2013. július 22., hétfő

Esküvő





Esküvő


Negyven évesek voltunk,
Elgyötörtek és halálosan,
Tényleg halálba menően
Szerelmesek.
Augusztus elsején volt
Az esküvőnk, s mindenki,
Aki fontos, miértünk izgult,
Nekünk szurkolt, értünk
Született…
A „Ghost” elárult, szerelmes
Embere és John Lennon
Szilánkra hullt szemüvege.
Húsz évig nem közöltek,
Két évig a lapok sztárja
Voltál,
Mert meg merted írni, hogy
Dohos pincében is laknak
Emberek, kiknek ugyanúgy jár
Jog, élet, szeretet…

Elkínzottak voltunk, fáradtak,
Nem értettük, mi a helyzetünk,
Csak az volt fényesen igaz, hogy
Mellettem lenned kiváltságod,
Mert jönnek érted, nemsoká…
Addig én kellek otthonnak,
Végre érdemelt biztonságnak,
Annak a bizonyos, rég áhított,
„Polgári létnek”…
Te mondtad meg az anyakönyves
Hölgynek, milyen szöveggel
Kössön hozzám, addig, míg élnünk
Engedtetik…



Kollégád, a csodás tehetségű
Fotós velünk maradt a szertartás
Után, mikor a teremben lerántottál
A földre, s könnyeink folytak egybe
A tisztes szőnyegen…

Nyolc hónap után már halott
Voltál, de szívemben örökké örök.
Eltemettem a fekete urnát és a
Koszorúmon a vérvörös szekfűk
Száma épp 43 volt, éveid száma,
Színe a szerelmem ki nem hunyó
Lángja, mely elkísért ott és mindenütt.
Mostanában 23 éve ennek, bennem az
Ünnep bájos öröme, meg az előre
Látott fellebbezhetetlen halál
Szelleme, mely megnyugtatott,
Mert tudtam, neked így lesz a jobb…

Leírom, de tudod, hogy személyed,
Tehetséged egyaránt imádtam,
Tudod, hogy elfogadtam minden
Képtelennek látszó lázadásod, s
Végrendeletedet, mely szóban
Kimondta, kötelezően boldog legyek.
Nem teljesíthető, mert a boldogsághoz
Egy nagy szív nem elegendő…
Ne rám haragudj, hogy nincsen
Ilyen másik…

Csak azért tenném, hogy megnyugodj,
Szavad, jóslatod igenlést kapott…
De belőled csak egy van, fogadd el,
A tényt – MINDÖRÖKRE!


(BUDAPEST, 1990, AUGUSZTUS 1.)

thao



2013. július 15., hétfő

Olvasztó Imre




OLVASZTÓ IMRE


1966        - 2013




Az egyetlen és valódi Regős Bendegúz, Rideg Sándor „Indul a bakterház” c. remekléséből készült ikonikussá vált film gyerek főszereplője nincs többé. Mihályfi Sándor rendezte a filmet, 1979- ben. Az akkor 13 éves kisfiút iskolaigazgatója vitte el a válogatásra.

A sors nem volt túl kegyes hozzá. 8 hónaposan állam bácsinál felejtették az azóta sem föllelhető szülők. Egy idős néni fogadta örökbe. Családideál soha nem alakulhatott ki előtte, ezért akart sajátot, foggal, körömmel. A filmezést azon egy alkalommal jó mókának tartotta, de esze ágában sem volt abban a síkos világban megmaradni. A középiskola elvégzése után a nyomdász ipart választotta és annak minden csínját – bínját alaposan kitanulva biztos megélhetéssel a kezében megalapította az áhított családot. A képet is ide fogom tenni, ahol három remek gyerekkel mosolyog a gépbe.
Valami mégis elromlott, mert van egy kép Veresegyházon egy hosszú lépcsősorról, ahol egy csinos menyecskét vezet fölfelé kézen fogva. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a második házassága. Ebből is van már egy 3 éves kisgyerek. A házasság azonban tönkrement és ezt ő nem tudta elviselni.
Azt, ami számára a legfontosabb volt a világon, kétszer essen kútba – ez neki sok volt. Végigtelefonálta az ismerősöket, kocsiba ült és Fót közelében felakasztotta magát. Három letört ág is tanúsítja, hogy nem akarta a fa megtartani – de ő eltökélt volt. A bulvár és az oktalan hozzászóló szajkózza a négy gyereket. Az eltört lelket valahogy senki nem említi, csak a rendesebbek kívánnak neki békét és nyugalmat.

Én is hozzájuk csatlakozom. Nagyon fáj érte a lelkem, de valahol azt érzem, hogy akinek menni kell, az menni is fog.

SOHA NEM FELEJTÜNK EL! A CELLULOID SZALAG MEGŐRZÖTT ÖRÖKRE, KIS CSIBÉSZEM! NYUGODJ BÉKÉBEN – HA MÁR ÍGY DÖNTÖTTÉL. LELKI KÍNBAN NEM LEHET ÉLNI. – AZÉRT NAGYON HIÁNYZOL!!!!




(P.S.: A felelőtlen bulvársajtó ostoba közlése nyomán az első házasságból
származó gyerekei felháborodtak, hogy ők csak ketten vannak. Egy nagy
fiú és egy nagy lány. A hitelesség kedvéért - pontosabban az ő kedvükért
ideírtam a kiigazítást, bár a tragédián ez már nem változtat semmit.)



thao










2013. július 14., vasárnap

Gyermeket kaptunk!





Gyermeket kaptunk!

Jönnek elő az emlékek és valahogyan nem érzem, hogy vissza kellene őket fogni. Háromszor kaptunk ilyen szépséget az élettől. Meg is tanultuk alaposan, hogyan kell megadni a módját.

Az első alkalom kicsit hektikusra sikeredett. Magam még csak 19 és fél éves voltam és öt - héttel a kiírt esemény előtt nem túl sok gondolatot pazaroltam arra, hogyan is zajlik le a nagy esemény. Mivel semmi bajom nem volt, azt hittük, még belefér egy motoros látogatás ismerős házaspárhoz. Öt hét olyan hosszú idő! Nem fért bele. Reggel már nagy fájdalmaim voltak, a mentő visítva rohant velünk a szülőotthonba és húsz perc múlva kinn is volt a baba. Formásan, egészségesen.

Ebből tanultunk. Második esetben már mindent jól elrendezve osontunk ki a szülői házból és nyugodt körülmények között született meg a másik csoda baba, akit immáron- sajnos – tíz éve visszakértek. Harmadik esetben kitakarítottam az immáron saját, gyönyörű, négyszobás lakást, mindannyian lezuhanyoztunk, felöltöztünk és kisétáltunk a klinikára. Én felmentem a szülőszobára, a három fiú meg elment ebédelni.
Ilyen nem mindennapi alkalmat meg kellett ünnepelni. Későn is volt a reggeli, így délután négy körül pont jó volt az ebéd időzítése.

Sajnos, soha nem tudom meg – milyen az apás szülés. Amikor ez mivelünk történt, szigorúan ki volt tiltva minden „idegen”.
És – bármennyire jó lett volna egy kis biztatás, mégis azt mondom, ez így volt jól. Annyira komoly dolog az, amikor egy csomó egészségügyi szakember sürgölődik, gyakorlottan, élükön az orvossal, hogy oda egy csetlő – botló, örökösen útban lévő külsős nem hiányzik. A születés nagy pillanata csak azokra tartozik. Mint ahogy a „Bababarát kórház” sem a szívem csücske. Bár nagyon fitten viseltem a dolgot és azonnal visszakaptam lapos hasamat és 49 kilós „verseny súlyomat” (nem tehetek róla – alkat), azért megengedtem magamnak, hogy addig a négy napig fáradt legyek. Az viszont maga volt az ünnep, mikor a nagy kocsikon hozták a csecsemőosztályról a rengeteg pólyást. A szirom arcú csodákat. Együtt lenni nagyon, nagyon jó volt. Ismerkedni, szeretgetni ŐT. Aztán elvitték és tudtam – egy életen át lesz időm ölelni, öltöztetni, megetetni és örökké szeretni.

Téged – szépséges „középső egyetlen” már csak a szívem ölel.
Nyugodt vagyok felőled – és ez nem mese, nem önámítás.
Harmincegy évre ajándékba kaptalak. Ajándéknak több, mint nagyszerű. Most éled a számunkra felfoghatatlan életet és biztos vagyok benne, hogy a megfoghatatlanban is van mindig egy gondolatod – ide, nekünk, mert most és mindörökké nagyon, nagyon szeretünk!


Anya

(*** és miért pirosban emlékezem? Mert a szeretet mindig piros és ahol gyermek van és volt, ott nincs helye szomorúságnak és semmi feketének.)






2013. július 13., szombat

Miért tagadjam le?





Miért tagadjam le?


Miért hallgassam el – július 17-én lesz tíz éve, hogy elmentél angyalnak. Előtte tíz évig rettegtem. Tíz év alatt fog elvinni a kór, aminek NINCS NEVE. Az orvosok tudják, hogy van ilyen – de megoldást nem tudnak rá. Megnevezni se tudják.

Nincsenek kísérő jelenségek. Úgy élsz tíz évig –mint bárki. 31 és fél éves voltál, mikor elmentél. Most 41 és fél lennél, de idelenn nem vagy. Odafenn – amiről semmit nem tudok – ott jól vagy, szép vagy és nem múlik fölötted az idő. Azért nem őrültem meg, mert egy bombabiztos tudat éltet – bárhol is vagy, jól vagy. Nekem megmaradt a földi lényed. Kedvesnek, jó szagúnak, gyönyörűnek! Ha nem lennél jól, én se tudnék így megnyugodni.  Mi hárman, a bátyád, az anyukád és te – voltunk a csodás hármas. Mi ma is együtt vagyunk.

Kivételesen nem a te fotódat teszem ez elé a megemlékezés elé. Az általam fotózott kedves helyet fényképeztem, ahová annyit jártunk ki. Nyugodj békén. A másik életedben pedig minden baj nélküli boldogságban legyen részed!

Nagyon szeretlek, míg élek – és azután is:


Anya


(Miklós 1972. 01.22. – 2013. 07.17.)




2013. július 10., szerda

A pillanat töredéke







A pillanat töredéke



Olyan régen vagyunk már együtt! Furán, nem szokványosan, de nagyon szerelmesen. Rengeteg félreértést, fölösleges fájdalmat átélve, amikről kiderült, sorra- rendre, bolhából elefántot gyártottunk. Aki nem a legelső pillanatra találja meg a párját – az egyetlent, tudja, mennyi minden miatt kell megugrani a száz tű hosszát…

Elérkezett a nap, amire annyit vártunk. Nincs többé szívet hasító várakozások sora. Megnyugtató megoldás, mindenkinek, s végre veled vagyok, egyetlenem. Szinte összefolynak a napok, csodállak és hagylak élni… Nem szólok olyanba, amihez igazán nem kellek, de mindenben melletted állok, amikor akarod.
Így terveződött ki az utazás, mely nekem azért nagy élmény, mert nem tudtam, hogy véghez tudom vinni, másrészt az elengedett, nyugodt kikapcsolódásból nekem nagyon kevés jutott. Az is munka volt, amikor szép tájakon jártam. Ne boncolgassuk, hiszen elmúlt és kicsi kézremegéssel, de boldog szívvel készülök veled elmenni. A repülőt ismerem. Nem szeretem, de ki lehet bírni. Most meglátom, hogy a tenger nemcsak a „képguru” lapjain oly csodás kék és a pálmák sudárak, vagy földig hajolva a vízbe érnek. Selymes a homok és nyüzsgéssel teli a messzi városok. És mindez teveled. Csak te, meg én. Minden úgy haladt, ahogy elterveztük. Lubickoltam a boldogságban. Folyton téged néztelek és most tudtam meg, egész életemben csak rád vártam, csak téged szerettelek és minden pillanatban hozzád szóltak a gondolataim, akkor is, amikor még nem is tudtam, hogy létezel.

A tarka forgatagban öleltél, a tömegben. Nevettünk sokat, arcunkat a nap felé fordítottuk. Nálunk senki nem lehetett boldogabb. Kis kávézó teraszára ültünk, mert addigra rengeteget gyalogoltunk már. Megkóstoltuk az egzotikus gyümölcs- coctail –t, és ejtőztünk, de fogtad a kezem. A cigarettát már régen letettem – tudtam, fulladsz a füsttől. Nem volt áldozat egyáltalán. Boldogan tettem, hisz te is megtettél értem már annyi, de annyi mindent. Lélegző, élő szeretet fonja át a napjaimat és tudom, mindig együtt vagyunk és gondolsz rám, akkor is, amikor dolgod után futsz. Én is rád gondolok mindig, illetve ezt nem is kell kimondani, mert az lenne a furcsa, ha egy percre is kimenne a fejemből, hogy vagy nekem.

A fegyveresek a nyugodt nyüzsgésből úgy ugrottak elő, mint egy látomás. Iszonyú sikoltozás, kavarodás. Te átöleltél, szorosan, magadhoz és nem engedtél mozdulni. Sokkal nagyobb vagy nálam, nem féltem, csak öleltelek, hogy együtt maradjunk. A lövések iszonyú sorozatban kaszálták az embereket. Én próbáltam – mit is? Valahogy téged próbáltalak védeni, de a szorításodtól moccanni sem tudtam. Éreztem, elestünk, s a hirtelen beállott csendben két dolog volt furcsa. Az egyik, hogy fogod a kezem, a másik, hogy rajtam fekszel, és nem próbálunk fölállni. Megmozdultam, te nem követted, holott mindenre együtt rezdültünk, reagáltunk. Szólongattalak, mert a kezed szorítása nem enyhült, de nem is lankadt. Nem feleltél. Akkor valami meleg, sűrű folyadék kezdett mellettünk és a hátam alatt terjedni, mint egy tócsa. – Meghalok. - gondoltam és ez nem félelemmel töltött el, hanem nyugalommal és békével. Hála istennek, a hátam fölfogta a lövedékeket és neked nem lett semmi bajod. Szivárványossá váltak a képek, irreálisan nagyra nőtt egy-egy szempár, vagy arc, de a tiédet tisztán láttam. 
- Szeretlek, nagyon! – ezt még el tudtam mondani, láttam, hogy rám potyognak a könnyeid, de a kezem már nem érte el az arcodat, hogy megnyugtassalak, jó így. – Nagyon boldo… - tovább nem tudtam mondani, mert elsötétült minden. Arra még jutott idő, hogy felérjem ésszel, víz permettel mossák be a hamvaimat, mert ez régen eldöntődött már.

Az utolsó gondolatom te voltál és egy apró fohász – féle,  milyen jó, hogy mellőled mehettem el, nem téged kell, hogy így lássalak. Az, hogy szeretlek, úgyis meg fog maradni.
Örökre.

thao


2007 (egy nagyon, nagyon fontos év***)





2013. július 8., hétfő

A QOUI CA SERT L’AMOUR












Nem tudtad még…

 …te sem, hogy mi a szerelem,
mikor én hívtalak,találkozz
csak velem. Eljöttél könnyedén
cseppet sem volt szerény,ahogy
hozzám léptél,elszállva,mint a szél.
Megfogtad a kezem, megnézted
a szemem,forgott velem a park,
nem hittem, ez…s velem…
Nem hagytál élni sem, pörgött
az ég velem.
Szédültem, elkaptál,
tudtam, hiába vár…
Nincs fontos semmi sem,
dolgom, búm feledem,
forgattál mint a szél,
nem tudtam, ennyit ér…


Itt vagy és vége lett.
Elmúlt egy fejezet.
Minden nap a mienk,
hívj és futok veled…
Mi kellene több még?
Bolondos telefon,
csörgésed áhítom,
te hívhatsz,senki más.
Elmondtam a csodát,
mi velünk megesett,
szédült egy fergeteg,
úgy örül,ki szeret!


Hallgassa minden hát,
ezt a csöppnyi csodát,
mely mégis óriás
te kellesz,senki más
elvitted a szívem,
nem kell már
senki
más….





(Edith és Theo)



A QOUI CA SERT L’AMOUR


 thao

(Versem igazából nem dalszöveg.
Azok számára írtam, akik a francia
szöveget nem értik, meg - mert erre
verset kellett írnom.)

Theo Sarapo






Theo Sarapo






( Christie Laume  visszaemlékezése nyomán bátyjáról,
 Théophánis Lamboukas
ról, Edith Piaf második, egyben utolsó férjéről.)




Párizsba született, görög ortodox családból.1936 – ban. Meghalt 1970- ben egy Limoges –i kórházban, súlyos autóbalesete után.Bár a fodrászatot tanulta és az volt tervbe véve, hogy apja üzletét veszi át, az énekesi pálya és a film sokkal jobban vonzotta. Megismerkedésük egy közös barátnak köszönhető, aki elvitte Edith – hez és bemutatta neki a hallgatag, szép, fiatal férfit.Az első látogatáson egy szót sem szólt. Edith azt mondta közös barátjuknak, ha meg is tud szólalni, nemcsak szép, ő szívesen látja újra. Pont 20 év korkülönbség volt közöttük. A már 46 évesen súlyos beteg Edithet Theo minden áron feleségül akarta venni. Ő maga 26 éves volt ekkor. Elvarázsolta a személyisége, a művészete, s mielőtt bárki bármit félre gondolna, 1962 – 1963 – ig tartó házasságuk után, Edith bekövetkezett halálával 7 millió frank adósság szakadt a fiatal özvegyember nyakába. Erőltetett menetben hajtott turnéi ennek az adósságnak a ledolgozását szolgálták. Mint tudjuk, nem csak aktívumot, hanem passzívumot is örököl az örökségre jogosult. Theo ezt örökölte.





Limoges – ban azért halt meg, mert a közelben szenvedett súlyos balesetet. Nekiment egy fának és már nem volt menthető.Ekkor 34 éves volt. Testvére, Christie Laume nagyon hálás volt a házaspárnak. Meghívták, lakjon velük és Edith az ő énekesi karrierjét is sínre tette. Nagyon sok mindent énekelt. Franciaországban népszerű volt. Nálunk nem közismert a neve.
Világkarriert nem futott be, de hazájában jó helyen jegyezte a szakma.


Az esküvőt hatalmas tömeg követte, rajongók, az utca embere,
mindenki látni akarta az imádott „Kis veréb” boldogságát.
Edith halálosan félt attól, hogy rajongói elpártolnak tőle a szokatlan házasság miatt. Mikor kiléptek a városháza erkélyére, a tömeg egy emberként zúgott:- Éljen Edit, éljen Theo! –

Turnéztak együtt sokat. Michel Emer dala: „Mire jó a szerelem?”
óriási sláger lett. Kettejüknek, kettejükről szól. Theo előadóművészi adottságait Edith sokat csiszolta. A kezdetekben nazális hangokat kigyakoroltatta vele, s későbbi, magányos sikerei, felvételei, fellépései mind nagy sikert arattak. Jó alapanyaggal könnyű volt dolgozni.

A görög fiú az algériai háborúban 33 hónapot töltött. Ezekről az  emlékeiről nem beszélt. Innen volt legendás hallgatagsága.
A Père-Lachaise  temetőben nyugszik, Edith sírjában, ahol Edith apja, kislánya (akit szinte gyerekfejjel szült, és aki nagyon hamar meghalt). A sír felirata: Madame Lamboukas, akit Piafnak neveztek.


Testvére szerint a gyász végigkísérte Theo egész hátralévő életét.
Később még voltak futó kalandok az életében, de a szerelem, a házasság számára csak Edith volt és maradt.(Theo kifejezetten magas férfi volt, Edith 142 cm és 40 kiló.)

Ha egy sógornő ennyi szépet tud leírni, ráadásul abszolút hitelesen, hisz szemtanúja volt az életüknek, akkor megerősítve érzem azt a tény, hogy Edith önzetlen és jó ember volt, aki csak magát pusztította. Új görög családja is nagyon szerette. Anyósa fiatalabb volt nála. Vasárnaponként náluk ebédeltek és távozáskor a kert gyümölcseiből hatalmas kosárral kaptak.
(Ez a momentum Edith önéletrajzi könyvéből ismeretes.)

Eredeti célom az volt, hogy Christi Laume szavait tolmácsolom.
A gépi fordítás azonban szinte teljesen érthetetlen, nem tudtam emberi formába rázni, így magyarul fogalmaztam újra az általa írottakat. A hölgy ma már nem énekel, mélyen vallásos és ápolja testvére és Edith emlékét.




thao




2013. július 3., szerda

Bűntény***






Bűntény, amire senki nem számított


A négytagú, fiatal család hosszas számolgatás után határozta el, hogy falun akarnak élni. Nyugalom van, pompás a levegő. A munkahelyre a bejárás fél óra. A házat pedig pillanatok alatt föl lehetett építeni a gyorsház technológiával.

A férj kiváló műszaki ember volt. Amit nem tanult, annak utána olvasott. Szinte minden a két keze munkáját dicsérte. Gyorsan felépül a ház, kaptak rá nagyon kedvező kölcsönt. Szép lakásukért meglehetősen sokat kaptak, így pazarul be is rendezkedtek. A kislány a helyi óvodába járt. A fiúcska ment velük, mert remek iskoláját nem akarták otthagyatni vele. Anyuka félállású pedagógusként időre haza tudta szállítani a kis lurkót. A faluban nagyon szerették őket. Nyitott, kedves emberek voltak. Beszélgetősek, nem mogorván behúzódóak. A hátsó kis haszonkerthez a férj még tanácsot is kért a szomszédtól, akinek remek konyhakertje volt. Kapta a tanácsot szívesen, segítséggel együtt. Minden beállt, minden átlátható volt. Pénzük is elegendő volt egy kellemes életvezetéshez. A kölcsönöket pontosan törlesztették.
Az első, gyanús jel az volt, amikor a bank szíves levelében közölte, hogy a részlet, a szerződésbe foglalt arány helyett a piaci helyzet miatt jövő hónaptól duplájára emelkedik. Kérjük szíves tudomásul… blablabla. Eddig 40 – 30 – 30 volt, amit fizettek. Mivel tetemes önrész volt a házban, így két autót vettek. Kicsit, semmi luxus, csak egy autóval kétfelé nem lehet közlekedni. Négy emberre 280.000.- at vittek haza. Ebből száz volt a törlesztés. Abból, ami megmaradt, simán és gond nélkül meg lehetett élni. Kétszázas törlesztésnél – lehetetlenség. Azonnal visszaadták az egyik autót. El is kelt a kereskedőnél. Nekik egy fillér hasznuk nem származott a több száz ezres befizetésből. 160.000.- havi törlesztés így is megmaradt.Ami létezhető – megfogtak mindent – talán menthető még az életük. A férj egyik nap halálsápadtan érkezett haza. A céget felszámolják. Akár be se menjen holnap. A végkielégítés járna, de annyira semmije nem maradt a vállalatnak, hogy erre még csak számítani is rózsaszínű köd volt. Bár soha, semmilyen rendellenességet nem tapasztaltak a magatartásában, most elkezdett nagyon furcsa lenni. Sokszor motyogott magában, aggályosan gereblyézgette az előkertet, ami nem baj – de ötször egymás után ugyanazt a helyet – furcsa. Feleségének megvolt a fél állása, de azzal már nem mentek sokra. Lassan mindenükből kifogytak, ezt azt eladogattak, mélyen áron alul. A szülők  havonta adtak nekik pénzt, amennyit lehetett – de ez nem mehetett a végtelenségig.


A férj egyre jobban magába zárkózott, aztán egy szép, holdas éjszakán döntött. Fejében iszonyú sebességgel kergették egymást a gondolatok. Gyűjtögetéséről senki nem tudott. A nagy mennyiségű altatót az általa főzött vacsora adagjaiba keverte bele. Gondoskodott róla – nehogy keserű legyen. Gyerekeit a szokásos, végtelen szeretettel fektette le, mesét olvasott nekik, de egy könyvlap után mély, ájult álomba merültek. Feleségét is elkísérte a hálószobába, mert arra panaszkodott, hogy ma különösen fáradt. A férj végigjárta még egyszer a három, drága alvót. Mélyen, békésen aludták – immár örökös álmukat, egyre lassuló lélegzettel. Megcsókolta őket.
-  Ne haragudjatok! Nem tehettem mást!  Nem akartam, hogy szenvedjetek, vagy nélkülözzetek. Szeretlek titeket és örökre együtt maraduk! -  Azzal kiment a garázs – műhelybe. Sok szerszáma, gépe volt. Mindent maga csinált a ház körül, amit csak lehetett. A borotvaéles flex rögzítve volt. Faanyaggal dolgozott – így a forgó, éles korong szinte fele idő alatt segített elvégezni a munkát. Beindította, s a gyorsan forgó korong fölé hajlott.

A szomszédoknak másnap este lett gyanús a szó szerint halotti csend. Így halt meg négy ártatlan ember. Élni akartak, szépen, emberien és elvették tőlük – mert a piacgazdaság nem mindig igazságos. Meg szabad ilyennek történnie? Nem hiszem!


thao






Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...