt én már írói múltammal nem vagyok köteles elviselni. De – amit adok, az mindenkié! Mert mennyire hasznos, amikor az ember megírja egy átélt szívinfarktus lefolyását! Mindenki tudni fogja, mit kell tenni, ha jön a rém.
Gyerekeimről is boldogan írok, megnevettetve, megkönnyeztetve az értő olvasót. Szerelmes verset pedig érzelmi töltésből írok. Sajnos, nem vagyok szerelmes – valahogy elmúlt belőlem ez az érzés, azt hiszem, az erre való igény múlt el. Kifejezni viszont emlékeimből plasztikusan, átérezhetően, megszenvedhetően tudom.

Ezek szent lapok. Kérem, ne tessék belepacsmagolni, mert nem tisztességes. Én mindent megtettem, hogy CSAK AZ ÍRÁS HATALMA SZÓLJON, SZÍVBŐL SZÍVBE. Nem vagyok senki ellensége. Van tehetségem – ezt nem tagadhatjuk. Szórom a virágport, amíg engedtetik. Értelmes, kiművelt emberfőknek szánom és esküszöm, nem bántok senkit. Hagyjanak írni, mert első sorban – nemcsak nekem fontos***


thao






2014. november 22., szombat

Hová lett a néni?



Hová lett a néni?

     (karcolat)



Jelenlegi lakhelyem az égvilágon semmi kívánnivalót nem hagy. Úgy tökéletes, ahogy van. Sajnos, az „emberi tényezővel” mindig számolni kell. Jelen esetben ez a tényező az a komoly gond, hogy valaki kinézte kis Toyotámat, és rendszeresen kiszúrja a gumiját. Nem ismerek jóformán senkit, nem ártottam senkinek.Máséval nem csinálják. Szóval – nem tudom***

A játék egy éve kezdődött és hat alkalom után befejeződött.
Egy év után kaptam az újabbat. Miért? Na, jó. Szerencsém, hogy a gumi javításával foglalkozó szerelő műhellyel szinte családi kapcsolatba kerültem. A tulajdonos legidősebb fia olyan szeretettel jön értem, mintha az anyja lennék. Úgy is bánik velem. Mivel hozzájuk nem mehetek naponta (idő és kidobott pénz), ilyenkor el szoktam egy utcányira bujdokolni. Ott a kutya rám nem néz. Az erdei levegőn ez a rövid séta már nem jelent gondot. A szívembe beleoperált kis valami szépen megtalálta a helyét, így egyre többet és többet bírok.
A járda, ahol elhaladok, oda – és vissza, villákkal szegélyezett, nagyon kellemes környék. Ismerem Debrecennek ezt a részét. Sestakertnek hívják. A háború után két drága keresztanyám, akik az egész családra varrtak és kerestek, itt a Sestakertben építetett egy házat. Nagy telek is járt hozzá. Sokat villamosoztunk ki a belvárosból a jó levegőre, a zöldbe.
Így tehát az utca is, ahol parkolni kényszerülök, hogy békén hagyjanak, ismerős régről. Az egyik villa hívta fel magára a figyelmet. Nyaralónak épült ez annak idején, de jött a háború, kevés volt a lakás, társbérlet, házfelezés, minden szóba jött, csak lakni lehessen valahol. Eztán rögzültek az új tulajdonviszonyok, s a felezett villa valószínűleg már rég két néven szerepel. Egyik fele modern átalakuláson ment át. Nagyon szép, nagyon takaros, igazi modern otthon. Kerttel, örökzöldekkel, mélygarázzsal (a pince leleményes kihasználása) – gondolom.
A másik fél, bár külső állapota nem rossz, egyből felhívta magára a figyelmemet. Magányos, öreg hölgy lakta. Szép vonású arca még megőrizte régi finomságát. A cselekedeteiről azonban rögvest kiderült – ép esze végleg elhagyta. Sokat láttam, mikor arra mentem. Télen, nyáron kint volt. Vagy az udvaron, vagy az ablakban. S folyamatosan, hangosan beszélt. Természetesen -  kivehetetlen tartalmú ostobaságokat. Az ablak rácsára rongyokat aggatott. Az is megesett, hogy fehérneműben, tehát nem fürdőruhában, kiült a kapu mögé napozni. Vékony alakjával nem volt baj – de avítt bugyiban és melltartóban épeszű ember nem ül ki – jóformán az utcára. Szakadatlan mondta a mondókáját, nem állt le vele egy percre sem. Az sem érdekelte, hogy nincs hallgatósága. Beszélt, beszélt, beszélt.
Én akkor elgondoltam a teremtés furcsa észjárásán. Nem bírálólag, csak értetlenül. Ha egy olyan bonyolult lény létrejön, mint az ember, miért romlik el? Miért kell szenvedésekkel, megaláztatásokkal, kínokkal küzdenie? Persze, azt értem, hogy örökké élni lehetetlen. Nagyon unalmas is lenne. De miért nem lehet méltó formában elmenni? Nem tönkremenve, eltorzultan, nyomorultul, betegen? Ilyesforma gondolatok jártak a fejemben, különösen, mikor sokat a néni háza előtt elhaladtam, hallván a végeérhetetlen zsolozsmát. Neki még jó, mert a hülyeség, az esze hagyott állapot legalább nem fáj.
Egy év elmúlt és mostanában megint arra kényszerülök járni.
Az ablak szépen betéve, a függöny (amit eleddig soha nem láttam) szépen eligazítva. A rongyok eltűntek, a hátsó, rácsos bejárat szépen becsukva. A barna levelek a járdán és a kapubejárón túl, végig árulkodnak arról, hogy itt már nem, vagy csak nagyon ritkán jár ember. A néni vagy erre szakosodott intézetbe került, vagy meghalt. A rend, a csend, a tisztaság szíven ütött. Megint elment valaki, aki nem tartozott hozzám, nem is ismertem, de megszoktam, hogy az otthonában van. Bárhogyan is tudja ezt megoldani, de él, létezik, elmegy a napja, s annak nincs tudatában, hogy az állapota mennyire szánalomra méltó. Az élet ÉRTÉK, még így, esze hagyottan is az. Ha más nem, a nap melege, az évszakok múlásával változó növények látványa, egy – egy kedvenc falat. Nem tudom, de élni jó, ha nem fáj***


Most csöndes a ház. Fogalmam sincs a sorsáról. Vagy a fiatalok vásárolják meg, vagy idegen jön és újítja fel, hiszen, mint írtam, jó az alap állapota. A néni immár megnyugodott. Így – vagy úgy.Ha meghalt, akkor már békében van. Ha a kórházba vitték, ott hamar el fog menni, mert azt már végképp nem fogja megérteni, miért nem maradhatott a saját otthonában? Pedig nem maradhatott, mert egyre veszélyesebbé vált számára a lét.Valamit nyitva felejt, belevág egy villanyzsinórba – bármi apróság végzetes lehet. Az tény, hogy a ház hiába sokkal rendesebb, mint mikor az ő eszetlen létformájának darabjai csúfították el. Élet volt benne. Most pedig rideg rend és a sors szerint várakozás a következőre, aki otthont varázsol a most zárkózott, kiürült fészekből. Nem igazán volt a kedvencem, de most hiányzik a néni. Isten vele! Remélem, valamilyen formában megnyugodott. Én pedig elkönyvelek egy veszteséget.Nagyon nem esik jól, de tudomásul kell vennem, mert az ÉLET nevű játék így szokott működni.




thao



2014. november 19., szerda

PLASTIC JESUS






PLASTIC JESUS



MAMA ELMENT, NINCSEN TOVÁBB
NEM KEGYELMEZETT A HALÁL,
MOSTANTÓL MÁR MAGAM VAGYOK
ÉN.
A BÖRTÖNT ÉN BIZ SOSEM BÁNTAM,
CSAK AKKOR FÁJT, MIKOR A MAMÁT
UTOLJÁRA LÁTHATTAM MÉG
ÉN.
NEM MARADT, CSAK A RIDEG DRÓT,
A BÜNTETŐ, KEMÉNY FIÚK, KIK
SZÓRAKOZNAK SZENVEDÉSEMEN.
DE
MOSOLYT KAPNAK, MEGŐRÜLNEK,
MAGAM AZÉRT SEM ADOM MEG.
LÁSSUK, FIÚK KI BÍRJA TOVÁBB?

ELVETTÉK MÁR A KOCSIMAT, BENNE
KIS MŰ – JÉZUSOMAT, TUDOM,
MŰANYAG NEM VÉD MEG SOHA.
ÜRES BELSEJE SZEGÉNYNEK,
AZ IGAZITÓL MESSZE TÉVEDT,
HA KÁROMKODOK, MEG SE HALLJA
Ő.




HISZEM, VAN FENN JÓ MENNYORSZÁG.
ANYÁM MÁR HELYET IS TALÁLT, OTT
NÉZ LE A BÖRTÖNBE ÉNRÁM. TALÁN
MÁR NEM FÁJ ANNYIRA, JÓ, HOGY
ELMENTÉL MÁR, MAMA, TÉGED
TÖBBÉ SEMMI, SOSE BÁNT.

IDELENN NEM IGAZ SEMMI, PLASZTIK
JÉZUS, MOST SEGÍTS KI, EGYSZER ÉN IS
MEGMUTATOM, FÁJ***
FÁJ, HOGY ELMENT MÁR A MAMA, NINCS
AKI MOST RÁM GONDOLNA, SZŰZ MÁRIA
IS MŰANYAG CSUPÁN.

MAMA ELMENT, NINCSEN TOVÁBB
NEM KEGYELMEZETT A HALÁL,
MOSTANTÓL MÁR MAGAM VAGYOK
ÉN.

A BÖRTÖNT ÉN BIZ SOSEM BÁNTAM,
CSAK AKKOR FÁJT, MIKOR A MAMÁT
UTOLJÁRA LÁTHATTAM MÉG
ÉN.

                              *


PLASZTIK JÉZUS, SZŰZ MÁRIA
AZ ÚTON NEM VÉDENEK SOHA,
ÜRES, ÖNTÖTT MŰANYAG AZ
EGÉSZ.


LEJTMENET, VAGY KÁROMKODÁS,
KARAMBOL, VAGY HANGOS SÍRÁS,
PLASZTIK JÉZUS, TE NE VIGYÁZZ
RÁM.


thao




(A„BILINCS ÉS MOSOLY” – BÓL
PAUL NEWMAN DALA NYOMÁN.

TÚL RÖVID A ZENE, EZÉRT KÉTSZER 
KELL MEGINDÍTANI, HOGY A DALSZÖVEG
KÖVETHETŐ LEGYEN.)








2014. november 18., kedd

Add nekem az utolsó***




Add nekem az utolsó táncot***


*** kérlek, annyit táncoltunk már
Együtt, a hosszú évek alatt, s az
Utolsó, hidd el, nekem jár***
Utána pakol a zenekar, oszlik
A felhevült tömeg, mindenki
Átfogja pihegő párja vállát.
Odaadnád ezt a búcsút másnak?
Engednéd, hogy elvigyen egy
Idegen? Látod, ezt nem hiszem!

A felhevült, nagyszerű este után
Csak velem esne jól a csendes
Ballagás, hazafelé, az éjszakában.
Félszavakkal említenénk minden
Csodás táncot, amikor öleltél, és
A zene ritmusára forogva, vagy
Lépegetve annyi mindenre
Gondoltunk, annyi jóra, további
Ölelésre, el nem suttogott, de
Nagyon is kigondolt szóra***

Te is tudod, a tánc maga a szerelem.
Az ölelés előszobája, hogy utána ne
Lehessen semmi lehetetlen***
Megtanuljuk, hogyan érzi egymást
A két test, s ha minden jó, az akkor
Nagyon, nagyon, nagyon jó***

De ezt az utolsót tartsd meg nekem,
Mert rémes volna a parketton
Egyedül, lógó karokkal maradni,
S azzal elmenni – aki vissza többé
Sose hoz***

Tudod – én szeretnék még
Táncolni***
Ha te is
Akarod***




thao



2014. november 16., vasárnap

Tollvonások***







                                   Móricz Zsigmond arcához
                                                 (tollvonások)



Gajdó Ágnes cikkéért nagyon hálás vagyok. Ide is fogom másolni, mert rengeteg fontos, elhallgatott, félretett információt közöl. Nagyon el van mosva az író -  óriás utolsó szerelme, akit örökbe fogadott (társadalmi lehetetlenségek miatt.) Lányai a második feleséget még elfogadták, de egy 37 évvel fiatalabb lelencet, aki „Apukának” szólította édesapjukat – amellett, hogy nyilvánvaló volt, gyöngéd szálak fűzték őket egymáshoz, azt már nem!

Amint meghallgattam Dr. Móricz Imre előadását egy könyvtári összejövetelen, láttam alkatát – számomra bebizonyosodott, hogy csak ennek a szerelemnek a gyümölcse lehet a gépészmérnök, aki három nyelvvizsgát is letett.




„Csibe” sokat hazudott, amikor Apukának az életéről mesélt. Ártatlan hazugságai a róla alkotott képet voltak hivatottak megszépíteni. A sok törődést, a szeretet, a taníttatást sokszorosan meghálálta későbbi kiadói tevékenységével, embermentési elévülhetetlen érdemeivel. Ezt már férjével Dr. Keresztes Károllyal együtt csinálták.

Móricznak a „polgár” társadalmi besorolás felesleges volt és kényelmetlen. Pedig édesanyja, első felesége és színésznő, második felesége is ebbe a „kasztba” erőltették. Neki nem kellett besorolás. Hiszen ő MÓRICZ ZSIGMOND volt !!!!!!

62 évesen szélütés vitte el. Alkatából és a sok, kellemetlen, kínzó történésből, ami élete folyamán bekövetkezett, ez borítékolható volt. Csibe – Littkey – Móricz Erzsébet, Dr. Keresztes Károlyné
1971-ben, 55 évesen ment utána.





Következzen hát az ÉS – ben megjelent cikk:

GAJDÓ ÁGNES
Csibe

LI. évfolyam 46. szám, 2007. november 16. 
Élet és Irodalom


Hamar Péter: Móricz Zsigmond utolsó szerelme.
Kairosz Kiadó, Budapest, 2007. 232 oldal, 2800 Ft


Meglepetés, ha fontos és számon tartott, klasszikus íróink életéről új adatok bukkannak elő. Meglepetés akkor is, ha a fontos ma már nem is annyira számon tartott. Móricz Zsigmondról egyre kevesebbet hallani, olvasni, igaz, a közelmúltban jelent meg a Nap Kiadó In memoriam sorozatában a Fáklya volt kezemben című kötet (Márkus Béla szerkesztette), s az utóbbi időben naplók, levelek és visszaemlékezések is előkerültek.

Hamar Péter könyve mindenképpen kuriózum: átrajzolja a Móriczról elfogadott, az irodalomtörténeti kézikönyvekben olvasható, az irodalomórákon tanítható és tanulható képet. Különleges azért is, mert a hányatott sorsú Csibe, Móricz Zsigmond nevelt lánya - s mint a kötetből kiderül, utolsó szerelme - áll a középpontban, és megkerülhetetlen azért is, mert a szerző olyan, eddig publikálatlan dokumentumokat hoz nyilvánosságra, amelyek nélkül Móricz pályájának utolsó szakasza nem értelmezhető teljesen. Ahogyan Hamar fogalmaz a Bevezetésben: "Ha az idős Móriczot jól akarjuk ismerni, Litkei Erzsébet sorsát is jól kell ismernünk. Annál sokkal jobban, mint ahogy az irodalomtörténet-írás jóvoltából ez ideig lehetővé vált. Arcáról csak vázlatok készültek. Elmosódó kontúrú portrék. Pedig ott a helye azok között az asszonyok között, akik nélkül szegényes lenne a magyar irodalom. Az ihlető múzsák sorában. Nemcsak modell volt Móricz számára, hanem sokkal több annál." (5.)

Litkei Erzsébetről eddig elsősorban Móricz Virág Tíz év című munkájából szerezhettünk tudomást, ám az író lánya korántsem volt elfogulatlan, objektívnek aligha tekinthető képet alkotott Csibéről. Hamar Péter azonban alapos kutatómunkára törekedett, és három fő forrásból merítve igyekezett bemutatni Móricz Zsigmond utolsó szerelmének életútját, személyiségét, az íróhoz fűződő kapcsolatát. Az első iratköteg százöt levelet, feljegyzést, levelezőlapot, táviratot tartalmaz, ezeket Csibe írta Móricznak. A második forrás egy harmincoldalnyi gépiratos hagyaték, amelyet a lány a Móricztól kapott írógéppel készített, s gyermekkora történetét rögzítette benne. A harmadik támpont Móricz kiadatlan naplója (itt a szerző megjegyzi, hogy "megjelentetésének előkészületei előrehaladott állapotban vannak a Noran Kiadónál", ami örvendetes). S van még egy kézirat, amely ugyan nem a Móricz-hagyaték része, mégis számos fontos adatot, észrevételt tartalmaz Csibéről és az íróról: Kálmán Kata fotóművész naplója.

A szövevényes és hazugságokkal induló kapcsolatot Hamar Péter szépen végigköveti, nem riad vissza a Móricz-napló intimebb részeinek közlésétől sem. Igyekszik tárgyilagos maradni, s jelzi, ha úgy érzi, állítását nem tudja minden kétséget kizáróan alátámasztani. Ha kevésbé megbízható, kétes hitelű forrásra bukkan, hangsúlyozza fenntartásait, és akár vitába is száll vele. Számára a legfontosabb, hogy e különös viszonyt tárgyilagosan, a tényekre támaszkodva mutassa be; az ítéletalkotást az olvasóra bízza.

Móricz és a nála harminchét évvel fiatalabb Litkei Erzsébet kapcsolata valóban különös és fordulatokban bővelkedő. A lány szerelemgyerekként látta meg a napvilágot, anyja a kórházban hagyta, állami gondozásba került. Több falusi családnál megfordult, hányattatásairól visszaemlékezésében számol be. A szerző figyelmeztet arra, hogy "a Csibétől származó információk kétes hitelűek, mert a lány elég gyakran megengedett magának bizonyos "taktikai jellegű" hazugságokat". (48.) 1933-tól élt a fővárosban, sokáig egyetlen munkaadójánál sem tudott megmaradni, végül ágyrajáróként a lágymányosi Bercsényi utca 50.-be került, Füredi Flóriánékhoz. Oda vitte 1935. április 14-én született gyermekét, akit annak idején Litkei Imre névre anyakönyveztek, s akit később Móricz - anyjával együtt - örökbe fogadott.

Hamar Péter nemcsak Móricz és Litkei Erzsébet szerelmét tárja a nyilvánosság elé, hanem arról is szól, hogy Imike valójában az író fia. De vajon miért tartotta Csibe homályban a kisfiú státusát? Dr. Móricz Imre a szerzőnek írt levelében rávilágít erre: Litkei, azaz Móricz Erzsébet "fanatikusan vallotta, hogy ő Móricz Zsigmond lánya. "Anyám ennek a rögeszmének szinte áldozatává vált... Ha nekem megvallja, hogy Móricz Zsigmond az apám, akkor ő elvesztette volna a sajátját..."" (224.) 1946-ban azonban mégis megtette, amikor a gyermek apukának szólította férjét, dr. Keresztes Károlyt: "...anyám kézen fogott és könyvesboltjának irodájába vitt, ahol négyszemközt (...) mondta nekem, hogy ne mondd Bandi bácsinak azt, hogy apuka, mert a te apád Móricz Zsigmond volt..." (229.) Móricz Imre idézett szavai "nem elegendőek a bizonyosság végérvényességéhez, de az érvek sorában súlyos szerepet kapnak" - összegez a szerző.

A Móricz Zsigmond utolsó szerelme kényes témát dolgoz föl, a szerző azonban kellő tisztelettel és tapintattal forgatta tollát, könyve nem sérti Móricz emlékét (bár biztosan lesznek, akik e váddal illetik). Hamar Péter Csibét helyezi a középpontba, s bemutatja többek között, miként válik a lelencgyerekből a Kelet Népe szerkesztőségi titkára, majd az író halála után a "Móricz Zsigmond" Könyvkiadó Vállalat vezetője. (Itt jelent meg 1943-ban Rideg Sándor regénye, az Indul a bakterház, 1945-ben Weöres Sándortól A teljesség felé című verseskötet.) 

A Baross utcában működő kis könyvesbolt-antikvárium "a markáns arcot sohasem öltő, de mégsem elhanyagolható magyar ellenállási mozgalom egyik hídfőállása lett". (226.) Hiteles tanú, Vezér Erzsébet ír arról, hogy "a galérián illegális nyomdagép működött, amely hamis származási és katonai papírokat gyártott és nagyon sok ember életét mentette meg". (226.) (Többek között a neves Ady-kutató édesanyjáét.) Keresztes Károly és Móricz Erzsébet 1997-ben posztumusz kapta meg a Világ Igaza elismerést.

A Csibe-novellák és az Árvácska modelljéről, az idős Móricz utolsó szerelméről eddig nem olvashattunk ilyen részletesen, s az író naplófeljegyzéseivel sem találkozhatott még a kutatókon kívül senki. A könyv végén található fényképek zöme dr. Móricz Imre fotóalbumából való, de Kálmán Kata 1936-ban készült nevezetes felvételei is szerepelnek.
*
NABOKOV - 2005/51 

Szilágyi Zsófia»
A magyar Lolita?— Móricz Csibéje


Az irodalomtörténet a tények és a valóság világa, az irodalmi szöveg pedig a fantáziáé és a fikcióé, gondolhatnánk. A művek mögött modelleket keresni, az írók szereplőinek valódi megfelelőjét kutatni mára már mulatságosan naiv eljárásnak tűnik, csak az újságírók kérdeznek olyanokat, ha mernek, hogy hol van Esterházy Péternek a Harmonia cćlestisben megjelenő húga, vagy igaz-e, hogy Bartis Attila anyja bezárkózott tizenöt évre a saját lakásába, mint a Nyugalom színésznő-főhőse. Nabokov a Lolita kapcsán kapott sokszor a nimfácska "eredetijére" vonatkozó kérdéseket, amelyeket mereven és határozottan visszautasított, Lolitát a fantázia szülöttének nevezve, sőt azt állítva, hogy a regény megírásakor egyáltalán nem ismert semmiféle kislányt.

Az irodalmi művek "valóságalapja" az író halálával, különösen pedig akkor, ha az író életének tanúi sem beszélhetnek már, azonnal szöveggé válik - onnantól kezdve már akkor is szövegeket olvasunk, ha úgy gondoljuk, élettényeket kutatunk.1 Milbacher Róbert, amikor Arany János "működő, romló, fájó, egyszóval esendő emberi testéről"2 írt tanulmányt, természetesen nem nagy költőnk testét, hanem az "Arany testét tárgyazó beszédet" kísérelte meg vizsgálni, önmaga egykori meghökkenésének nyomába eredve: "Sohasem voltam képes pontosan megérteni, hogy mi indokolhatja a manapság legtöbb középiskolában használt irodalomtankönyv Arany-életrajzában az alábbi - ugyan ott zárójeles, ám annál nagyobb hatású - szövegrészt: ťAz epehólyag körüli tályogja 1870-ben a hasfalon át kitört, és élete végéig - 12 éven át - megmaradt egy állandóan gennyedző sipoly, nyílt seb, amelyet naponta legalább kétszer kötözni kellett. Ez a váladékozó sipoly szörnyű bűzt árasztott. A család mindezt szégyellte, titkolta, például a cselédet is elbocsátották, nehogy valaki kikotyogja.Ť"3 Ha a Milbacher által is vélelmezett kultuszromboló szándékot Móricz és Csibe, azaz Litkey (majd Móricz) Erzsébet kapcsolatának középiskolások számára felkínált változatában keressük, nem bukkanunk semmi érdekesre: az Arany kapcsán emlegetett Mohácsy-féle tankönyv szűkszavúan és tárgyszerűen igyekszik leírni Móricz és a Csibe-novellák, illetve az Árvácska című regény hősnőjének megismerkedését. A marxista irodalomtörténet által ránk hagyományozott Móricz-képben azonban Csibe alakja egy út fontos állomása lett, a munkásokra rátaláló parasztíró "eszmélésének" folyamatába illeszkedve: "Állandóan - s ebben az időben különösen - valami belső hiányérzettel küzdött, de önmaga számára sem fogalmazhatta meg, hogy a munkásosztállyal való kapcsolat hiányától szenved";4 "olyan alaposan szándékozott tanulmányozni a proletariátus életét, mint ifjúsága idején a paraszti világot. Művészete megújulását ettől várta, itt sejtette a szophoklészi szenvedélyeket. Szándékának a sors is elébe jött: a személyes boldogságával már-már leszámolt ember 1935 körül megismerkedett egy fiatal leánnyal, aki gyermekségét lelencként élte, hányatott ifjúságát pedig a lágymányosi periférián. A leányt iskoláztatta, családjába emelte - s vallatta a mélység életéről."5 Csibét a népi író életébe "betörő" proletariátus képviselőjeként beállítani azért is "kapóra" jött a Kádár-korszak meghatározó Móricz-kutatóinak, mert Móricz Zsigmond számára József Attila is Csibe "rokonaként" lett megérthető: a Móricz által József Attila halála után felidézett személyes találkozáskor a költő a Csibéről készült fotókat megpillantva határozta meg így önmagát: "én csibe vagyok: apátlan, anyátlan árva, ebből a mélységből származom, és emiatt [Folytatás]
nagyon nehéz is nekem az élet, hidd el..."

2014. november 9., vasárnap

Karcsú***







Karcsú pezsgőspohár


Egyedül, hisz nincsen hozzá pár.
A nyárnak régen vége, gyönyörű
Sárgára váltott a levél, szemnek
Szép, de csak halál, ahogyan a
Magasból megadóan egy – egy
Lassan aláhull, leszáll***
A fán nőnek majd újak, ha eljön
Sokára a tavaszi holnap, de ezek
A régiek a földön elenyésznek.
A talajjal eggyé válva táplálékká
Lesznek a következő nyárra***

Rám is ez vár talán? Aláhullok egy
Árva éjszakán, amikor senki nincs
Velem, nem jön el, akit várok, nem
Simogatja a kezem? A test még nem
Hullott rommá, az ész is a helyén van,
Miért nem lehet az utolsó felvonás
Kedvesebb, vidámabb, bátrabb?
Én érzem, hogy úgy lenne rendjén,
Eljönne az, akit szeretnék és nem,
Oh, már nem forró lázban, hanem
Csendes, békés napsugárban
Lennénk egymásnak a fény, a társ,
A biztató remény, hiszen lassan
Menni kell, s az út egyedül
Ballagva szánalmasan üres
Séta volna, üres, mint az
Egy pezsgőspohár, melyhez
Nem koccan másik, s a lélek
Halkan, csendesen fáj***

Simogat a takaróm puha flanelja,
Körülvesz a kedves fészek - otthon
Ezernyi, szép darabja, s jól is
Vagyok, hiszen megmentettek,
Csak azt nem értem, miért kell
Mindig egyedül mindezek közt
Legyek?
Nagyon jó egyedül lenni, de pár
Órára a nevetést, a kellemes, szép
Szót megosztani miért nem lehet?

Igényes vagyok, az lehet, de az
Ember szép legyen, ahogy lehet.
Arcban, lélekben, ruhában, ahogy
Csehovtól olvastam, ki ugyan hivatását
Sosem gyakorolta, mert írnia kellett,
Így orvos nem lehetett, de a szépre,
Az ápolt magunk gondjára kellően
Figyelmeztetett. Nos – ezt nem tudom
Elfeledni, az ajtón kívülre hagyni, mert
Ha én vigyázok magamra, miért hunyjak
Szemet a bárdolatlan piszokra?

Elszaladt a szó messzire. Kezdődött
Pohárnál, folytatódott borús elmúlásnál,
Aztán jött a vágy a lehetetlen után***
Megadom hát magam, s rábízom arra,
Aki szívem dolgait mindig is tudta.
Eldönti, jár-e még egy utószezon?

Vagy elszáll a por, a drága gyermek után,
Ha eljön az idő, a végtelen horizonton.
Szabadon, semmivé válva, ahogy mindig
Szerettem volna, nem bezárva, nem földbe
Ásva***

Érzem, ott ezek a kicsinyes vágyak olyan
Fölöslegessé válnak, része leszek a nagy
Egésznek, s egykori, földi vágyaim
Csendben elenyésznek***


thao





2014. november 8., szombat

Vége***



Vége***


*** gondoltam megadón,
Dühösen is egyben, nincs
Tovább, elmegyek, ahogy
Jóságos apám elment***
Így kívántam, s most
Meg is érkezett, mégis
Túl gyilkos, túl méltatlan
Lett volna, de tudtam
Semmit nem tehetek.
Mintha megkötöztek volna.
Mellkasom szétrepedt a kíntól,
Hideg verejték folyt rólam,
Szüntelen, kezem már semmire
Nem volt jó, s a vérnyomástól
Szétrobbantam, mint egy selejt
Bomba – itt a végem***

Aztán - bár földi jóságok
Küzdöttek értem, tudtam,
Mint oly sokszor, most is,
Értem jött a szakállas
Ember – isten.
Megfogta a kezem, s nem
Engedett, a többiekbe, pedig,
Akik erőltették belém az életet,
Emberfeletti képességeket
Lehelt.
Így – kiválasztottan – tartozom
Neki és a többieknek, kik belém
Újra életet varázsoltak, hogy most,
Feltápászkodván tovább dolgom
Tegyem.

Közkincs lett a szenvedés, mindenkié
A halálom, azt is tudom, hogy azt
Már rám ruházta, a továbbiakban
Hogyan csinálom?
Nem ér rá folyton, de néha érzem,
A kezemen egy röpke érintés jelzi:
- Azért én itt vagyok! – 
Simán ketyeg
A megreparált szív,
Ilyenkor boldog
Vagyok.


Köszönöm neked!
Szólok hangok nélkül.
Én igyekszem, s
Már – majdnem***
Jól vagyok.



thao




2014. november 5., szerda

Almásy László Ede

Almásy László – Az angol beteg
Szerző: Kubassek János  (2008)





Több mint egy évtized telt el azóta, hogy az Amerikai Filmakadémia 9 Oscar-díjjal jutalmazta Az angol beteg című filmet. A film főhőse a magyar sivatagkutató, Almásy László, akinek életművére évtizedeken át a feledés fátyla borult szülőföldjén. Még a lexikonokból is kifelejtették a szerkesztők, mintha el akarták volna törölni teljesítményeit. Az Oscar-díjas film révén azonban a Föld egyik legismertebb magyarjává vált, neve a legnagyobb példányszámú újságok oldalára került. A film ezernyi izgalmas kérdést vet fel. Ki volt ez a rejtélyes ember, aki hazájától távol, a Líbiai-sivatag kopár homokvilágában kereste a boldogságot? Mit tett, hogyan szervezte expedícióit a kietlen kőbirodalomba? Hogyan vált felfedezővé? Milyen eredményeket ért el? Milyen titkos küldetést teljesített a második világháború idején az afrikai hadszíntéren? Miért lett Rommel katonája? Milyen célokat tűzött ki maga elé? Hol és hogyan halt meg?

Bo­ros­tyán­kő­től East­bo­ur­ne­-ig
A régi közmondás szerint az alma nem esik messze a fájától. Almásy György földbirtokos, jeles ornitológus és Ázsia-kutató családjában 1895. augusztus 22-én örömteli esemény történt. Pittoni Ilona másodszülött fiúgyermekének adott életet. Almásy László Ede világrajövetelét megünnepelték Borostyánkőn, a vastag kőfalakkal körbevett, sasfészekre emlékeztető vár falai között. A család mindössze három esztendővel korábban, 1892-ben költözött lakhelyére, eredetileg Zsadány és Törökszentmiklós közelében voltak a birtokaik. Az Almásy családot a 17. századtól az ország előkelő nemesi családjai között tartották számon. A család történetéhez tartozik, hogy egyik tagja, Almásy Pál 1849. április 14-én Debrecenben, a református nagytemplom falai között a képviselőház elnökeként hirdette ki a nemzetgyűlés határozatát a Habsburg-ház trónfosztásáról.
A borostyánkői birtokot megvásárló Almásy Eduárd, a nagypapa széles látókörű, világlátott ember volt. Nagyon érdekelték a földrajzi utazások, a felfedezések. Több mint ötezer kötetes, gazdag könyvtárában félezer könyv foglalkozott a földrajz, a csillagászat, a meteorológia és a geológia kérdésköreivel. Buzgón gyűjtötte az útleírásokat, rendszeresen megvásárolta a legkorszerűbb térképeket, atlaszokat, s előfizetett a német földrajzi szakfolyóiratokra. Alapító tagja volt az 1872-ben létrejött Magyar Földrajzi Társaságnak. Fia, Almásy György jogi diplomát szerzett, de nem érzett elhivatottságot a fiskálisok és prókátorok munkája iránt. A birtokból, a gazdaság jövedelméből élt. Örökölte azonban apja érdeklődését a természettudományok iránt. Több nagy utazást tett Ázsiában, s a Tien-San hegyei közötti 1906-os expedíciójára a fiatal földrajztudóst, Prinz Gyulát is magával vitte.
Almásy György fia, Laci úrfi kisgyermekként gyakran tartózkodott a félhomályos könyvtárteremben, ahol a megsárgult földgömbök között, a kényelmes karosszékben rengeteget olvasott. Így először Borostyánkőn tágult ki számára a világ. Kőszegen, a bencés gimnázium diákjaként kezdett érdeklődni a madarak költési, vonulási szokásai iránt, s itt ébredt fel benne a repülés utáni vágy. A fiúcska gyermekként élte meg édesapja Dobrudzsába és a Duna-delta vidékére, majd Közép-Ázsiába szervezett expedícióit, amikor több szekérnyi zoológiai preparátum jutott haza e távoli egzotikus vidékekről. Ifjúként látta, milyen temérdek munkával jár egy expedíció előkészítése. A felfedező utazóvá válás Almásy László esetében a szülői házban, a borostyánkői kastélyban kezdődött. Nagy hatással volt rá Chernel István, a jeles ornitológus, akinek írásait rendszeresen olvasta.
Középiskolai tanulmányait Grazban végezte, ahonnan botrányos körülmények között kellett távoznia, mivel késve indult el otthonról, s az iskola kapujában „drótszamarával” robogva elütötte a gimnázium igazgatóját. Emlékezetes kalandjai közé tartozott, amikor egy kőfejtő meredek pereméről elrugaszkodva próbálta ki saját kezűleg épített repülőgépét, s néhány másodperc múlva több mint tíz métert zuhant. A balesetet kisebb sérülésekkel megúszta, de a repülés örökre rabul ejtette. A középiskolát az angliai Eastbourne-ben folytatta. Angliai diákévei során ismerte meg az angolszász kultúrát és a brit életformát. Kitűnően elsajátította az angol nyelvet, melyet szinte anyanyelvi fokon beszélt. Kapcsolatba került a cserkészettel, melynek követelményei és törvényei nagy hatással voltak későbbi életére. A híres brit Afrika-kutató Selous könyveit olvasva ébredt fel benne az érdeklődés a fekete kontinens iránt. Az eastbourne-i diákévek során megtanult viselkedés- és gondolkodásmódnak köszönhette, hogy később elnyerte a britek és az egyiptomiak bizalmát, majd pénzügyi támogatását Szahara-kutató munkájához.

IV. Ká­roly ol­da­lán
Az első világháború idején Almásy László katonai szolgálatot teljesített az orosz, majd az olasz fronton. Több kockázatos felderítőúton vett részt a Dnyeszter mellékén. Az első világháborút követően részt vett IV. Károly visszatérési kísérletében, az ún. királypuccsban. 1921. április 5-én gróf Mikes János püspök társaságában kísérte el a Habsburg-uralkodót a határig. Erre az időszakra nyúlik vissza állítólagos grófi címe, hiszen a jelenlévők nem feledték el, hogy itt-tartózkodása alatt IV. Károly következetesen gróf úrnak szólította Almásyt. A grófi címre így emlékezett vissza Tasnádi Lászlónak, a műegyetemi repülőklub elnökének címzett, 1939. július 21-én Kairóból írt levelében:
„Meg lehetsz róla győződve, eleget védekeztem a nekem itt bőven kiosztott rang ellen. Személyes tájékoztatásodra engedd meg, hogy ennek a visszás helyzetnek alábbi magyarázatát adjam: őfelsége, IV. Károly király trónra lépésekor nagyatyám fel lett szólítva, hogy mint az egyik zsadányi és törökszentmiklósi Almásy hitbizomány tulajdonosa, adja be családunk többi ágainak rangjára való emelésének kérvényét. A kérvényt 1917-ben őfelsége ellátta kézjegyével, mivel Nagyatyám azonban közben elhalálozott, bátyámnak kellett volna azt ellenjegyzés végett a m. kir. minisztertanácsnál kijárni. Tekintettel a háborúra, bátyám ezt nem tette, és az okmány így mai napig csonkán fekszik levéltárunkban. Amikor őfelsége 1921-ben Szombathelyen tartózkodott, mint szárnysegéd voltam beosztva melléje, s ez idő alatt a Király – emlékezve az általa jegyzett beadványra – következetesen grófnak szólított, ez aztán az akkori legitimista körökben folytatódott, és a sajtóban is fel-felmerült. Képzelheted, mily gyakran kerülünk abba a helyzetbe bátyámmal, hogy tiltakozunk a grófi címzés ellen, amihez azonban sokan saját hiúságuk kielégítésére ragaszkodnak.”
Almásy körében számos arisztokrata nemes volt, s ő is otthonosan mozgott a főrangúak körében. A borostyánkői vár és a birtok tulajdonlása ugyancsak táplálta a grófsággal kapcsolatos hamis hiedelmet. Azt azonban kevesen tudták, hogy a tényleges Almásy-vagyon hitbizomány, s az László bátyjának, Jánosnak a nevén szerepelt. Almásy hivatalos okmányain, igazolványaiban, bizonyítványaiban nem szerepel a grófi cím, s műveinek, könyveinek, cikkeinek megjelentetésénél sem olvashatjuk ezt a rangot.

A si­va­tag bű­vö­le­té­ben
Almásy, aki autóversenyzőként is hírnevet szerzett, egy Steyr autóval – Esterházy Antal társaságában – Alexandriából kiindulva a Nílus mentén Kartúmig jutott, majd átkelt a Núbiai- és a Berber-sivatagon. A vállalkozás nagy visszhangot keltett. Az osztrák Steyr gyár megbízta Almásyt a cég kairói képviseletének vezetésével, abban a reményben, hogy piac nyílhat Egyiptomban az osztrák járművek számára. A következő évben Almásy kockázatos utat tett a Keleti-Szaharában, ahol 700 km-es úton járta be Abu Moharig homokdűne-birodalmát. Több vadászexpedíciót is tett a Líbiai-sivatagban. Egyik útján Széchenyi Zsigmonddal vadászott. Élményeiket a neves vadászíró Hengergő homok című sivatagi vadásznaplójában örökítette meg, de Almásy nevét nem írhatta ki a mű újabb, Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelentetett 1964-es kiadásában.
Almásy kapcsolatba került Kemal el Din herceggel, megismerte Fuad királyt s az egyiptomi uralkodóház számos tagját. Kitűnő kapcsolatteremtőként szerzett támogatókat a legvagyonosabb egyiptomi körökből. Kemal el Din bőkezűen támogatta utazásait, mert felismerte, hogy Almásy tevékenysége Egyiptom földrajzi megismerését szolgálja, s nagy stratégiai jelentőséggel bírnak a Szahara ismeretlen belsejében általa gyűjtött adatok. Az 1930-as esztendők sorsdöntőnek bizonyultak Almásy számára. A szíriai Aleppó közelében gróf Zichy Nándorral elszenvedett szerencsés kimenetelű légi baleset után Almásy ismét visszatért Egyiptomba. 1932. május 1-jén Penderel skót repülő alezredessel egy angol gyártmányú Moth típusú repülőgépről megpillantotta a régen keresett Zarzura oázist.
A Gilf-Kebír homokkő fennsíkjának északi fővölgye, Vádi Abd el Malik felfedezése világszerte visszhangot kapott. A következő év februárjában Almásy nagyszabású expedícióval tért vissza a Gilf-Kebír térségébe. Richard Bermann osztrák újságíró közreműködésével sikerült elnyernie a Universal amerikai filmtársaság pénzügyi támogatását. E vállalkozás tagja volt Kádár László tanársegéd, későbbi debreceni földrajzprofesszor.

Úszó em­be­rek a si­va­tag­ban
Almásy 1933-as expedíciója a Líbiai-sivatag utolsó fehér foltjait törölte el a térképről. Zarzura – mint tipikus esőoázis – a vízhiány miatt teljesen elnéptelenedett. A Szahara egyik legelhagyatottabb, leginkább hozzáférhetetlen zugában Almásy László volt az első európai kutató, aki részletes földrajzi dokumentációs munkát végzett.
A Gilf-Kebírt tagoló meredek falú sziklakanyonok, a vádik megismerése az áprilisi forróságban komoly fizikai igénybevételt jelentett az expedíció tagjai számára. Almásyék a Gilf-Kebír festői tanúhegyekkel körülvett völgyének homokkőben keletkezett sziklabarlangjaiban ősi állat- és emberábrázolásokra bukkantak. A Vádi-Szúrában – a „Képek völgyében” – neolitikumi ember keze nyomát őrzik a sziklaodúk falára festett vörös színű strucc- és pálmafa-ábrázolások, bizonyságául annak, hogy valaha növényzet zöldellt ott, ahol manapság csak száraz főcsomók vannak. Almásy felfigyelt a legtalányosabb ábrázolásra, az úszó emberekre, s vázlatkönyvében akvarellen örökítette meg őket. Úszni csak ott lehet, ahol víz van, s a Szahara e kietlen zugában manapság sem víz, sem növényzet nincs! A legközelebbi vízfolyás, ahol úszni lehet, a Nílus, mely Vádi-Szúrától keleti irányban csaknem ezer kilométeres távolságban hömpölyög. Márpedig akik a festményeket készítették, láthattak úszó embereket. Feltehető, hogy időszakos vagy állandó, úszásra alkalmas vízfolyások létezhettek ezen a környéken. (A Magyar Földrajzi Múzeum 1993-ban dr. Gábris Gyula földrajzprofesszor, dr. Szabó József földrajzprofesszor és Antall Péter fotóművész részvételével lebonyolított expedíciója során részletes tereptanulmányokat végeztünk e sziklavilágban, de hajdani tó jelenlétére utaló nyomokat, színlő maradványokat vagy tavi üledékeket nem találtunk.)
A hajdani csapadékosabb éghajlatra, táplálékban gazdag, feltehetően szavannanövényzetre utalnak azok az állatábrázolások, melyek teheneket, zsiráfokat, gazellákat, antilopokat, struccokat örökítenek meg. A sziklafestmények alkotóinak kilétét máig homály fedi. Kádár László vélekedése szerint a Hérodotosz történeti munkáiban emlegetett sivatagi népek, a garamanták vagy a barlanglakó trogloditák jeleníthették meg azt, amit láttak. Almásy Vádi-Szúrában kóstolt bele a prehisztorikus emlékek feltárásának izgalmaiba. További célkitűzései közé tartozott, hogy e szempontból is kutassa a Líbiai-sivatag ismeretlen oázisait, Mergát, Arkenut és az Uweinát-hegységet. Almásy felfigyelt a száraz folyómedrekre, melyek eredetéről így írt a Brit Királyi Földrajzi Társaságnak címzett jelentésében: „A nyári esőzések fokozatosan érik el Uweinátot, Arkenut, az El Bibán és az El Hamra vádikat, Vádi Abd El Malikot és Vádi Talhát. Ez az esőzés két-három hónapon keresztül hetente kétszer, háromszor ered el, rendszerint este és reggel esik, gyakran viharok és heves záporok kísérik. Az ilyen esőzéses időszakok 2-3 évig tartanak, azután hosszú időre abbamaradnak. Az utolsó esőzés 9 évvel ezelőtt érte el Uweinátot.”
A Szudán, Líbia és Egyiptom hármas határán magasodó Uweinát-hegységben rejtőztek a Szahara természetes vízraktáraként szolgáló sziklabarlangok. A vadregényes kővilág gránitbarlangjaiban eredő források vize életmentő volt a kietlen forróságban. Ain Dua sziklakatlanában, a gömbölyű gránittömbök barlanglabirintusában Almásy és arab kísérője, Szabr ember- és állatképek százaira bukkant. Összesen mintegy 800 barlangfestményt fedeztek fel. Karkur Talhban hasonló ábrázolásokat találtak. A fehérrel, vörössel, sötétbarnával és sárgával színezett állatalakok és a fekete emberfigurák páratlan bizonyságai az őskori ember kultúrájának. Almásy így örökítette meg a felfedezést: „Az emberalakokat mindig feketére festették, vörös hajjal és fejükön fehér tolldísszel ábrázolták őket. Fehér karlánc és bokalánc díszítette a felkarjukat és a bokájukat, csípőjükön lánc és fehér tollak lógtak. Tegezt viseltek, tele tollvégű nyilakkal, és olyan kisméretű íjakat, melyek alul horogformában végződtek. Az Olasz Topográfiai Misszió közreműködésével az első felfedezések után hamarosan még tíz barlangot találtunk a sziklákban Ain Dua fölött, és ezekben összesen mintegy 800 barlangfestményt, melyek közül mindegyiket az egyes barlangok mennyezetére festették.”
Almásy adott hírt elsőként a magyarábokról, akiknek őseit – a legenda szerint – a törökök hurcolták el Magyarországról. Vádi Halfa közelében, a Nílus egyik szigetén bukkant a magyarábok képviselőire, akik nagy szeretettel, rokonként fogadták. A szudáni Kartúmban Cséke Zsolttal tett utam során, 2004-ben találkoztunk olyan idős szudáni magyarábokkal, akik személyesen ismerték Almásyt. Elmondták, hogy cserkésztestvérként szerette volna meghívni őket, de az angol gyarmati hatóságok az utolsó pillanatban megtiltották számukra az utazást.

Rom­mel ka­to­ná­ja­ként az af­ri­kai had­szín­té­ren
A második világháború idején Mussolini Olaszországa Líbiában nagyszabású hadműveletekre készült. Az ambíciók azonban meghaladták az olaszok képességeit, s 1940. december 9-én a Richard O’ Connor tábornok vezette brit haderő megsemmisítő vereséget mért az ötszörös túlerőben lévő olaszokra. 1941 februárjában a hitleri hadvezetés úgy döntött, hogy segítséget nyújt bajba került szövetségesének. A német Afrika Korps parancsnoka Ervin Rommel tábornok lett, akit nemcsak katonái, de ellenfelei is legendás hősként emlegettek. Almásy nevét német nyelven is megjelent, Az ismeretlen Szahara című könyve révén jól ismerték a német katonai hírszerzés, az Abwehr központjában. A németek tisztában voltak azzal, hogy Almásy nemcsak a Szahara kiváló ismerője, hanem kitűnő kapcsolatokkal rendelkezik egyiptomi vezető körökben. Mint repülőoktató, számos kairói előkelőséggel épített ki baráti viszonyt. Rendszeres vendég volt Faruk király udvarában, baráti szálak fűzték Taher pasához, Alaeddin Mouhtar pasához, az egyiptomi vezérkari főnökhöz, El Maszri pasához, de kapcsolatban volt az angolellenes ifjú tisztek mozgalmának tagjaival, Gamal Abdel Nasszerrel és Anvar el-Szadattal, Egyiptom későbbi államfőivel is.
Almásy ekkoriban a magyar légierő állományában teljesített katonai szolgálatot. Kenessey Waldemár altábornagy, a magyar honvéd légierő parancsnoka – németek kérésére – 1941. február 8-án a német hadsereghez vezényelte. A személyre szóló kikérő rendkívüli presztízst jelentett, hiszen a németek nem szenvedtek létszámhiányban, de olyan szakemberre volt szükségük, aki a sivatagot kiválóan ismeri.
A hazánk lélekszámát többszörösen felülmúló német birodalomban egyetlen olyan szakember sem volt, akinek olyan szerteágazó ismeretei lettek volna a Szaharáról, mint Almásynak.A magyar sivatagkutató német egyenruhát öltött, német zsoldkönyvet kapott, de ruháján viselte magyar jelvényeit. Már csak azért is szívesen vállalkozott a feladatra, mert élénken foglalkoztatta a terv, hogy felkutatja Kambüszész perzsa uralkodónak a Líbiai-sivatag homokvilágában ókorban eltűnt hadseregét. Elindulása előtt Sterbetz Istvánnak az óbudai Sipos halászcsárdában vacsora közben így fogalmazott: „Engem egy érdekel csak ott, Kambüszészt akarom kiásni! Rommel majd ad hozzá benzint…”
Első megbízatása során megcsillantotta páratlan repülőgép-vezetői képességeit. Néhány hónapos kiképzést követően jogosítványt szerzett Heinkel és Junkers gépek vezetésre. Az ő nevéhez fűződik a második világháború egyik legizgalmasabb titkos akciója, a Salaam-művelet. Az Abwehr által kitervelt vállalkozás során összesen mintegy 5600 kilométer hosszú, lakatlan, víztelen sivatagi utakon Johann Eppler és Hans Gerd Sandstede német hírszerzőket juttatta át az angol vonalak mögé. A két Ford de Luxe teherautóval és két Ford személyautóval lebonyolított út résztvevői többször kerültek életveszélybe. A májusban – mintegy 50 °C-os forróságban – lebonyolított akció csodával határos módon sikerült. A britek a híres sivatagkutató, Bagnold vezetésével félezres különítménnyel keresték a német felderítőcsoportot, mivel rádióüzeneteiket a rejtjelkulcsok birtokában sikerült megfejteniük.
Almásy páratlan leleményességgel győzte le a sivatag akadályait. A Gilf-Kebír déli előterében elhagyott brit gépjárművek benzinnel tele tankjából pótolta a hiányzó üzemanyagot. Az elhagyott járművek tanksapkáit lecsavarta, s az olajtartályba apró szemű sivatagi homokot szórt, ügyelve arra, hogy a tanksapka körül egyetlen homokszem se árulkodjon áldásos műveletéről. Arra is figyelt, hogy ne ugyanannyi homokot szórjon az olajtartályokba, nehogy egyszerre álljanak le a motorok. Elképzelhető, mit éreztek a britek, amikor járműveik 10-20 km megtétele után, egymást követve váltak használhatatlanná.
A Salaam-akció résztvevői a szomjhalál küszöbén voltak, amikor a katasztrofális helyzetben a magyar sivatagkutató mentette meg őket a pusztulástól. A Gilf-Kebír déli peremén döbbentek rá, hogy a megfogyatkozott vízkészlet nem lesz elegendő a Nílus völgyéig. Almásynak eszébe jutott, hogy a közeli Vádi-Szúra bejáratánál, álcázott bádogkannákban a sziklák között 1932-ben biztonsági vízdepót helyezett el. A 8 darab, még Kairóból származó Shell víztartályt annak idején saját maga zárta le. Ez a vízkészlet mentette meg Bagnold őrnagy és kísérői életét 1935-ben, amikor már reményt vesztetten a halálra készültek. A tengelytörés miatt használhatatlanná vált egyetlen autóval Bagnold 4 bádogtartály víz felhasználásával életben tudta bevárni a 8 nap múlva rájuk bukkanó mentőexpedíciót. Bagnold Almásytól tudott a vízdepóról. Almásy a környék barlangjainak későbbi kutatásának céljaira létesítette a vízlerakatot. Amikor társainak említést tett erről, mindnyájan hitetlenkedve hallgatták. Úgy vélték, parancsnokuk csak lelket akar önteni beléjük. Almásy azonban igazat mondott. Csodával határos módon, rövid keresgélés után négy sértetlen víztartályra bukkant. A Bagnoldék által használt négy másik bádogkannát már szétmarta a rozsda. Almásy óvatosan kinyitotta az egyik kannát. A víz meleg volt, de tisztának bizonyult. A gondosan lezárt kannákban a tízesztendős víz iható volt!
Almásy a Kharga-oázisban egy angol–egyiptomi katonai ellenőrzőpont tagjait megtévesztve nyert egérutat az őket kereső brit járőrök elől. A Long Range Desert Group valamennyi egységét riadóztatták, és Almásy szinte hihetetlen módon menekült meg az Akabai-átjáró járhatatlannak vélt útjain keresztül. Epplert és Sandstedét, a két német hírszerzőt Asiutban bocsátotta útjukra, akik később Kairóban fényűző életmódjuk és óvatlanságuk miatt lebuktak. Almásyék azonban sikerrel teljesítették küldetésüket, s 5600 km-es út megtételét követően jutottak vissza Gialóba. Almásy Rommel seregénél Líbiában címmel írta le az afrikai hadszíntéren szerzett élményeit, ügyelve arra, hogy minél kevesebb konkrétum szerepeljen művében. E kötet később vádpontként szolgált az ellene lefolytatott népbírósági per során.

Ül­dö­zöt­tek meg­men­tő­je
1944–45 vészterhes időszakát Almásy Budapesten töltötte. A Horthy Miklós u. 29. alatt álló ház lakásában 1944 novemberében Almásy több üldözött zsidónak nyújtott menedéket. Nem kevés személyes kockázatot vállalva helyezte el Fux Jenő olimpiai bajnokunk fiát, Fux Györgyöt, akinek az élelmezéséről folyamatosan gondoskodott. Anyagi érdekek nélkül, humánus megfontolásból segített azoknak, akiknek az élete származásuk miatt veszélybe került. Német katonai egyenruhában, őrnagyi rangjelzéssel, kitüntetésekkel a mellén megjelenve többször zavart el a házban razziázó nyilas pártszolgálatosokat, akik nem mertek fellépni a német tisztnek vélt Almásy ellen.
Unokahúga, Gyömörei Zita elbeszélései szerint 1944 őszén egy Rubinstein nevű tízesztendős zsidó kisfiút helyezett el Vácon, a katolikus egyház Don Bosco Otthonában. A fiúcska Árkos Antal névre szóló papírokkal élte túl a háborút, és később – rokonai segítségével – kijutott Amerikába. A ház lakói közül többen köszönhették életüket Almásy bátorságának. Ez a tény a népbíróság előtt lefolytatott tárgyaláson is elhangzott.
Sajnos a második világháborút követő népbírósági perek során nem a tények, hanem az indulatok uralták a büntetőeljárásokat. Almásyt többször letartóztatták, s a politikai rendőrségen kegyetlenül bántalmazták. Rommel mellett teljesített szolgálatát nem tagadta, de semmilyen háborús bűncselekményt – mellyel megvádolták – nem ismert el sem a rendőrségi kihallgatásokon, sem a bírósági tárgyaláson. Végül a neves orientalista, Germanus Gyula tanúvallomásának köszönhetően mentették fel a vádak alól, de a későbbiek során is fenyegette a letartóztatás veszélye. A politikai rendőrség nyomozói 1947 januárjában ismét őrizetbe vették. A fogságból csak egyiptomi barátja, Faruk egyiptomi király unokatestvére, Alaeddin Mouhtár pasa segítsége révén tudott kiszabadulni. Otthonát elveszítette, munkahelye nem volt, jövője kilátástalanná vált. Az Ausztria szovjet megszállási zónájához tartozó Borostyánkőn sem maradhatott. Menekülnie kellett Európából. 
Élete utolsó éveit Egyiptomban töltötte. Kairó Zamalek nevű városrészében bérelt egy kis lakást. Létfenntartását sportrepülés-oktatással és sivatagi autós kirándulásokkal biztosította. Több kísérletet tett, hogy felkutassa Kambüszész perzsa uralkodó Szaharában eltűnt seregének nyomait. A nagy létszámú perzsa hadsereg Thébából kiindulva Siva oázis felé tartott, de a Líbiai-sivatag homokvilágában kincseivel együtt eltűnt.
A rendkívüli ember fél évszázadot átívelő pályafutása bővelkedett meglepetésekben és titkokban. A nagyszerű autóversenyző, a vakmerő pilóta, a segítőkész cserkész, a szenvedélyes vadász, a leleményes üzletember, a megszállott expedíciószervező, a fáradhatatlan kutató, a sikeres földrajzi felfedező, a kitűnő régész, a furfangos felderítő, a lebilincselő mesélő, a jó tollú író, a megkínzott fogoly, a népbíróság vádlottja pályafutása prózai véget ért. Amőbás dizentériától szenvedve került a salzburgi Wehrle Szanatóriumba, ahol Viktor Wehrle professzor személyesen műtötte meg. A májban kialakult tályog és az egyéb károsodások végzetesnek bizonyultak. Almásy László 1951. március 22-én a Wehrle Szanatóriumban, gyötrelmes szenvedést követően meghalt. 

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...