2014. április 30., szerda

Bözsike










Bözsike


(1905 – 1965)


A „nagycsalád” mozgató rugója, az ötletgyár, a művészet megtestesítője, Istennek különleges teremtménye, akinek rengeteg jóságát, mérhetetlen kreativitását felsorolni lehetetlen. Nem tudom kellőképpen kifejezni, mi volt ő nekem. Szeretet, védelem, biztonság és az ADÁS maga. Édesanyám legidősebb nővére, tehát nagynéném, de így én őt soha nem nevezném. Szívemből egy darab, akit soha nem köszöntöttek fel Anyák napján, mert nem lehetett anya.

Hogyan is lehetett volna? Két világháború kaszálta a férfiakat. Így választani nem volt miből és kiből – de neki varrnia kellett, mert nagyapám természetét ismerve a hatalmas család éhen halt volna. Így 16 évesen elkezdett varrni, húgával, drága keresztanyámmal együtt. Varrtak, amíg éltek. Napi 22 órát – ami a lehetetlenséggel határos, de annyi volt! Aztán ráborultak a varrógépre és ott aludtak el, mikor nem bírták tovább.
Hatalmas Kundschaft körük volt. Ennyi munkából aztán a sok testvérnek mindent kikerítettek, ami kellett. A lányoknak és az egy fivérnek tanulást, azon kívül új házat építettek és mind a négy lány teljesen „kistaffirozva” várhatta a jövőt. A két kisebb a négyből már férjhez mehetett, mert így hozta a történelem.
Ijesztően kevés leszármazott lett ebből a hatalmas családból.
A link fivér három lánya a Dunántúlra vetődött. Így maradtam én velük, egyedüli gyerekként. A sok felnőtt között nem voltam én „majmolva”. Egy voltam a többiek közül. Beleszólhattam a társalgásba és figyelembe vették a mondanivalómat. Mindenre figyeltek, hogy ami az életbe hasznomra lehet, azt tanuljam. Nyelvórára jártam (amiből meg is éltem, mikor magamra maradtam – legjobban akkor kerestem életemben.) Zongorázni tanultam, illetve a zenét öt éves koromtól a zeneóvodában. Balettozni is jártam egy évet.
Ezzel csak az volt a cél, hogy a helyes mozgást elsajátítsam.
Amikor alsó tagozatban megkezdtük a zongora tanulását, nekünk, mint zenei osztálynak, külön tanárnőnk volt, bent, az iskolában. Vénkisasszony volt, eleinte nem volt vele sok bajom.
Úgyszólván semmi. Minden nap értékelte a teljesítményt.
Kis szótár füzetet vittünk, melybe beleírta a darabokhoz fűzött, egy – kétmondatos instrukcióit és az aznapot vonallal lezárva, kis kockát rajzolt a vonal fölé és leosztályozta aznapi teljesítményünket. Igazság érzetemet is Bözsikétől örököltem.
Aznap nagyon jó voltam, gyakoroltam lelkiismeretesen.
Amikor megláttam a kocka sarkában a kifejezetten picurka négyest – megfordult velem a világ. Egy négyesen semmi nem múlik – de ez rohadt, aljas és igazságtalan volt. Én soha nem hisztiztem, így kővé meredtek otthon, mikor – szinte ordítva sírtam, mire haza értem. Nagy nehezen Bözsike megértette, mit tettek velem. Kapta a kis füzetet, levágta a szabóollót, és úgy ahogy volt, kézen ragadott. Bevágta az ajtaját a zongora teremnek - és indulatos ember lévén – vérvörös arccal a sárga földig lehordta a tanárnőt. Végig fogta a kezem. Aztán kimenet is bevágta az ajtót és édesanyámnak megmondta, tüstént írasson át a rendes, Simonffy Emil Zeneiskolába. Ez meg is történt. Ezt azért nem felejtem el soha, mert szerettünk, gyerekünk valós igazságáért keményen kiállni itt tanultam meg.
Nekem soha nem volt „bolti ruhám”. Rám ők varrtak. Ahogy lehetett televíziót venni, Bözsike vett rögtön. Soha nem felejtem el – társastánc versenyt közvetítettek. Akkoriban még nem alig – ruhában táncoltak a lányok. Előírás volt, hogy a szoknyának 40 méter tüll anyagot kellett tartalmaznia. Bözsike nézte, és a világ legtermészetesebb hangján jelentette ki: - Ilyet majd varrunk Mulyukának is. – (Ezt a becenevet nem tudom, honnan vette, de soha nem vettem tőle rossz néven, mert a végtelen szeretet szólt belőle, és mert tudtam, nem mulyaságomra céloz vele. Talpraesett lánynak tartott.)

Kevés szabad idejét vasárnapi filléres vonattal megtett kirándulásokkal töltötte. Mindenki ment, aki akart.
Én mindig mentem, az biztos. Zebegény, a Mátra, Budapest.
Ami szépség az országban kora reggeltől késő estig vonattal megjárható volt. Mindig étteremben ebédeltünk. Nagyvonalú volt és így egy életre megtanultam – becsülettel megkeresett pénzt hogy kell és lehet élvezettel, jól elkölteni. Borravalót is gavallérosan, de ésszerűen adott. Sokáig röhögtük a fiaskót, ami akkor történt, mikor távoli nagynéném és nagybátyám is velünk tartott. Szerettük őket, jó volt a hangulat. Gyula bácsi híresen goromba ember volt, de egyben vicces is. Nagyon élveztük a társaságát. Eljött az ebéd ideje. Beültünk egy kellemes helyre. Mint férfi – ő fizetett. Mi csak akkor zöldültünk el, mikor a pincérnek – messziről lökve az abroszra – 20 fillér borravalót adott. Majd elsüllyedtünk. Bözsike később nehezményezte is:- Gyuszikám, hülye vagy? – mindig keresetlenül fejezte ki magát. De ezen már ott s akkor nem lehetett segíteni.

Másik kedvtelése a festés volt. Olajjal, nagy vásznakra, blondelkereteket rendelve Pestről. A hatalmas házban elfértek a nagy képek. Igazi mestereket másolt. A természet után festett körte, napraforgó mutatta, ha könnyebb korba születik bele, biztosan sikeres festő lehetett volna, ha megtanítják a mesterségre. Vénásan benne volt a művészet maga. Ruhakölteményeit Olaszországban is megcsodálták. Egy híres kémia professzor, jóval fiatalabb feleségét magával vitte egy évre és legalább 15 ruhát, kabátokat,kosztümöket varratott a nagyon csinos asszonynak. Később elmesélte, majd leszedték róla a Bözsike által alkotott, hatalmas kollekciót.

Egész életében dolgozott, mint az igavonó, de utóbb derült ki, hogy cipelni, emelni nem tudott soha. 59 évesen már nagyon görbe volt a háta, és csak úgy tudott a szobában pár lépést sétálni, hogy egy támlás széket tolt maga előtt. Soha nem felejtem el – mikor a nagy próbatükör elé került, séta közben, végigmérte magát és azt mondta: - Pfuj! –Hiába volt minden, rohamosan ment össze, már meg sem tudta tartani magát. Csontrák. Ha megfordították az ágyban, ordított a fájdalomtól. Csendes halála volt. Én első gimnazista voltam a zenegimnáziumban. Föl sem értem ésszel, mit veszítettem. Annyit talán mégis – legalább megszabadult a rettenetes fájdalmaktól. Látod, drága, én meg tíz éve írok már,illetve mindig is írtam, csak mostanra vannak lapjaim. Nagyon büszke lennél, ha látnád, hogy az egész világon olvasnak. Biztosan megkönnyeznéd az írásaimat, de az nem baj. Amikor temettünk, 1965 – ben, az egyház még nem temetett hamvasztott halottat. Te vagy a nagy sírban legalul.Fölötted pedig minden családtagod urnában sorakozik.
Együtt maradtatok.

Fogadd tőlem Anyák napján soha el nem múló szeretetemet.
Kedves lényed utáni nosztalgikus vágyat. Nagyon szeretnék veled felnőttként beszélni. Ez lehetetlen, mert 2005- ben lettél volna 100 éves, idén, 2014 – ben már 109. Bennem ma is élsz. Képzeld, egyre jobban hasonlítok hozzád. Csak remélni tudom, hogy nem a 80 – 90 évesek génjeit örököltem a családból, hanem téged és édesapát, így nemsokára megyek utánatok.
Csodás fotókat gyűjtöttem, de megpróbálok neked ide, a megemlékezés elé egy saját fotót feltenni. Ami bennem jó, annak nagy részét tőled örököltem. Az is a te munkád, hogy most, életem alkonyán emberi körülmények között élhetek.

Tetszene neked, drága.


Zs*









(Bocsáss meg nekem Ajtay miatt:):) Ezt a dalt nagyon utáltad - de miatta, meg, hogy egy kicsit jobb legyen a kedvünk, így a végére, fogadd el - és mosolyogj rajta - kérlek!!!)









2014. április 29., kedd

Anyák napjára





Idézet Sánta Ferenc: "Az ötödik pecsét" c. klasszikusából. Gyuricza, az özvegy, három gyerekes órásmester 12 gyereket bújtat a lakásán a biztos halál elől. Egyik kis védence épp "nagylány lett". Ennek a jelentőségét, nagyszerűségét akarja érthetővé tenni számára védelmezője (akiről terhes felesége úgy beszélt az egyik szomszédnak, hogy szeretné minden gyerekét Miklósnak keresztelni, az ő jóságos ura után.)




"Az élet hírt adott neked magáról, illetve arról, miért is vagy a világon...
Hogy miért is élsz a földön? Hogy egyszer te is azok közé tartozol majd, akiknek mindent köszönhetünk. Hogy egyszer majd te is édesanya leszel! Az, akit a legjobban tisztelünk az egész földön, és minden dolgok között! Aki előtt az emberiség meghajtja a fejét, s aki előtt mi férfiak örökké gyermeknek érezzük magunkat. Édesanya leszel! És mindenki számára parancs lesz,hogy a boldogságot csak úgy képes megszerezni,, hogy téged boldoggá tesz, és megszabadít a szomorúságtól.Hogy óvjon és féltsen téged, mert magát óvja és őrzi benned, és önmaga ellen vétkezik, ha rosszat cselekszik veled.És mindenki számára parancs lesz, hogy a te mindennél hatalmasabb és követelőbb törvényed szerint éljen, és a te törvényed szerint rendezze be az életét.
A te törvényed szerint, mely azt követeli, hogy az élet az életért van, hogy minden cselekedetnek az életért kell történnie, hogy minden mozdulatunk az élet megőrzését szolgálja! És mindenki számára parancs lesz, hogy azért éljen a földön, hogy téged semmi ne szomorítson, bántás soha ne érjen, gond ne kísérjen, félelmet ne ismerj meg, hogy úgy foganhasson benned majd a gyermek, és úgy hordozd őt magadban a szíved alatt, hogy titkos, és a vérben bujkáló emlékezet csak szépet és jót ajándékozzon neki!

Erre  a parancsra nősz majd fel, és ezt a parancsot fogod hirdetni az emberiségnek!


(Sánta Ferenc)


Nagyon sokat forgatom mostanság ezt a remekművet. Az emberi kiállás remekbe szabott igéjét az embertelenség ideje alatt. Én akartam anyák napi köszöntőt írni. Nem tudok ezek után a szavak után se szebbet, se jobbat.
Magam emlékezem a szívem alatt hordott három gyermekre, akik közül egy már tíz éve nincs velünk. Fiam óvó, gondoskodó szeretetére, és arra, hogy az én, lassan középkorú, tündéri kislányomnak egyszer eszébe jut, milyen jó is volt nekünk együtt és befoltozza a köztünk támadt, fájdalmas és számomra érthetetlen repedést, ami miatt a szó is elakadt benne irányomban. Hiszem
Sánta Ferenc örök érvényű szavait. Ha egy világháború felett győzni tudtak, akkor, talán***

Áldott legyen minden jó, szerető, gondoskodó édesanya.
Ámen.


(thao)






2014. április 19., szombat

Falfirka





Falfirka



Hevenyészett vonalbáb
Tűzforró falon, lába lóg,
Feje csak épp megül az
Egy vonal nyakon.
Bárkinek, ki arra jár,
Csak egy mozdulat.
Letörli, s nincs tovább
A báb a forró ég alatt.

Ilyen voltam. Emlékeim
Mélyén fölrémlett néha,
Ezt is tudtam, meg még
Azt is – talán, a régmúlt
Kútjába bámulva.
Az biztos, most ezt nem
Tudom, s mikor már szinte
Nem tudtam semmit –
Megjelent mellettem az
Erő – húgom, s rántott
A lelkemen parányit,
Kicsit***

Nem mondta:- Te ezt tudod! –
Ő tudta – már nem tudom.
De – tudta, hogy régen mindent
Tudtam, és elhitette, ma már nem
Baj, hogy mindazt, amit tudtam –
Mára nem tudom.

Tette helyettem, nem biztatott.
Lényéből áradt a hit:- Azért
Vagy, mert megérdemled,
Neked csinálnod kell, 
Mindezt, itt.
Verset kell írni, lelket építni,
Most ez a te dolgod, nem más.
A balga, furcsa, nehéz, régi
Késztetések elszálltak –
Kihunyt a délibáb.


A báb lemászott a forró falról,
Bizonytalan volt még – de már
Nem volt ostoba. Megértette – őt
Sokat bántották, így kiégett az
Éltető erő – de van még más,
Amit tud, és az fontos, mert
Amit tud, attól megáll az idő.
Kisimul a ránc a lelken, könny
Szökik, ha visszanéz a múlt.
Megértette, hogy csoda,
Hogy még él, s mind ebből 
Biz semmit nem tanult.


Már nem is fájt, hogy amit
Húgom könnyedén tud,
Nekem ma már nem
Megoldható, de igyekszem
Helyette adni mást, ami
Mindenkinek kell – és
Annyira jó!

Testvérem ereje így vált bennem
Mondatokká, kemény tartást
Adott! Óh, erős asszonyok,
Csodás lények, a ti kezetekben
Megáll az élet, éled a falfirka,
Új életre sarjad, nem kaparják
Le többé szürke, hitetlen, álom
Nélküliségek, mert az mind
Halott***


S – nekem még egy darabig
Élnem kell, míg fejemben
Élnek a megváltó 
Gondolatok***


(Testvéremnek)


thao







10.000






2012 augusztusában***



*** határoztam el, hogy tíz évnyi munka legjavát alaposan átnézem, meg írok újakat is, verset, cikket mindenfélét.
Életemben lezárult egy nem könnyű szakasz, és az okos ember ilyenkor szárnyakat kap és hasznos dolgot cselekszik.

2014 április 19. van, Húsvét szombatja és elértük a bűvös
10.000 látogatást. Tízezer ember volt kíváncsi, szerte a nagyvilágból a gondolataimra.

Egyelőre fel sem tudom fogni. Csak mély szeretettel köszönöm mindenkinek, aki virtuálisan föllapozta ezt a könyvet. Boldog vagyok, ha csak egy szavammal is - de sikerült örömet okozni, gondolatokat ébreszteni.

Nagyon köszönöm:



thao





Tavasszal***



Tavasszal***


Újra eljössz közénk,
Megnézed, mire mentünk,
Mióta elhagytál minket?

Áldozatodért örök hála, s
Én kérlek, szívből, 
Mindenért
Bocsáss meg!





2014. április 17., csütörtök

A húsvétot***





A húsvétot ***



***lenyulaztuk, és azt hisszük,
Zabálással ünnepelhetünk.
Az, hogy a Mester épp az
Életét adta – ma már kit
Érdekel?
Mélyen hiszem, hogy hozták,
Hátha tehet valamit, s kudarca
Után – hisz az ember oly mocskos,
Visszavitték a tiszta világba***

Régen nem hiszek már az
Ünnepekben, tanítása eligazított.
Nem tartok böjtöt – olyan álságos,
De más napon sem állat mód zabálok.

Mélységes béke van a szívemben,
S titkon elébem idézem őt, nem kérek
Ilyenkor tőle semmit, csak szeretem,
Csodálom, élvezem tisztaságát, s belül
Meg is élem e lármás, mocskos élet
Egyetlen patyolat sarkát ***


Ilyenkor érzem, hogy
Elérem őt***



thao





2014. április 15., kedd

Elgondolkodtam







Elgondolkodtam***


***mit is kéne tenni, az életet
Tovább hogyan élni, mi volt,
És az hogyan is volt: rájöttem,
Minden úgy volt jó, ahogy volt.
Háború már rég nem dúlt, mikor
Születtem – de a kilőtt házak
Még évtizedekig itt voltak
Előttem.
De lehetett zongorázni tanulni,
Mindegy volt, mit hülyéskedtek
„Télapóval”, nálunk Jézuska jött.
Szinte mindig könyvet hozott, hisz
Baba nekem már akkor kellett,
Amikor élt és a kezembe adták.
Imádtam őket, meg azt, hogy
Olyan esztelenül fiatalon lehettem
Velük.
Mivel nekem ők mindennél
Fontosabbak voltak, eldöntöttem,
Velem vannak a könyvek, rengeteg,
Saját könyvünk, s mikor maradt
Időm, szívtam magamba mindent,
Ami később aranynál fényesebb
Kincsnek bizonyult.
Mikor nagyobbak lettek, mehettem
Dolgozni könyvtárba, fordítottam,
Elvállaltam, amit lehetett, és a mozi!
A filmek segítettek, (ma már DVD
Könyvtáram van, itthon, s nincs
Nap, hogy ne ismételjek a rengetegből
Valamit, ami az élményhez fontos,
Hogy írhassak, vagy kisebbet – néha
Nagyot, valóban "igazit"***
Nekem kimaradt – későbbre a
„Házibuli” és a „Szerelem első***”,
De örülök, hogy megtalált.
A miénket jobban szeretem, mint
A franciát, mert dacos magyarként
Szeretem a málló falú házat, láttam,
Éltem a „nyugati civilizáltat” – de
Vissza kellett jönnöm és nem bánom,
Hogy metropolisszá dagadt a kedves,
Régi piac. Az jobban ideillett, de
Beláttam, az időt nem állíthatom le.
Az életünk nem perpetuum mobile.

Idővel minden a helyére áll.
Elmentek az oroszok, most még
Nem nagyon tudjuk, hol vagyunk,
De meg fogjuk tanulni, hogyan kell
Emberségesen élni, mire ez eljön,
Én már el fogok menni***

Mit viszek magammal?
Gyerekeim édes arcát,
Csodás zenéket, könyveket,
Aput, a legnagyobb csodát,
A verseim úgyis jönnek,
S egy édes, dacos kölyök is
Jön velem, aki a filmezést
Ugyan megutálta, de amit
Adott, vissza már nem veheti,
Hisz őrzi a kópia, legendát írt.
Sajnálom, hogy ezt ő nem bírta.
De el nem veheti, mert krónikás
Abból az időből, amikor lázadoztunk,
De rengeteget kacagtunk és minden
„Nem szeretem” dacára voltunk, ott
Voltunk, mi csináltuk dacunkkal a
Jövőt, és közben rettenetesen sokat
Röhögtünk, mert fiatalok voltunk, és
ÉLTÜNK!



thao









2014. április 11., péntek

Ha a haragom***









Ha a haragom***



*** megfeszülne, minden
Hülye holtan esne össze.
Ha a haragomnak igazi
Súlya volna, az ég 
Szavamra, koromszínre
Beborulna***
Ha ki tudnám sok állat
Kezéből a pénzt ütni,
Helyébe a gőg helyett
Olvasható könyvet, vagy
Web – lapot tenni, fülébe,
Szívébe zenét, szemébe
Képet lopni, akkor
Érezném, éltem valamiért.
Csináltam a dolgomat, ahogy
Kellett, nem lennék egyedül,
Nevetséges, szürke felleg.

Így sem én vagyok a hunyó,
Csak rájöttem, az élet egy
Pocsék egérfogó és ráadásul
Úgy csattan a nyakon, hogy
A diót is rég kilopta belőle
Valaki***

Így fej nélkül, nyakatlanul
Kell megpróbálni élni, ezt
Az egész, balga játékot
Magamban, ügyesen – hogy
Rá ne jöjjenek – játszani***


thao

(Berencsi Attila festőművésznek, zenésznek, polihisztornak.)






( A "Csendes eső" mossa le lelkedről mind azt a kínlódást, amit te dacból elszenvedtél. A riportodban "XX, század", elmondtad, milyen
jó, hogy "megöregedtél". 47 évesen inkább csak állapodj meg és fess, muzsikálj, találd meg ismét azt az időt "amikor mindig jó napod van."


(thao - író, költő, műfordító - két akkora nagy fiú édesanyja, mint te
vagy - de nem vén sárkány. Ártalmatlan.)

Ja ! Találtam egy fotót rólad: Édesapa zenél - vagy ilyesmi.
Remélem  és gratulálok!!!! )



2014. április 10., csütörtök

Magányos férfilakás







Magányos férfilakás***


***mondd, milyen is lehetne más?
Bár az esti ernyős lámpa kedves,
Sárga fénye még annyira igyekszik,
Fáradt fejem köré fonni árva
Glóriát.

Nem volt mindig így, tudod, de
Elment. Nem vitt magával semmit,
Csak néhány ruhát. Itt hagyta nekem
A boldogtalanságot, az emlékekkel
Zsúfolt, érzelmektől fosztott lakást.
Ahol minden sarokban egy – egy
Kedves emlék gubbaszt elhagyottan,
S az utcalámpa fénye sem meleg.
Egyedül egy kedves csillag néz be
Rám esténként, vigasztalni egy
Kiürült szívet.

Nincs kedvem megfejteni, régen,
Mit tehettem rosszul, mert nem is
Értem, csak elfogadtam, mert ellene
Ágálni oly szegényes lenne már***
Kérdezted – mit szeretnék, mi a
Vágyam?
Végre kettesben lenni a kihalt lakásban.
Átfogni egy kedves, gömbölyű vállat.
Érezni, hogy nem a lélekharang kongat,
Hanem a vidám déli harangszó, hogy
Lesz még egyszer minden újra jó!
Hogy várhatok valakire, akinek fontos,
Én várok rá – és nem más, akinek
Öröm hazajönni, akinek újra kedves,
Meleg fészek lesz ez a lakás.


Aki összekacsint a kukucska csillaggal,
Akit körbefon a sárga lámpa fénye,
Kedves válla köré fonva glóriát***
Akitől meg merem kérdezni, milyen a
Csókod íze, milyen volt a nap, míg
Eljöhettél végre, s aki nem bánja majd,
Ha egyszer lehántom róla a könnyű
Ruhát***

Akinek melegében elfelejtem a bohó
Éveket, amikor mindketten karcsún,
Bolondul futottunk a szépség után.
Mennyire tudjuk ma már, nem számít,
Ha a test nem a régi, a szív, a szellem
Mennyire igényli, hogy a szeretet itt
Verjen tanyát.
Aki nem rója fel, hogy kilóim már a
Korhoz igazodtak, és én is szeretem
Gömbölydedebb, sok, édes idomát,
Nem kívánom vissza a régi, mesés,
Karcsú pálmafát – meg is rettennék
Tőle, így jó, a kedves, élhető időben,
Megsimogatni bőre bársonyát.

Hiszem, hogy eljön, el kell jönnie.
Aki maga is egyedül él, vágyik
Társra, soha nem magányos estére,
S éjszakára, mikor elkísérem, elviszi
Kedves emlékeinket, az aznapi sok
Örömet.
Istenem! Ennyi az egész. Most oly
Elérhetetlennek látszik, de hisz már
Tavasz van, az orgona, s a japánbirs
Édesen virágzik, s hozza az új reményt,
A biztos hitet: - lesz még szerelem,
Lesz még szívmeleg – s albumba
Rejtjük a régi pálmafát***


thao


(A  kép Berencsi Attila alkotása)







2014. április 3., csütörtök

Rózsa Sándor






                                            Rózsa Sándor

Mivel Móricz Zsigmond a Rózsa trilógiában irodalmi igénnyel közelítette meg a betyárvilág kultikus alakját, ezért a száraz tényeket csak idemásolom. Hozzátéve, hogy akkor mást, másként nem nagyon lehetett csinálni. Irgalmatlanul gyötörték a szegény népet. Az alant lemásolt tényekkel, azok szárazságával, ridegségével nem értek egyet, de most az én véleményem nem számít.


                                      Rózsa Sándor élete




Rózsa Sándor (Röszke,[1] 1813. július 16.  Szamosújvár, 1878. november 22.) az egyik legismertebb magyar betyár.

Tartalomjegyzék

  [elrejtés
·                                 1 Életpályája
·                                 2 Emlékezete
o                                        2.1 A jutalmazó Rózsa Sándor legendája
o                                        2.2 Rózsa Sándor filmsorozat
·                                 3 Jegyzetek
·                                 4 Források
·                                 5 További információk
Anyját Sánta Erzsébetnek[1] hívták. Apját, Rózsa Andrást korán elveszítette, mert azt lólopásért felakasztották, más források szerint rablás közben Bácskán agyonütötték.[1] Mindez nagy hatással volt életének további alakulására. Írástudatlan volt. Első bűntettét Kiskunhalas határában követte el. A halasi külterületen, Balotapusztán, Darabos István gazdától két meddő tehén ellopása miatt 23 éves korában, 1836-ban indult ellene eljárás. Ekkor került a szegedi börtönbe. Szökése után futóbetyárrá lett, és hírhedt betyárkalandok sokasága kapcsolódott nevéhez. Hatvan kitudódott bűnesete ismert. Megölt két katonát, a makói csendbiztost, tanyákat rabolt ki, szarvasmarhákat, lovakat hajtott el. Mindezért állandó menekülésben, üldöztetésben volt része. Az Alföld hatalmas pusztáin, tanyáin bujkált, állítólag a Veszelka családnál talált gyakorta menedéket. 1845-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be a királyhoz, miszerint szeretne becsületes életet élni. A kérvényt azonban elutasították.

1848. október 13-án a Honvédelmi Bizottmány mentelmével csatlakozott a szabadságharchoz 150 fős szabadcsapatával, szokatlan kinézetükkel és harcmodorukkal sikereket is arattak. 1848. november 17-én Asbóth Lajos Ezeresfalu lefegyverzésére kivezényelte Rózsa Sándor szabadcsapatát, akik kirabolták a falut és 36 lakosát megölték.[2] Emiatt Vukovics Sebő délvidéki kormánybiztos nemsokára feloszlatta a szabadcsapatot. Rózsa Sándor Szeged környékén csikósnak állt és megnősült. A szabadságharc leverése után el akarták fogni, és bár sikerült elmenekülnie, de megint bujdosni kényszerült. Az a hír járta róla, hogy forradalmi szervezkedés irányítója, így elfogatása érdekében szokatlanul magas, 10 000 korona vérdíjat tűztek ki a fejére. Sokáig ennek ellenére sem sikerült kézre keríteni, mígnem 1857-ben komája, bizonyos Katona Pál szegedi tanyás gazda kiadta a pandúroknak. Tárgyalását 1859 februárjában tartották. A szabadságharcban való részvétele óta nagy népszerűségnek örvendő betyárt nem merték kivégeztetni, az ítélet életfogytig tartó börtön lett. A büntetést Kufstein várában kezdte letölteni, szigorú őrizet alatt. Itt 1865-ig raboskodott, majd Theresienstadtban, későbbPéterváradon őrizték. 1868-ban amnesztiával szabadult.

A kufsteini várban
Rózsa Sándor annyira karizmatikus személyiség volt, hogy kufsteini rabsága alatt vasárnaponként pénzért lehetett megnézni a piactéren.[forrás?] Sokan akarták látni. Kufsteinben ő volt az egyetlen köztörvényes fogvatartott.
Szabadulása után megpróbált becsületesen élni, de az előítéletek ezt szinte lehetetlenné tették. Így hát megint összeszedte cimboráit. Postakocsikat, vonatokat raboltak ki. Nevezetes aKistelek melletti rablása, melynek során a síneket felszedve siklatták ki a vonatot. A vonaton utazó vadászkatonák hét társát lelőtték, Sándor térdét egy golyó roncsolta, így megint elfogták. Rablógyilkosságért először halálra ítélték, majd ezt 20 évig tartó börtönre változtatták – ám a várbörtönből[3] megszökött. Ráday Gedeon királyi biztos fogatta el 1869. január 12-én. Az 1872-es per során életfogytig tartó rabságra ítélték.

A kufsteini cellája (13. sz.)
Idézet az ítélet hiteles példányából: 4784 sz. 1874 Őfelsége a Király nevében. A pesti Kir. itélő tábla Rablás és orgazdaság büntette miatt vádolt Rózsa Sándor és társai vádlottak ellen sommás úton letárgyalt bűnügyet - melyben az aradi kir. törvényszék kiküldött tanácsa 1872 évi december 24-én 5638/62 sz. kelt ítéletével Rózsa Sándor, Rózsa András, Tombácz Antal, Csonka Ferencz, Szabó Imre vádlottakat a rablás bűntettében mint közvetlen tetteseket bűnösöknek nyilvánította.
Rózsa Sándort az 1872 évi 5358 sz. kelt ítélet, mellyel ifj Varga János kárára 1846 évben elkövetett rablás az 1872 évi 5359 sz ítélet mellyel 1848 ban Kucsera Antal kárára elkövetett tolvajság az 1872 évi 5360 sz itélet mellyel 1846 ban több makói lakos kárára elkövetett rablás Megjegyzés: (31 körüli ítéletet sorol fel a dokumentum. Mindnek közös jellemzője hogy név szerint felsorolja, hogy kinek a kárára elkövetett rablások, tolvajságok a bűnei Egy esetben szerepel gyilkosság (1872 évi 5581 sz). Az utolsó eset: „1872 évi 5637 sz ítélet alapján mellyel 1868 évi November hó 14-én és december hó 8 án vasúti társulat ellen a vaspálya sínéi felszedésével és a vonat megtámadásával elkövetett rablási kísérlet és rablás bűntettében bűnösnek már kimondatott -életfogytiglani börtönre …”. Itt folytatódik a bűntársak ügyeinek felsorolása.
1873. május 5-én Szamosújvárra került, ahol az 1267. törzskönyvi számon tartották fogva. A börtönben szabóság, illetve később gyengesége miatt harisnyakötés volt a munkája. Egészsége azonban nagyon megromlott, és 1878. november 22-éngümőkórban halt meg a szamosújvári fegyházban.
Emlékezete
Irodalmi és ponyvafeldolgozások már életében valótlan események egész sorát neki tulajdonítják; így például Fekete Miklós: Híres alföldi betyár Rózsa Sándor viselt dolgai (Pest, 1859); Rózsa Sándor élete és borzalmas rablásai c. ponyva (Pest, 1871);Rózsa Sándor a híres alföldi haramiavezér Élete és vakmerő kalandjai.
Irodalmi igényű feldolgozások (Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond) mindegyike felhasználja a szájhagyományban és a ponyvákból ismert kalandokat. Híre oly messzire jutott, hogy német ponyván is megjelent. Rózsa Sándor alakjához kötődnek más betyárok által elkövetett tettek is.
Népballadai hősként való megjelenése másodlagos. A legkülönbözőbb balladákat énekelték nevével, de egyet sem lehet konkrétan Rózsa Sándor kalandjával azonosítani. A legközismertebb „Bakony erdő gyászban van, Rózsa Sándor halva van…”kezdetű, amelyet korábban különböző betyárok nevével énekeltek, közönséges kocsmai verekedés áldozatáról szól. A Dél-Alföldön, elsősorban Szeged környékén gazdag a Rózsa Sándorral kapcsolatos balladaköltészet.[4]

A jutalmazó Rózsa Sándor legendája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Elfogási Hirdetmény
Rózsa Sándor felbukkanásával nyert igazi értelmet a „betyárbecsület” szó. Valódi igazságosztó volt – nemcsak a nép, de a többi haramia között is. A korabeli források szerint csakis a gazdagoktól vett el, másokkal bőkezűen bánt: elismerését szívesen fejezte ki jutalmazással.
A zsákmányt mindig egyenlően porciózta ki zsiványcimborái között, magának sosem hagyva többet, mint másnak. Mi több: barátai családját is felkarolta, ha bajba jutottak. Rózsa eredeti mestersége szerint pásztor volt - és lám, később, betyárként sem lett hűtlen szakmájához: komoly karriert futott be mint „a nép pásztora”.
Alakját idealizálták védencei, mi több: emberfeletti képességek birtokosaként tartották számon. Egyes történetek szerint mérhetetlen varázsereje volt, amellyel boszorkányok ajándékozták meg. Ez a fajta bálványisztikus tisztelet nem ritka más népek betyármitológiájában sem: elég csak az angol folklór népszerű haramiájára, Robin Hoodra gondolnunk.
Ha hihetünk a szájhagyománynak, Rózsa Sándoron nem fogott a golyó sem, mert burokban jött világra.[1] Mára elmondhatjuk, hogy az idő szintúgy nem hagyott nyomot rajta. Karizmatikus alakja rendre fölbukkant az évszázadok során irodalmi alkotásokban, ponyvafüzetekben, népszínművekben, nótaslágereket ihletett – de a Rózsa-legendárium visszaköszön csárdák, utcák és közterek neveiben is. A pandúrokat leleményesen kicselező betyárkirályt televíziós műsorokban is megörökítették. Az életéről készített tévésorozatnál talán csak Hofi Géza számtalan ismétlést megért paródiája emlékezetesebb. Legutóbb az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban bukkant fel egy nagyszabású kiállítás főszereplőjeként. A szervezők Rózsa születésének 195. évfordulóján gigászi munkával összegyűjtött, eredeti dokumentumokkal és tárgyakkal, valamint autentikus zenével és „betyártoborzóval” adóztak a betyárkirály emlékének.
Rózsa idejében az ún. „betyárfészken”, azaz Csongrád megyén túl is sokaknak szállt inába a bátorságuk, ha szárnyra kapott a hír, miszerint a nagy betyár „összevonta a szemöldökét”.
Hogy akkor vajon mi táplálta és táplálja mind a mai napig a Rózsa-kultuszt? Talán a betyárvezér szabadság- és igazságvágya, valamint embersége az, amivel oly könnyű manapság is azonosulni. Hiszen törvényellenes cselekedeteiért mindig is vezekelni kívánt, sőt: az 1848-as szabadságharc idején csapatával a forradalmárok nézeteiért küzdött.
Rózsa szabadságról és becsületről alkotott fogalmai azonban a törvényeken kívül álltak. Az volt számára a biztos, ha maga módján szolgáltat igazságot és társaival egyénileg gondoskodik arról, hogy mindenki megkapja, ami kijár neki.






 

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...