2014. május 31., szombat

Tópart**





Tópart, napfény, nyár***



*** olyan igazi nyár, amikor
A felhő csak játék az égen,
Hófehér bari, hogy ne legyen
Olyan egyhangú kék mégsem***
Bementünk úszni, a víz lágyan
Körülölelt, aztán te is átöleltél,
Kedvesen a part felé fordítottad
Az arcomat, mert ez az a pont,
Ahol egyszerre látszik Füred,
Tihany***
Aztán vonzott a mélység, tovább,
Tovább, hisz befelé könnyű, csal
A hullám is a javunkra, egy tempót
A sokszorosának mutatja***
Megfordultunk, mert tudtuk,
Kifelé kétszer olyan nehéz.
Ellenáll a hullám, szembenéz,
Harcol ellenünk, mert csalós az
Áramlat szembe.
Dupla tempót kér, fordítva, mint
Befelé tette. De mi bírtuk, s végül
Elértük a homokot a parton.
Elnyúltunk, te mellém húzódtál
Megsimogattad a vállam, majd
Átadtál a napnak, de a kezem
Melegen ölelte a tiéd,
Lágyan***

Izmos, széles vállú, penge vékony
Tested még nem ismertem és te
Sem ismertél engem***
Most jöttünk először egymást
Szemben látni, hiszen ami szóban
Elmondható, azt mi már szénné
Égettük a sok vágyakozásban.
Tudtam, magas vagy, mindent
Tudtam rólad már, de más a szó,
Más a szem, a száj – s ha lehet,
Jobban kívántalak, nagyon
Szerettelek***
Visszaandalogtunk kis házunkba,
S meleg, vagy nem meleg, testünk
Úgy fonódott egymásba, mint a
Halálba menők utolsó sóhajtása,
Mint az izzó kívánság valóságos,
Megtestesült mása***

A sötétkék égre eszméltünk.
Fáradtak voltunk, de könnyes
Szemmel nevettünk, csodáltuk,
Ilyen lehet?
A zuhany alatt pancsoltunk,
Mint két kisgyerek, te engem
Töröltél a bolyhos kendővel,
Én tégedet***
De gyönyörű, szerelmesen
Fürödni, semmiségeken
Nagyokat nevetni, ölelve
Kicsit belehalni***

Nagyon szépen öltöztem fel,
S kicsit magasabb cipőt vettem.
Hogy néznék ki egy óriás mellett?
Hóna alá sem érve, kicsin,
Elveszetten, pedig nem vagyok
Kicsi, te vagy hatalmas, mint
A szerelmed***
Elindultunk az izgalmas éjszakába,
Enni, borozni, jókat röhögcsélni,
Sétálni – meg, meg – minden
Finomat átélni, amit csak
Lehet***

Minden csodás volt, finom,
Kellemes, ahogy bort töltöttél,
S az izzó vörös szalag vissza
Csillantotta szerelmes szemed.
Nagyon jót ettünk és beszéltünk,
Mindig beszéltünk, s a sok
Csillag a tó fölött azon az estén
Nekünk ragyogott, csoda – fényesen!


Elfáradtunk, átkaroltál, velünk
Ballagott a langyos, esti nyár.
Már nem vágytunk másra.
Egymást kerestük újra.
Szerelmed tüzében ismét
Lángra gyúlva felizzottam,
Mint tüzes csóva az égen,
Igen, drága Isten, pontosan
Ezt kértem, egész életemben,
Mindig csak őt kértem!

Szőlőt szemeltünk és újra töltöttél
Két poharat. Szemed ugyanúgy
Ragyogott, mint elébb, s én azt
Éreztem, hirtelen – mindig úton
Voltam eddig – de most
Hazaértem, hisz a legnagyobb
Akarata döntött, hogy szívedben,
Öledben örök hazámat leljem***


thao










2014. május 29., csütörtök

Ahogy alkonyul***



Ahogy alkonyul***


*** úgy sűrűsödik a vágy,
Háncsok, sárga virágok,
Patyolat drapériák kis
Ködök a víz fölött, s egy
Könnyű sál a hátamon.
Ülök a székben, a párás
Alkonyon, s csak vagyok.
Szemem beissza a nyugalmat,
A szépet, ellazulok, s felejtek,
Ösztönösen, s élesztek magamban
Minden jelen és elmúlt szépet.
Mélyen beszívom a sós párát.
Elgondolkodva nézem a hó
Tisztaságú drapériát, a környezet
Minden báját, mely hozzáértő
Kezek műve, s e fehérségben
Nyugodtan – nem siettetve,
Várok a csillaggal telt éjre.
Mikor az éj leszáll, sötétkékbe
Vált a táj, fölszáll a pára, s a
Csillagmiriád kedvesen súg
Pont nekem jó éjszakát.
Megsimogatja arcomat a szél,
Azt üzeni – jó, hogy eljöttél,
Örülünk, hogy itt vagy, nem
Felejtünk téged, sem alkony,
Se pára, sem éj, se csillag.
A bambusz fotel sem felejt el.
Őrzi melegedet, s örül, hogy
Tőled minden élettel teli és
Szép lehetett, amíg lehetett.

Boldoggá tett téged, s minket
Boldoggá tett a lényed, hogy
Hogy ez a találkozás
Megtörténhetett***






thao



2014. május 28., szerda

Hívtál






Hívtál


Nagyon kedves voltál.
Meghívattad magad,
Hiszen vadonatúj lakom
Erre okkal is szolgálhat
Neked – meg akarod
Nézni, most hogy élek.

Természetesen – majd
Megbeszéljük, s kulturált
Csevejjel elmegy egy óra,
Több semmiképp, a terasz
Ajtaja nyitva, megkínállak,
Hideg ásványvízzel és
Langyos szeretettel.
Ennyi van.

Megnézed, elbámulsz,
Kicsit okoskodsz (pedig
én láttam a te hullaházad,
nem értesz hozzá- rémálom)
A méz túl édes és felszínes,
Kevés. Az üröm koncentrált
Sűrűje ül az egész emberi
Viszony alján, beragadva,
Kimoshatatlanul.


Hirtelen föllángolásaidat
Magad húzod keresztbe.
Minden alkalommal ezt
Csinálod. Sajnos, ismerlek
Már régen. Szavad elszáll,
Mindig, mint nyárfa pihéje,
S szélben a pernye***









thao



2014. május 27., kedd

Karodban***




Karodban***


Ringatnál csendesen.
Elhinném, hogy nincs
Még oly messzire az
Időnk elszaladva***
Hiszem, hogy még
Minket várnak örömök,
Óvó karodban, boldogan
Kacagva***
Van még időnk, hogy a
Nagy tavakat újra, s újra
Megcsodáljuk, van még
Idő, hogy szemedben
Elmerülve újra hiszem,
Neked még szép
Vagyok***
Csillogó pillantásodtól
Feléled bennem a nő
Újra, s nem fogom majd
Bánni, milyen sokáig
Voltam önmagamba
Visszahullva***

Ringass el kedvesem,
Kérek még csöppnyi
Boldogságot***
A remény, mint hűséges
Kutya, a küszöbömön
Fekszik, meleg bundával
Csak terád várva***



thao




Álmodjál***







Álmodjál…


…szép napot nekem,
hogy minden napom
nagyon szép legyen…
álmodj kis tavat, benne
faházat, hol lenge szellő
járja a falakat, hol nincsenek
titkok, csupa béke van, s a
földre leülve nyugtat a zöld tea
kedves, lágy íze…
álmodd, hogy ott lakunk, hol
a lótusz virágzik, hol betakarnak
mindekit, aki fázik…
hol nincs értelme vagyonnak,
értéknek, hol az ember emelt fővel
bárkire nézhet, hol szívesen
köszönnek, ahogyan fogadom,
ettől lenne derűs minden napom,
meg attól, hogy mindig velem lennél…

nem álom ez, csak bátorság és
semmitől ne féljél….



thao






Gyere velem***






Gyere velem…


…világot váltani, dobjuk ki
a szürkét a szemétbe, terítsünk
asztalt, s szívet, mind a magunk
gyönyörűségére…
elnézzük a virágon feledett kicsi
harmatot, a pufók gyümölcs kedves,
gömbölyded kis pofája is miránk
nevet, alatta halkan zene szól és
csak szemben ülve nézlek tégedet…
elmegyek a messzi időben, vissza,
amikor még oly éretlenek voltunk,
rohantunk, ki a tavaszba, s hogy
velünk mi is történik, ebből
semmit se tudtunk…


ma már minden világos, csak sajog
egy-egy mozdulat, már jobban csíp
a szél hűvöse, s hálás vagyok, ha
vállamra teríted a kabátomat…
mégis – nem érzem, hogy veszve
lenne bármi, mert a robbanás
bája ugyan már oda, de a mosoly
bölcsességét nem adnám semmiért,
sem azt, hogy halmozódott fejemben
sok-sok érték, s hogy teljes szívvel
élem át az élet halványabb, mégis
örök, derűs mosolyát…



thao




2014. május 26., hétfő

Autóban***






AUTÓBAN FIAMMAL


ZÜMMÖGÖTT VELÜNK
A NAGY GÉP, ÓRÁK ÓTA.
CSODÁLKOZTAM,
HOGY BÍRJA, S PLÁNE
HOGY BÍROM!
TUDTAM ÉN A MUNKÁJÁT
RÉSZLETESEN, UTAZTAM
VELE SOKAT, EGYKORON
MAGAM IS, HA VITTE A
KÖTELESSÉG SZAGGATOTT
SZALAGGAL SZEGETT,
FÁRASZTÓ, SIMA, DE
NAGYON HOSSZÚ ÚTON.


ELNÉZTEM A KEDVES,SZÉP
PROFILT, MELYET LASSAN
NEGYVENÖT ÉVE ISMEREK.
A KIFEJEZŐ ARC, MOSOLYGÓ
SZEMEK. BELŐLÜK ÁRAD A
CIRMOS JÓSÁG. NEM TUD
KEMÉNY LENNI, VAGY RIDEG.
HA NAGYON FÁRADT, NÉHA
FELEMELI A HANGJÁT, UTÁNA
NYOMBAN KEDVESEN ELÜTI
ÉLÉT A SZÓNAK.
Ő NAGYON JÓNAK
SZÜLETETT.


BÜSZKE VAGYOK RÁ, MIÓTA
MEGLÁTTAM, ELŐSZÖR...
SZÉP VOLT ÉS MÁR AKKOR IS
OLY OKOS. UTÓLAG TUDOM,
MÁR AKKOR ÉLTE AZ ÉLETÉT.
NEM HAGYTA SENKINEK
SE NAGYJÁT, SE NEHEZÉT.
HA Ő VAN, PEDIG AZONNAL VAN!
KERESÉS, KÉRDEZÉS NÉLKÜL
MELLETTEM TEREM.
KISIMUL RAJTAM A BÁNAT.
ELMÚLIK FÁRADTSÁG,
FÁJDALOM. Ő OLYAN, MINTHA
A LÉLEK KIS KAMRÁJA LENNE
AZ ÉN LELKEMBEN, HOVÁ
MINDENFÉLE SZERETETEMET,
BÁNATOMAT, GONDOLATOMAT
ÉS VERSEMET BELERAKOM.


KETTŐNKNEK FÁJ A MA IS MARÓ
VÉGZET. KETTŐNK MÉLY TITKA
A SZÖRNYŰ HIÁNY. NEM MONDJUK,
CSAK TUDUNK RÓLA, S CSAK AZ
VIGASZTAL, HOGY A MÁSIKUNK
IS TUDJA. ÁTÖLEL, KEZEMET
FOGJA KEDVESEN. NEM FOGADJA
EL EGY PERCRE SEM, MIKOR
PANASZLOM, MÁR NEM VAGYOK A...
NEM A FENÉT, UGYAN AZ VAGY,
KIDOBOM A SZEMÜVEGED!
MINEK AZ NEKED? PEDIG NEM IS
ROSSZ, DE ELTAKART ARCOMAT
EL NEM VISELI.


LÉTED BELESIMULT AZ ENYÉMBE,
MÁR AKKOR, MIKOR MÉG NEM
VOLTAM HÚSZ ÉS ELŐSZÖR A
KEZEMBE ADTAK.
AZÓTA SZERETEM,
VADÁLLATI ÖSZTÖNNEL,
ÖLNI TUDNÉK, VAGY BÁRMIT
TENNI ÉRTE.
HA VELEM VAN, MEGSZÁLL
A NYUGALOM, A BÉKE.
VELE AZ ÉLETEM KEREK,
Ő EGYEDÜL A MÉLTÓ,
IGENLŐ KERET, AMIÉRT
ÉLTEM, ARRA Ő A BIZONYSÁG.
IZMOS, SZÉP, VÉKONY, FELNŐTT
FÉRFI, AKIÉRT MÉG MOST IS
MEGSZÉPÜL ARCOMON A MOSOLY.
ÉDES ALMALÉ VAGY NEKEM,
MELY ÍZES, KICSIT FANYAR,
PONT EZÉRT VÉGTELEN FINOM.
TALÁN VAN MÉG ÉLETEM, HOGY
LÁTHASD, MILYENNÉ TUDOK
LENNI ÉRTED. TALÁN LEHET
MÉG BÜSZKE,
NAGY DOBÁSOM....


AHOGY A NEKED FŐZÖTT
EBÉDET ESZED, AHOGY
NYOMTATOD LEGÚJABB
VERSEMET, AHOGY
MEGHALLGATSZ, AHOGY
VÁLASZOLSZ, AHOGY
FORDÍTOTT KÉZFEJED
ARCOMRA SIMÍTOD...
ANYÁKNAK ENNYI
SZÉPET HA GYEREKEIK
ADNAK, AZT HISZEM,
EZÉRT MINDEN,
MINDEN BÁNATÉRT,
FÁJDALOMÉRT,
KÉTSÉGÉRT,
AKÁR HALÁLÉRT,
ÖRÖK FELOLDOZÁST,
BÉKESSÉGET,
FÖLDI, VALÓS
SZÍVMELEGET
KAPNAK.



thao






2014. május 23., péntek

Sírfelirat





Sírfelirat nekünk



Szerelem voltál, mit tagadjam.
Nem hozzám való, ezt elfogadtam.
Hogy meddig tart, sose kérdtem,
Csak nem hittem soha – egyszer
Véget érjen.
De van a „fényposta”, ez csodás,
Egyben keserű. Mindent tudhat,
Aki tudni vágyik – de a hordalék
Szintén elér idáig.
Utolsó leveled szinte elégett a
Szerelemben, ígérted, jössz, alig
Várod, hogy széles válladat öleljem.
Hiányzom és***
Ekkor egy szimpla kis esemény
Buktatott le, hatalmas fotóval rólad,
Melletted vigyorgó tehén, iszonyú
Kiló- mennyiséggel.
Ennyi a sosem volt szerelem emléke?
Elcserélted egy ronda tehénre?
Rájöttél, nem érdemes várni, arra,
Miről nem is tudjuk, mire vártunk,
Csak kényelmes volt a mi hibernált
Vágyunk***


MOST VÉGE, TUDOM.
NE SIRASD. NEM SIRATOM.
KICSIT BELEHALTAM, HOGY
LÉTEZIK ILYEN, DE TÖBBÉ
NEM FÜGG ÖSSZE A KÉT
FOGALOM BENNEM:
TE – ÉS A SZERELEM!



thao




Találkozás





Találkozás



Az országúton egymagam bandukolva, vállamon lapos
tarisznyámmal , szembetalálkoztam két gyanús ismeretlennel.
Az egyik a Hazugság volt, a másik a Félelem.


A Hazugság hidrogén-szőkére festett hajjal, szeme alatt sötét árokkal nagyon gyengének tűnt. Látszott rajta viszont, hogy rettentő szívós. Nem hal meg soha. A Félelem ősz volt, kicsit hajlott a háta, vaksin nézegetett körbe-körbe. Kutakodott mindenfelé, gyakran nézett vissza is. Megszólítottak, bár én nem akartam beszélgetni. Elfoglaltak saját gondolataim. Mérleget csináltam az életemről. Mindent meggondolva és megfontolva. A legapróbb részletet, vagy mozzanatot sem akartan kihagyni. Általános és átfogó képet készültem magam elé tárni, mennyit ért az eddig eltöltött idő. Nem tudhatom, mikor kell mennem.
Készületlenül meg nem érkezem soha, sehová. Elállták szinte az utamat,s mivel nem akartam udvariatlanul viselkedni, megálltam. Nem tettem szívesen. Meglepetésemre kezet nyújtottak mindketten, egymás után. A parola kellemetlen érzéseket keltett bennem. Nyirkos volt a tenyerük. Nem volt határozott a fogás sem. Visszahőköltek kemény kezemtől. Kérdésekkel kezdtek dobálózni, pedig látszott, hogy most nem vagyok társalkodó kedvemben. A Hazugság nyájasan és mázosan nekem szegezte eléggé provokatív kérdését: - Szoktál hazudni, angyalka? - Angyalka a nagyanyád, gondoltam, de éreztem, önmérséklet nélkül itt nem megyünk semmire. – Igen, megesik. - válaszoltam. Ez felelt meg az Igazságnak. Ő azonban nem volt ott.  - Persze, hogy kénytelen az ember néha elhallgatni bizonyos dolgokat,vagy elkerülni kínos helyzeteket, amikkel másokat mélyen megbánthat. Forrest Gump barátom ezt kegyelmes hazugságnak hívja. Szerintem ez nem ártalmas. Ez inkább tapintat. A Hazugság hamis fogsorával az arcomba röhögött. Megdobta hátrafelé a sárga loboncot a fején, halálsápadt arca gúnyosan belenyomult az enyémbe.
- Szépítgetünk, angyalka, szépítgetünk? - Ezzel elkezdte felsorolni életem azon mozzanatait, halálos pontossággal, amikor nem a valóságot mondtam.  Fel nem foghatom, honnan tudott mindenről. Amikor becsukta végre a száját, nyugodtan néztem bele zavaros szemébe. - Ennyi lenne a mondanivalód? Ezért neked nem sok siker terem, fekete angyal! -Adtam vissza a megszólítást, negatívan jelzőzve, ahogy megérdemelte. -Amiket te itt felsoroltál, azzal elmehetsz a pékhez panaszra. Jó zaftos, tenyérbe mászó, más kárát előidéző hazugságot bizonyíts rám, bestia! Akkor azt mondom, te nyertél, s leminősítem magamat az agyagig és a föld alá bújok. De ezek? Ezekkel mit akarsz kezdeni?.-A ványadt rémség megvonta aszott vállát, a földre köpött, s nem méltatott válaszra.

Ekkor vett kezelésbe a sunyi Félelem, aki a Hazugságot tisztelettel végighallgatta. - Most én bírállak el. Felelj most nekem is. Mindenre, amit kérdezek! –Na, gondoltam, szép nap ez a mai, jól összejöttünk itt mi hárman egye meg a gyász. - Kifele vele, ha már érdeklődős kedvedben vagy te is! - siettettem az elkerülhetetlent. Essünk túl a vallatáson.Féltél - e, a gonoszságaid miatt? - Tette fel azonnal a kérdést, hogy beleessek a jól kitervelt csapdába. - Feleslegesen tépjük itt a szánkat. - Úgy látom, mindent tudtok, minek ez a nyilvános autodafé?- most már erre is tellett tőlem,mivel szándékukat kiismertem ezen rövid idő alatt . – Igen , tudod,hogy féltem. Nagyon sokat. Először a gyerekeim miatt féltem, hogy nehogy bajuk essen, aztán féltem attól, hogy a hozzám közelállóknak baja esik. Amire legkíváncsibb vagy, az a legzaftosabb neked.
Féltem minden ok nélkül, mert beteg voltam. Nagyon keményen kellett küzdeni sok éven át, amíg ezt eltapostam. De látod, itt vagyok, gondolkodom. Az nem rád tartozik, miről ,de elállhatsz nekem itt napestig. Úgyse beszélsz semmit a belembe! - erősödött bennem egyre az önbizalom. - Aljas tettek, silány alávágások,mások tönkretétele nem bizonyítható rám. Nem ártottam senkinek, soha. Nyugodt szívvel jártam az éjszakát szálegyedül,mégsem bántott soha senki, ehhez szólj, nyomorú vén!-  Ekkor újra próbálkozott, alávaló kis trükkökkel: - Mikor dörög az ég, vagy villámlik,biztos félsz? - Na ebből végképp elegem lett . - Figyelj te…te nagyon te…mert arra sem érdemesítlek, hogy olyat ejtsek ki a számon, amit más előtt ,akit szeretek, minden további nélkül megteszek. Tudd meg, hogy akkor se félek. Ami után te kutakodsz, az a koszos lelkiismeret, olyat meg nekem nem adtak. Fényesre van az sikálva. Elmehetsz te bánatos szülőanyád kebelére. Faggassad azokat, akik neked való történetekkel előtted megpróbálhatják tisztára mosni a szennyest. Nem a legmegfelelőbb fórum vagy, azt a szemedbe mondom, hét szentség. - A két randa szerzet olyan elégedetlenül állt ott, mint akinek nem jutott dinnyefőd, de hála a magasságosnak, befogták a barlang ürest.


Én pedig, mivel nem állták az utamat többé, tarisznyámmal és sok gondolnivalómmal együtt elpántlikáztam tőlük a végtelenbe a tiszta úton. Nem állott már elém senki. Nem zavartak meg a számvetésben. Ember voltam, mint a legtöbb. Se rosszabb, talán kicsit megértőbb, se sokkal jobb, de semmi alávalóság nem homályosította el a szívem sarkát sem.




thao




Olvasói levél




Olvasói levél


Mappáim közt „lapozgatva” találtam  ezt az olvasói levelet.
Azért tartottam meg, mert írója olyan kedves, közvetlen és őszinte.
Sok köszönő levelet kaptam, de ebben van sűrítve minden ok, amiért
én még soha nem bizonytalanodtam el abban:- Írnom kell. –
Jelenleg jól jönne több ihletet adó történés. Türelmesen kivárom, míg újra nagyobb elánnal tudok gondolatokat közölni. Eddig minden alkalommal a kihagyást termékeny időszak követte. Remélem, most is így lesz. Íme, a levél. (Akkor sokadmagammal egy nagy lapra írtam, de nem tetszett egy idő után – eljöttem. Nem tudok megalkudni.)




Drága thao!

Először is: bocsáss meg nekem, hogy tegnap nem válaszoltam azonnal. Én "pacsirta" vagyok, nem úgy, mint te. A fiamat vártam még haza az éjjel, ezért voltam még a neten, egyébként ilyen "későn" már félálomban szoktam lenni. Ez bizony rányomta bélyegét az agyamra, így nem voltam alkalmas arra, hogy méltó válaszlevelet tudjak Neked írni.
Thao kedves! Boldoggá tettél, hogy megtiszteltél bizalmaddal. Annak idején, amikor rátaláltam a topikodra, néhány nap alatt végig olvastam elejétől a végéig. Bevallom, egyik írásod sem hagyott érzelmi reakciók nélkül: hol együttérzéssel, hol veled együtt zokogva, hol mélyen meghatódva, hol pedig boldogan, veled együtt szárnyalva olvastam soraidat. És sokszor vissza-visszatérve a "régiekhez" olvasom, azóta is. Ha nem lenne csúnya jellemvonás, azt írnám: irigyellek azért, hogy képes vagy ily módon szavakba foglalni az érzéseidet, és hogy a szavakon keresztül sok-sok ember szívét-lelkét meg tudod érinteni. Ezért csak annyit tehetek, hogy megköszönöm neked mindazt, amit soraid olvasása közben átélhettem.
Végezetül: itt valamennyien, akik részesülhettünk "áldásodban", csak hálásak lehetünk Miklósodnak, amiért annak idején szavadat vette. Biztos vagyok benne, hogy fiad onnan túlról boldog mosollyal figyel bennünket is. Miatta és miattunk - drága thao - élj és folytasd!
Ölellek sok szeretettel:



Ildikó



2014. május 20., kedd

Hidd el***





Hidd el, élni fogunk…



Ott ültem az ágya mellett és már semmi nem jutott az eszembe.
Az ember öntudatlanul is képes végveszélyben normálisan működő életfunkcióinak parancsolni. Legbelül ráordítottam magamra:  - Nem sírsz!- s a könnyek elapadtak.


Belülről, mint egy ereszcsatorna szétmállott bádogján megállíthatatlanul zuhogtak a könnyek tovább. Az ágyban fekvőnek ezt nem volt szabad meglátnia. Fogtam a kezét. Annyira más dimenzióba helyezkedett már, hogy nem vette észre, nem zavarnak el, mikor a látogatóktól kiürül a kórház. A nyitott ajtón kilátva észre lehetett volna venni, nincs több ember a folyosón. Szerintem azzal sem törődött, hogy mi az a folyosó. Mindig száraz, kellemesen meleg tenyere nyirkos volt. Nem szorította a kezemet, csak a tenyerünk simult egymásba. - Karácsony lesz nemsokára! - mondta. Már rég nem azt a hangot hallhattam, amit megszoktam. Nagyon le volt tompítva, hogy ne ordítson feleslegesen a fájdalomtól. Ilyen stádiumban már adják, amit csak lehet. A gondolatait szépen, egymás utáni sorrendbe fűzte, néha elakadt, akkor kisegítettem. Folytatta, mintha nem én mondtam volna az átvezető szavakat.
- Megint csinálunk fát, mint szoktunk? Ugye lesz fa?- Megnyugtattam. Már készen volt, de nem akartam rontani az örömét.
- Majd, ha hazaadnak. - mondtam szinte egykedvű természetességgel, holott megmondták, innen már nincs haza. Megigazítottam a feje alját. Fordítottam egyet a párnán. Nagyon melegnek éreztem. A testét fél karral meg tudtam tartani, segített ő is. Annyira lefogyott, mint egy kismadár. Az arca a régi volt. Nem volt olyan éles a különbség, mert nem akart borotválkozni már egy ideje. Ollóval igazítottam rajta néha.
Nagyon jól állt neki. Ő, aki maga volt az értelem, most meseváró, tágra nyitott szemű kisgyerek lett, aki csodát remél. Van, aki tudni akarja, mi várható, meddig van még idő. Vele erről nem lehetett, nem volt szabad beszélni. - Legyél velem! - ezt napjában többször elmondta úgy, mintha az előző ugyanolyan mondatról megfeledkezett volna. Aludni képtelenség volt. A fotelban néha elbólintottam, de lefekvésről nem is gondolkodtam. A nővérek felajánlották, ágyat vetnek mellette. Megköszöntem. Nem fogadtam el. Nekem úgy kell ott ülnöm, mint a mindennapok felöltözött, utcai emberének. Póló, papucs? Kétségbeesett volna, hogy én is beteg lettem. Ilyen furcsa fixa ideákat állított néha, bármi apróságról, ezért volt lehetetlen megzavarni a képet rólam. Úgysem tudtam volna aludni semmiképp. Ő is nagyon éberen töltötte az éjszakákat. Föl próbált ülni, vagy kért egy narancsgerezdet, aztán lehunyta ismét a szemét. - Mikor megyünk haza? - erre riadtam föl. Valószínűleg elaludhattam pár percre. - Majd megmondják, szívem, én nem vihetlek el magamtól, mert úgysem engedik. - Döntöttem magamból a képtelenséget. Annyira tudtam figyelni, hogy magam is csodáltam. Vigyázni kellett, nehogy ellentmondásba keveredjek az azelőtt mondottakkal. Észrevette volna rögtön. - Ki fogjuk tavasszal gereblyézni az udvaron a kertet és megnyírom neked a bokrot is, hogy be tudj állni. - Ezt hogy bírom ki, markoltam meg a karfát. Már az orromat töröltem állandóan, mert a könnyek ott folytak ki kínomban. Éjfél jócskán elmúlt. Megint arra ébredek, hogy szól, ránézek: - Tessék, drága, mondd!- Megkért, segítsem félig ülő helyzetbe. Visszanyerte a hangját, amit olyan nagyon szerettem hallani, s beszélni kezdett, folyamatosan.
- Most figyelj rám szívem. Nem fáj semmi, most tudok gondolkodni, beszéljük meg. Tudod, én most már meghalok, de hidd el, mindig veled leszek. Tudod, amikor még egészséges voltam sokszor beszéltünk erről. Kérlek, utána vigyél haza. Csak egy darabig ott akarok még lenni veled. Aztán majd rád bízom, melyik helyünket fogod választani és egy idő után szórjál szét. Ne szólj külön senkinek. Aki kérdez, annak nyugodtan mondd meg. Nagyon boldog vagyok veled. Akkor is az vagyok, amikor már nem tudok szólni hozzád. Ugye tudod?-
- Igen, tudom, drága, velem leszel, ne félj, ahogy megbeszéltük!-
Ez volt az utolsó világos pillanat. Gyöngéden lejjebb húztam, erre már nem reagált. Lehunyta a szemét. Sokáig mélyeket lélegzett.
Olyan monoton pontossággal, mint egy metronóm. Hirtelen állott be a csend. Verítékes volt a homloka. Letörölgettem.
Megcsókoltam az arcát, mindkétfelől. Szóltam a nővérnek. Szaladt az ügyeletesért. Béke volt az arcán, még megsimogattam, pedig éreztem, ezt már nem illett volna – hiszen már odaát van, de nagyon nagy szükségem volt még erre az érintésre. A földi léttől így búcsúztunk el.



Az urnaátadás nagyon prózai. Csak a nevet kell azonosítani, aláírni az átvételt, s mehettem. Ahogy a krematóriumtól gyalog az egyenes úton őt magamhoz ölelve sétáltam kifelé a temetőből, felragyogott teljes pompájában a déli nap. Fényesség öntötte el a számomra otthonos nyugvóhelyet, ahová 53 évvel ezelőtt tettem be először a lábam. Akkor nyolc éves voltam és mivel a mama minden héten kijárt apuval együtt, megszoktam. Aztán egyenletes elosztásban kiköltözött az öregek közül mindenki. Akkoriban, mikor elkezdtük a kijárást még sokkal fiatalabbak voltak, mint én most. Az idő azonban nem áll meg és az emberek elmennek. Mivel a temetéseket én intéztem és apuhoz nagyon sokat kiugrottam egy percre, szeretek ott elmélázni. Nyáron különösen. Most vittem egy embert a hónom alatt, aki beköltözött itt nekem egy cserépbe. Ragyogott ránk a nap, s eszembe jutott egy mondata.
Akkor talányosan hangzott, most teljesen kézenfekvő lett, megértettem:

Hidd el, élni fogunk…! - és ez így is van.

                                               *

(Férjem halála olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy sorra – rendre megírom, mindig más változatban. 23 éve ennek –) de az iránta érzett szerelem és rajongás soha nem múlik. Nem tények ezek, csak egy lélek változó rezdülései.)

thao








2014. május 19., hétfő

Sorsforduló





Sorsforduló


A nagy sportszatyor becsomagolva állt megfellebbezhetetlenül készen a belső szoba szőnyegén. Volt benne valami végtelenül szomorú, ahogyan ott álldigált egymagában, mint egy végleges döntés borús hordaléka.


Nem fog menni. Ezt mondta az imádott asszony. Pofacsontján penge vékonyra húzódott a bőr. Ez azt mutatta, olyan erősen szorítja össze a fogait, hogy azok majd bele repednek. Ez nála mindig üzenet értékű volt. Aki közel állt hozzá, tudta, ez az arc a végleges döntések arca. Hajdanán, amikor még a kedves és megértő férj valóság volt (és nem úszott még el a régmúltak ködében) – ilyenkor szelíden végigsimította a megkeményedett arcot. Tudta, mi van ilyenkor. Nagy baj. Aztán próbálta kioldani. Legtöbbször sikerrel. De az a történet már régen volt. Most meg most volt. Jelen, ma, most, képtelenség, beállott zavar és egy pánikos belső hang, mely monoton hangon zakatolta :- Nem – fog- men-ni, nem – fog – men-ni!!!- Ez a belső hang őrjítő volt. Furcsa volt minden. Az „idegen” szokatlan, hatalmas mérete. Erőszakos lénye, mely hozzá volt szokva, hogy megy, mint egy tank. Söpörve maga körül mindent és mindenkit. Talán, ha ezt a formáját teljesen biztos lelki és minden egyéb háttérrel folytatja, talán minden másképp alakul. Nem tudta hozni. Nagyon megbántott, nagyon kifosztott, nagyon igazságtalan ütéssel leterített állapotban volt. Próbálta régi önmagát adni. Ez a régi keveredett a benne alaptulajdonságként szunnyadó, pihe-puha lélekkel, amire eddig nem volt kíváncsi senki. Ezért a csepp asszonyért habozás nélkül az életét adta volna. Odabent viszont dörömbölt a tehetetlenség:- Nem értek hozzá, az istenit! Nem értek hozzá, hogy kell vele bánni .-
A két dübörgés – ebben és abban a lélekben- nem tudhatott egymásról, csak a feszültség lett egyre elviselhetetlenebb. A férfiban felrémlett, fogja a motyót, aztán neki a világnak. Elég volt, egye meg a rák! A kicsi asszony meg egyre eltökéltebben hitte, hogy szabadulnia kell ettől a helyzettől, mert nem bír vele. Megoldást nem lát. Lát viszont valami összebékíthetetlent, ami képtelenül nagy feladatnak, tehernek és fájdalmak sötét előszobájának mutatkozott. A „ki vele” pánik a legegyszerűbb megoldás. Szegényes, kishitű, de szabadulás és biztos visszatérés a szürke, egyhangú semmibe. A csoda akkor következett be, amikor a hatalmas akarattömb, egy ültő helyében, csodás kék szemeit hagyta életre kelni. A ragyogó szemeket elfátyolozták a könnyek. Férfi létére nem akarta engedni, hogy ki is gördüljenek. Minden erejét összeszedte, de a fátyolnak nem tudott parancsolni. Az összepréselt pofacsontokon enyhült a szorítás. Jóságos Isten! Mit csinálok én most, kezdett benne megindulni egy meleg áramlat, de nem engedett utat neki. Túlságosan sokat bukott ő már el ilyen játszmákat, engedékenységén, jóságán, mely tulajdonságok mindig akkor puhították meg, mikor nem kellett volna – egye meg a fene! Na, nem lesz több – keménykedett ádázul saját magával és változatlan némasággal tűrte tovább a másik tehetetlenségét. Az élet mezsgyéjére érve, vagy a víz alól felbukkanva találékony lesz az ember. A férfival is ez történt:- Sétáljunk egyet, van még annyi idő!?- mondta bizonytalanul. Az igenlő válaszra felsóhajtott, de azt már a készülődő nem hallotta. A nyári park kellemesen, fáradtan napos volt, a délután megadásában. A virágok szemérmetlen piros tömegben olyanok voltak, mintha kicsúfolnák ezt a képtelen helyzetet. Inkább lehetne mondani, ezzel a színorgiával segíteni akartak, mert egy virág soha nem gonosz. (A húsevő sem, csak éhes… ) Kevesen jártak. Dologidő volt még. Egy középkorú, nyilvánvalóan nyaraló házaspár karolta egymás derekát, irigylésre méltó harmóniában .- Én nagyon sajnálom, én nem így…- ennyi telt kicsit dadogósan, illetve inkább bizonytalanul a férfitól. Fogta vágyott és teljesen elvesztettnek látszó asszonya kezét. Nem voltak szavai tovább. Az asszony csápjai túlzottan ki voltak már hegyezve a lelki szenvedés „fogására”, mint egy hyper érzékeny adó – vevő. Egy villanásra tiszta lett előtte minden. Azok a könnyek, amik szinte betokosodtak már a lefojtás miatt – kiszakadtak, egyszerre, nyílt, hangos, leplezetlen, halálosan kétségbeesett zokogással. Vége volt itt önfegyelemnek. Itt mindennek vége volt! Hová lett már a feszülő pofacsont? Csak a vallomások hosszú fóliánsa gördült a megértett kedves lába elé. A cipő időközben véresre törte a lábát. Miközben hatalmas lelki kövektől szabadulva fölálltak a padról, szorosan ölelve egymást, el nem engedve a másikat pillanatra sem – a két kis cipő a kezében lóbálódott. Még kisebb lett az óriás mellett, így meztélláb. Elfészkelt a hóna alatt. Ahogy megkönnyebbülve, felszabadultan boncolgatva a félreértéseket, lépkedtek a meleg köveken, szívükre leszállt a bizonyosság, mint egy súlyos, fehér madár.


Volt még aztán vita, újabb párbaj – hiszen a szokatlant szokni kell. Ez a folyamat két impulzív embernél nagyon nehéz. A tény, hogy míg élnek, egymáshoz fognak tartozni, egyértelműen a férfi fanatikus imádatán múlik. Egyrészről józanul megértette, hogy törött szárnyú madárba nem belerúgni szoktunk. Másrészt felfogta, hogy ragaszkodásra született, mélyen érző természete képtelen befogadni a gondolatot, hogy asszonya NINCS. Neki ez kellett. Ezt írták fel neki vényre. A jó fene tudja, miért, de ragaszkodott hozzá eszelős kitartással, halálosan. Mint egy buldózer indult neki, fölépíteni kettejük egész jövendő létét. Igen. Amikor az ember elveszíti az életében a legfontosabbat, vagy csak veszni látszik minden – egy önkéntelen, kétségbeesett és valljuk be, nagyon megható, mindenféle mesterkéltségtől mentes – megnyilvánulás csodát tesz. Jeget tör, halottat támaszt, tavaszt varázsol a télből. Legfőképpen teret enged az életnek – és az igazi csoda itt lakik.


Mindig imádtam Domján Edit csodálatos hangját. Akár beszélt, akár énekelt. Az ő dala volt a „Fátyolos a szemed”. Nagyon meghatott minden alkalommal, mikor lehetőség nyílott rá, hogy halljam. Talán már értem is? 




thao



Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...