2014. március 29., szombat

Thaiföldi anziksz





Thaiföldi anziksz


Én ott soha nem jártam,
De érzi a köveket a lábam.
Szívem e sok gyönyörűségtől
Csordultig könnyel telve.
Templomban járunk, ami
Olyan, mint egy magyar
Halasi csipke – melynek
Ára az arannyal mérhető.

Belépni csak képzeletben tudok,
Elönt egy imádságos állapot és
A ferdeszemű, hajlékony karú
Isten épp úgy meghallgatja
Szavam, mint az én, saját
Uram, tudom, testvérek ők,
Jóságban, bánatra flastromot
Rakásban egyaránt tapintatos
Segítők. Innen a távolból telik
Csordultig a lelkem. Ilyen szép
Szerintem szinte nincsen, mert
Eljutni oda nem fogok soha.

De a léleknek, legbelül mindig
Lehet saját áhított temploma.



thao



Tavasz van





Tavasz van


Oly csodás! A tulipánfa büszkén
Fordítja édes arcát a nap felé.
A sok magasba szinte elröppenő
Gyertya mutatja:- megindult,
Meg nem állítható, olyan szép,
Megbicsaklik a szó, és a szem,
Valamit a kis kamera falja ezt
Az édent.

Az árnyasabbik úton jöttem.
Néztem a bimbókat, eltűnődtem.
Mennyi szépség, pompa, illat.
Néhány kedves ember, s a jóság,
Még egészséges lehetek.

S akkor megintettem magam.
Gondolataimba mélyedve,
Hirtelen. Nem szabad bántani
Senkit, jobb az öröm, mint a
Balga sértődés – és magamban
Szívből bocsánatot kértem, bár
A bocsánatát többé el nem érem.
Ostobán irtottam el magamtól.
Pedig jó volt, hogy volt, kérlek,
Ha lehet – ne haragudj***



thao



Búcsúzás




Búcsúzás


Amikor az öreg házból már
Biztosan tudtam, hogy el kell
Mennem, mindazt – amilyenre
Én elképzeltem, egy évre szépen
Rendbe tettem.
Mindent, mi használhatónak
Bizonyult, elajándékoztam, hogy
A két nővér – kedveseim, majd
Százados munkája nehogy az
Enyészeté legyen, lassan.
Ami már semmit nem ért, azt
Bezsákoltam és kigórtam,
A maradék szépet meg
Eligazítottam.

Vad volt a kert, s legnagyobb
Forráságban is ontotta a hűst.
A hatalmas ezüstfenyő, mit
Édesapám kis surjánként
Kapott – bátran és vitézül
Vigyázta a menthetőt.
Az egy év alatt lenyugodott
Minden zaklatott pillanat.
Tudtam, bárhová lépek,
Már az én otthonom.
Szeretettel öleltek a
Falak.

Tudtam – menni kell, és
Dehogy bántam, hogy
Bent, a bútor mögött
Már rég a salétrom
Munkál. Emlékeztem
Régi ünnepekre,
Korán elhunyt,
Drága nénémre, ki
A kósza család bősz
Motorja volt.
Hatvan volt mindössze,
Mikor a csontrák mutatta
Magát. Rávicsorított, el is
Vitte, üresen hagyva sok
Tervet, napszakot, szobát.

Nélküle a varázs szűnt meg.
S oly boldogan utánoztam
Tévedhetetlen kezének vélt
Nyomát. Ha látta, tetszett
Neki, biztos, hogy tovább
Vihettem az ősi varázst.

Az egészet a gépre tettem,
Minden megvan, pad, repkény
Elvadult, hatalmas aranyeső,
Az őrt álló ezüstfenyő, s görcsös
Farönk, mely a pad előtt, mint
Egy faragvány hirdette a természet
Tehetségét, örök diadalát.

                           *

Aztán jöttek a kis otthon munkái.
Már szinte mindent ki kellett
Dobni, vagy odaadni, s akkor
Szégyenlősen megmutatta
Leromlott, vigasztalan arcát.
De az én évem velem marad,
Míg élek, mert megnyugodni
Kellett a csoda fészek, hol
Nem dirigál ellentétes
Akarat.

Mikor utoljára rácsuktam a zárat,
A nagykapu már semmit nem
Mondott nekem. Elmúlt örökre,
Mint a szerelmek szoktak, jött
Az új, mely rögtön fogadott,
Sosem volt idegen.

Azért nosztalgiával gondolok
A régi házra, az utolsó, búcsú
Évre, mely a lelkem szépen
Megszelídítette s velem volt,
Mint ölelő, féltő szerelmes,
Ki kedvesét, míg biztosat nem
Tud mögötte, el nem engedi.


Már tudom, az emlék, az varázslat.
Emlék nélkül, szegény a lélek, fáj
A gondolat. De tudni kell eljönni,
A kulcsot letenni, belépni oda,
Ahol már puha fészekként
Várnak.



thao


(A képek mind saját felvételek)











2014. március 23., vasárnap

Hazafelé



Hazafelé


A sima úton kosarammal
Lépdeltem a szeszélyes
Szélben, hazafelé.
Az autót eltettem másnapra,
Hisz ma már nem megyek
Sehová, elvette kedvem a
Hirtelen borulat, holott
Így a koradélutánban
Még ígértek egy kis
Nyarat…

Eltűnődtem a levélen, mely
Ma érkezett a távolból, hová
A hitem mindig vonzott.
Nem volt se szavak cseréje,
Sem személyes találkozás,
De ez a szerelem, mely tudom,
Kicsit visszás – másrészt meg
Világszám, valahol…

Tudtam, hogy megvan – de
Hallgatása kedvem szegte, én
Csak most írtam, spontán, egy
Kedves névnapra, köszöntőre.
S a válasz biztosított róla, én
Lakom a lélek legpuhább
Alján, szeretet, szerelem,
Minden énhozzám fűz.

Ez gyönyörű, csak nem életszerű,
Hisz a párom nem leszel soha.
Nem fogod a kezemet, ha félek,
S ha haldoklom majd, biztosan
Nem jössz oda. De kapaszkodó
Vagyok neked, te nekem,
Bár értelme semmi,
De ha ennyi sincs,
Akkor tényleg
Pokolra kell menni,
S máglyára górálni
Mindazt, mit ketten
Varázsoltunk
Szavakból.
Eloltani a fényt,
Kiölni a másoknak
Átadott reményt.

S önzőn, egyedül
Bebújni egy sötét
Sarokba…

Szeretlek téged.
Hogyan, miként,
Miért, mi végre,
Másra ez bizony
Nem tartozott
Soha…

A mi boldogságunk
Távoli és könnyes,
Mint egy kihalt falu,
Benne üres
Iskola…


thao



2014. március 6., csütörtök

Ha- Long öböl







Ha – Long öböl


Megy le a narancsszínű nap.
Megpihen a fáradt halász és
Az öreg bárka orrát haza
Irányítja, ahol asszonya
Meghajol előtte és a rövid
Lábú asztalkán párolog
A rizses hal***

Szót nem nagyon váltanak.
A fáradt halász feje alá teszi
A kemény, faragott emelőt.
Már alszik. Asszonya meg
Csak úgy halkan eltűnődik,
Ennyi lenne az élet?

S a szerelemre gondolni
Már nem is mer***



thao



2014. március 2., vasárnap

A szépségek kertje





A szépségek kertje



Bőröd bársonya, fenséges
Termeted bősége imával
Tölti meg szívem.
Mi ez? Ajándék, vagy csak
Délibábos, furcsa játék?
Nem kutatom, ahhoz már
Túlontúl bölcs vagyok.
Leszakítlak, mint egy
Zamatos epret, ízedet
Lágy tenyerem örökkön
Őrzi, magánál tartja,
Míg a gyarló test létezik.
Aztán a halhatatlan lélek
Viszi tovább a megvalósult
Szépség álmait***
Imádlak, de egyben búcsú
Is ez, pedig arról még
Magam sem tudok***
Őrizlek, míg lehet, aztán,
Remélem, szamóca ízedet
Az angyalok jósága odaát
Újra nekem adja***



thao




Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...