2014. június 22., vasárnap

Már látom



Már látom


Az ember pocsékol.
A napokat, a szépet,
Az emlékké nemesülő
Képet…
Sose gondol arra –
Szűkülni fog a kör,
Akiknek annyira
Fontos volt, elfelejtik.
Lassan egyre kevesebb,
Aki kíváncsian hívja,
Vagy az ajtaját
Kinyitja…

Ekkor tanuljuk meg
Önmagunkat, s ez jó.
Végre nem másban
Keressük a becsest,
A szépet, az emberi
Érteket…
Az sem baj, hogy
Megosztani már bajos,
Vagy talán többé nem
Lehet. Íme, a bizonyos.
El hisszük végre, mi, magunk,
Mi minden szétporlik, ha ezt,
Amit most élünk, ezt egyszer
Csak úgy otthagyjuk…

Elmossa a víz az emlékeinket.
Mindent, mi egykor a világ volt,
Szép, kerek, s mindenki új könyvet
Akar írni, s nem tudja, az is lehull
A porba…
Már látom, mit kellett volna…
De ha úgy teszem, ahogy most
Látom, az nem én lettem
Volna…
Hová lettek volna áldott
Szenvedéseim? Megnyert,
Megálmodott csodáim,
Gyönyörűségeim?
Hová lettek volna azok az
Emberek, akik vigyáztak
Rám, mindenkivel szemben,
Mindenki ellen? Akik a halál
Mellett ott álltak a folyosón,
Vállvetve, keményen és
Visszaverték…

Nem tudták, hogy a nehezebbe
Löknek vissza, nem tudták,
Elmenni könnyű, légies, és ma
Már ugyan úgy többé nem
Mehetek…
De miattuk kaphatok vízsugarat,
Nem sötét földet, zárt falat.
Szabadságot…
Én egész életemben szabad voltam.
A szabadság születik, nem más
Ellen voltam szabad.
Magam sorsában voltam mindig
Kérlelhetetlenül az…


Bezárom majd lassan a könyvemet.
Nem mindenki tudhat magának
Ilyet…
Egy élet, szavakban dokumentálva,
Kitörölhetetlenül a szálló üzenet
Könnyű szárnyára bízva…
Rég nem leszek már – de könyveim
Élni fognak – tovább, mintha papírra
Írtam volna…
Én a csoda sugárra bíztam,
Vigye tovább, míg lehet, s
Mindenki természetes
Hűtlenségét ezek a betűk
Örökre bocsájtják 
Majd meg…



thao





2014. június 12., csütörtök

Elvira Madigan





Elvira Madigan



(jegyzetek filmekről)




Életemben így nem zokogtam, mint ezen a képi költeményen, amit a svéd rendezőnek, Widerberg nek köszönhetünk, aki már’97 óta nincs köztünk. A társadalmi értelmetlenségnek és a szépség pusztulásának feledhetetlen opusza Sixten és Hedvig oktalan tragédiája.


A történet alatt végig Mozart 467-es C-dúr zongoraversenye a zenei aláfestés. Tökéletes a választás, érzékeny, sokoldalú művészre vall. Az üldözéseknél, a hektikus történéseknél az első és a harmadik tétel teszi feledhetetlenné az összhangot. Az éteri megnyugvás a pilleszárnyú szerelem hangjai pedig a második tételből származnak. A balkéz kemény akkordfogásán átnyúl a jobb, szívet tépő mély basszussal aláhúzni a szépséget, ami már amúgy is fokozhatatlan. A történet a századforduló illetve környéke. Onnan gondolom, hogy hosszúak a ruhák, mídert viselnek a nők, s a hangulat is ezt tükrözi. Két ember jóvátehetetlen ostobaságot követ el. Annak ellenére, hogy társadalmilag teljesen más kasztba valók (s ez a tény az idő tájt megbocsájthatatlan bűn volt), egymásba szeret és fel is vállalja annak minden következményével együtt. Sixten a királyi gárda katonatisztje, nemesember, két gyerekes családapa és vagyonos. Hedvig alig 18 éves és kötéltáncosnő. Kezet csókolnak neki, megbecsülik, művésznőnek könyvelik el, jól el is boldogul. Ez a kapcsolat végzetes. Nem szerethetik egymást, mert a katonatisztből dezertőr lesz, tehát menekülnie, bujkálnia kell. Pénzt keresni meg nem tudnak. Hedvig megpróbál fellépni. Lenne siker is, meg pénz is. Ezt meg a Sixten önérzete nem tűri. A fellépés vége hatalmas verekedésbe torkollik.
Az Édenkert lassan kezd szűkké válni. A fák, a rétek csodálatosak, a nap ugyanúgy fénylik Hedvig aranyhaján, mint eddig, Sixten daliás, gyöngéd és szerelmes. A kicsi fogadó összes lakója szereti őket, el vannak dugva a világ elől. Egyetlen baj, hogy fogy a pénz, s nyilván a dezertálás miatt fel sem merül, hogy a férfi hozzájusson a vagyonának csak egy morzsájához is. Kezdődik az eladogatás. Előbb megteszi egy zsebóra, aztán már kisebb tárgyak is sokat jelentenek. Nem akarnak a fogadóban hitelt kérni, mert nem is tudnák kiegyenlíteni, másrészt fény derülne illegalitásukra. Látogató is érkezik jóindulatú, könnyen felejtő huszártiszti szívű közeli jó barát és bajtárs. Hedvigre várva az esti teraszon halmozza az érveket. Felhozza a sereget, beszél a családról, kihullott gyerekfogakról, mert a fiúcska már öt-hat éves. Látja ő barátján, hogy bár szavai mély sebeket tépnek fel, mégis hasztalan az ő mondókája. Aztán Hedvig is csatlakozik, a bajtárs föladja a harcot. Ezeket szét nem választja semmi.

Lassan mindenükből kifogynak, a csodaszép huszárló is odavan már. A fegyver még megvan, Hedvig néhány habfehér ruhája. Itt már a szó brutális értelmében éheznek. A lány hirtelen megtalál egy róla készült rajzot és elkótyavetyéli két koronáért. Málnát szed az erdőben és folyékony tejszínt vásárol a faluban. Igazságosan osztozva minden szemnél mondják: Hedvig – Sixten, s kacagva maszatolnak mit két kisgyerek. Mégis kifogynak mindenből és dönteni kell. Mivel ők attól a pillanattól fogva, hogy meglátták egymást, mindent együtt csináltak, még levegőt is egyszerre vettek, a megoldásról se kell beszélni. Reggelre bőséges piknik-kosár készül. Hedvig hófehér ruhája vakít, selymes, ragyogó hajzuhataga csípőig leér. Sixten leborotválta a bajuszát, amikor még reménykedtek abban, hogy elrejtőzhetnek. Akkor nem számoltak azzal, hogy az éhség elől nincs rejtőzködés. Beszélgetve, mosolyogva andalognak a kis tisztás felé, ahol annyi boldog órán múlatták az időt. Hedvig szépen fehér abroszra terít. Sixten magafeledten gyönyörködik lágy, pontos mozdulataiban. A készülődést kis intermezzo zavarja meg, vagy inkább deríti még jobb kedvre. Kicsiny fehér pillangó száll arra, s Hedvig könnyű lábai utána erednek. Már épp nyúl a törékeny kis lény után, teste a magasba nyújtózik, karjai fölfelé ívelnek, lába már elrugaszkodott a földtől, hogy megfogja a lepkét. Ebben az ég és föld közötti állapotban merevíti ki a képet Widerberg.

Állókép lesz a lány, a mozdulat, a lepke. A fegyver iszonyatosat és pontosat dördül. Egyet, aztán még egyet. Mi pedig ott maradunk a vászon előtt, halálos csendben, az elszállni látszó, széplánnyal a szemünk előtt és tudjuk, hogy visszavonhatatlanul, mindennek VÉGE.



thao




2014. június 9., hétfő

Ma is rád gondoltam***






Ma is rád gondoltam***


*** amikor a képek közt
Kutakodtam, megfogott
Egy szín, egy hangulat,
Egy forma, egy hely
Varázsa, s álmodni
Kezdtem***

Maldív szigetek, hisz oly
Lehetetlen, de elképzeltem,
Amint két koktélos pohárral
A kezünkben leülünk a sós
Vízbe lógatva a lábunk, s
Csak az estére várunk.
Akkor sós szelek fújnak,
De csak éppen, annyira
Kellemes a meleg, hogy
Zárt térre szükség sincsen.
Amikor az ég már sötétkékre
Vált, behajtjuk a lebbenő
Függönyök habkönnyű
Szárnyát, s meztelen
Testünket átfésüli a szél.

Ölelésünket a sziget istenei
Vigyázzák, a gyolcsok úgy
Burkolnak minket, vagy
Selymek, ki tudja, miből
Vetették szorgos kezek,
Mitől lett olyan mesebeli
Ez az ágy***
A szerelem csodájából
Eszmélve megmártózunk
A csoda, zöld, tiszta vízben.

Átölelve egymást, lenge
Selymekkel takarózunk,
Én illatodat mélyen a
Szívem mellé szívom.
Csak a lelkem mond
Nehéz pilládnak jó
Éjszakát***

Mesés, Maldív álmok,
Kísérjetek el minket
A maradék életünkön
Át***



thao



2014. június 8., vasárnap

Pünkösd



PÜNKÖSD


A HÚSVÉT UTÁNI HETEDIK VASÁRNAP ÉS HÉTFŐ.




"És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának.
És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, a hol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok.



************************************************************************************************************************


Jézus föltámadása, majd a földről való eltávozása után
az apostolok nagy kétségek között vergődve maradtak
itt a földön, uruk, Jézus nélkül. Vele könnyű volt minden.
Egyedül maradván elgondolkodtak azon a súlyos örökségen, amit rájuk hagyott. Tanulatlan halász emberek voltak maguk is,
Nem tudták elképzelni, hogyan tudnak majd tanítani, az Úr akaratát, elképzeléseit az embereknek tovább adni.

És akkor megjelent Jézus, teljes valóságában. Mindenkinek a feje fölött kis lángnyelv fényesen lobogott. Jézus biztosította őket a felől, hogy soha nem hagyja el őket. Bátran menjenek ki az emberek közé. Tudni fogják, mit kell tenni, mert az ő szeretete, segítsége mindig ott lesz velük.

Szép volt és nyugodt. A halászok lélekben és tudásban megerősödve imádattal nézték gyönyörű, emberi lényét,
melyet utoljára láthattak. Érezték a feléjük áramló végtelen szeretetet, biztatást és tudást. Megnyugodtak. Most már minden sikerülni fog, mindent meg tudnak tenni. Méltó módon folytathatják a szelíd, hatalmas tudású, szerény és szépséges isten – ember tanítását.

A lángnyelv a szeretet, mely ma is fejünk fölött őriz minket.
Az EMBER, aki képes volt éltét adni, hogy jobbak legyünk, velünk van ma és mindig, csak tudni kell befogadni. Hallgatni kell arra a belső hangra, ami folyton megszólal a lelkünkben.
Ha makacsul és dőrén nem figyelünk rá, az nem az Ő mulasztása. Vigyáz ránk, velünk van, a legkeservesebb órákban is. Akkor, amikor azt hisszük, nincs tovább. Elvesztettük a gyermekünket. Csak rá kell hallgatni és belenyugodni abba, ahogyan Ő intézi dolgainkat, életünket, mert tudja, mi, hogyan van jól.



„NE FÉLJ, CSAK HIGGY!”



thao









2014. június 7., szombat

A versek és az álmok kertje****







A versek és az álmok kertje



Gondolatban messze visz a szél,
Ide, hol csend és béke van, mesél
A selymes fű, a szellő, visszahozza
Azt, ami szép volt, azokat, akik
Szerettek, de valamilyen rejtélyes
Okból már nem szeretnek, vagy
Nem akarnak szeretni, szívükből
Erőszakkal kitéptek***
De a kertemet nem veheti el senki,
Oda mindig vissza tudok repülni.
Itt az idő megállt, magamhoz ölelem 
A három aranyhajú babát, akikért
Megszülettem***
Megérzem, bármi is történt, bármi
Torzóvá törött, ők csak ebből, csak
Egy ilyen szövetségből születhettek,
Lehettek ilyenek - tökéletesek. S ha
Később mássá akartak lenni, az csak
Kósza álom maradt, mert a lelkükben
Ott él, mindig, honnan jöttek, mivé
Váltak, s ezt nem tagadhatják és nem
Adhatják másnak***


Nekem tiszta egység az anyaság,
A szerelem, a vers, a zene***
Egyik a másikból fakad, egyik a
Másiktól fényes, egységes, mély
Szeretettel teli***

Nem tagadok meg semmit, holott
Tisztán látok, ilyen vegyesnek
Fogadom el a világot, mert a
Tökéletes nem létezik***

Lehetet tökéletes egy szobor,
Egy zene, egy kép, egy pillanat,
De a pillanat meztélláb elszalad,
S marad a jelen valóság, amiben
Élni kell, amiben önmagunk
Leges legjobb valóját megélni kell.
Tudni, hogy folyton hibázunk,
De nem vagyunk rosszak, csak
Emberek, s emberségünk olyan
Ajándék, melyet megcsúfolni
Nem lehet, viselni kell, büszkén.
Hisz elmegyünk, s a por szállta
Után nem marad más, mint
Emlékünk, s büszkeségünk***




thao



2014. június 1., vasárnap

Édes, furcsa***




Édes, furcsa játék***


*** utolsó, kedves ajándék,
Amire a szürke por is fog
Emlékezni belőlem, mikor a
Víz mesés, súlyos tánca
Belemossa a földbe átlényegült,
Habkönnyű, szellő szárnyára
Kívánkozó, odaillő testem***
Egy ki nem mondott vallomás,
Egy szürkületbe hajló, délutáni
Látomás, csak ülni, beszélni,
Valami finomat inni, élvezni
A hely nyugalmát, érinteni a
Gondolat szárnyát, mely nem
Szerelem, százszor bonyolultabb
Nála, hiszen csak két magányos
Lélek vágyik a bűbájos varázsra.
A test kívánsága ide nem való.
A lélek fonódik, ölel a szó.


Ez még járna, ez még hófehér
Mágia, mielőtt elszállok, csoda,
Valóság, könnyű, tiszta igazság.
Igen, ez lenne jó***




thao



Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...