2013. március 24., vasárnap

A felolvasó






A felolvasó



Súlyos gondolatokat ébresztő, ezer szálon futó, nagyszerű film. Ami fontos – igazságra törekszik, bár az igazság, mint tudjuk, csak részigazság minden emberi történésben. De erre törekedni is dicsérendő erőfeszítés.

A „Titanic” gyönyörű sztárja, Kate Winslet és az „Angol beteg” Almássy grófját alakító Ralph Fiennes jutalomjátéka. Minden elismerés megilleti a rendező színészvezetését, koncepcióját, valamint a sminkesek hihetetlen munkáját.
1958 – ban, egy nyugatnémet kisvárosban a már szinte felnőtt testalkatú, valójában még csak 15 – 16 éves Michael a villamoson rosszul lesz. Sikerül leszállnia és elérni egy kapualjat, amit betyárosan összehány, sugárban. A soha nem betegeskedő fiatal fiúról később kiderül – sárgaságot kapott. A kapualjba épp hazaérkezik az ott lakó Hanna Schmitz. Teszi, amit kell, azonnal. Fölöntözi vödörrel a kapualjat és majdnem hazáig elkíséri a láztól vacogó fiút. Az eseményeket előre vetítve a születési évszámok is kiderülnek. Hanna 1922- ben, Michael 1943 – ban született. A történet kezdetekor tehát a nő 36 éves, a gimnazista 15 elmúlt. Szoros kapcsolat keletkezik közöttük, ami egy életre meghatározza Michael nőkhöz – és emberekhez való viszonyát. Az asszony különös kívánsága, hogy olvasson fel neki Michael. Görög tananyag, vagy Csehovtól „ A kutyás hölgy” – teljesen mindegy. Issza a szavait, de ő maga soha nem olvas.
A legkedvesebb történése ennek az időszaknak a biciklis kirándulás. Az étlapot ijedten tartja a kezében Hanna, majd egyszerűen közli, ő is azt kéri, amit a fiú rendel. Napsütés, búzamezők és két fiatal, boldog ember – akik között semmilyen feltűnő különbség nem vevődik észre. A szép, két napot követik a hétköznapok. Hanna villamoskalauz. Olyan pontosan végzi a munkáját, annyira megbízható munkaerő, hogy a főnöke közli vele – kiemelik irodai munkára. Pánikszerűen csomagol, és üzenet nélkül tűnik el Michael életéből. Nagy űrt, keserves csalódást hagyva maga után.
Michael Berg joghallgató lesz és egy szemináriumi csoporttal elkezdik figyelemmel kísérni a nagy port kavaró náci pert.
Női őröket fognak perbe, akik egyik haláltáborból a másikba meneteltetett női rabokat egy templomba zárnak – kívülről.
Zuhognak a bombák és a templomban több száz fogoly halálát leli. Egy marad életben, akinek a lánya a történtekről könyvet ír. Ők a vád koronatanúi. A női őrök lapítanak, és mindent Hannára kennek – mondván, hogy ő volt a parancsnok. Nem volt parancsnok és a tűzesetről eszkábált jelentést sem írhatta, hiszen írástudatlan volt. A bíró írásmintával akarja igazolttá tenni, hogy kinek a kézírása a jelentés valójában. Jegyzetfüzetet és tollat adat a kihallgatott Hanna elé, aki olyan páni félelemmel szégyelli fogyatékosságát, hogy azonnal beismeri a valótlant: - Ő írta a jelentést! A női őrök 4 év szabadságvesztéssel ússzák meg. Hanna – mint „vezető” életfogytiglanit kap. Michael nem tanúskodhat, mert egyrészt nem akarja feltárni a nő halálos szégyenét (amit ő így él meg), másrészt saját tanulmányait veszélyeztetné egy ilyen sajtóbotrányba fúló vallomással. Marad a csend és a lelkifurdalás, egy életre.
A szemináriumot vezető professzor elmagyarázza, hogy mindig az adott kor törvényei szerint kell ítélni. Rengeteg őr úszta meg büntetlenül a haláltáborokban való szolgálat teljesítését. Hanna esetében a több száz halottért a zárt, égő templomban egyedüli, felelős vezetőként róják ki csak őrá a megsemmisítő ítéletet.
Igazából nincs is tisztában az egész folyamattal. Rendnek kell
lenni! Ez a vezérelv irányítja. Meg kell felelni, mint mindig, ha munkáról volt szó. A kötelességteljesítés és egyfajta bénító homály, valamint a számára szégyenletes írástudatlanság teszi lehetetlenné, hogy ugyanazt a büntetést kapja, mint a többi, vele szolgáló női őr. Kitüntetés ilyen munkáért ugyan nem jár, és rettenetes következménye van – de ilyen alapon a fél országot föl lehetett volna akasztani. Rossz korban élő emberek voltak rossz helyen. Erre utal a prof iránymutató közlendője:- Az adott kor törvényei szerint kell ítélkezni. A tényt, magát, hogy ilyesminek soha nem lett volna szabad megtörténnie (mint ahogy Gulag és egyéb égbekiáltó, emberellenes aljasság sem történhetett volna meg) – a főkolomposok későbbi magatartása, tömeges öngyilkossága (sokszor családostul) – bizton mutatja.
De mindez nem ad felmentést soha. Elbukott hát egy jelentéktelen szereplő. A többi sáros megúszta és Hanna, ahogy szokta, a maga pontos és kissé szűkagyú módján berendezkedik a börtönben. Ellenvetés nélkül. Talán most ez a feladat? Nem látok a fejébe, de nem tiszta az ott uralkodó, egy irányba mutató kép.
Michael Berg ügyvéd lesz, sikeres. Házasságot is köt, ami felbomlik hamar. Nem is látunk belőle mást, csak kislányát, a bájos Júliát, az egyetlen lényt a földön, aki iránt Michael Berg partok nélküli gyengédséget képes érezni. Nagy összhang uralkodik apa és lánya között, annak dacára, hogy kisgyerek kora óta nem minden napja családban telik.
Michael még egyetemi hallgatóként kér egy lehetőséget beszélőre, Hannával. Meg is kapja, de bemenni már képtelen. Telnek az évek és a válás utáni költözés során, ahogy a könyveit pakolja, fölelevenedik egész csodás kamaszkora, a nő alakja, akinek a karjai között vált férfivá és tudta kimondani a mély szerelem szavait úgy, ahogy soha többé, senkinek. Elkezdi magnókazettára olvasni a rég felolvasott könyveket. Aztán mindent, létrehozva egy hangos könyvtárat, szórakoztatásul, engesztelésül a büntetését töltő Hannának. (Közben, a tárgyalás ideje alatt kilátogat egy emlékhelyként meghagyott táborba. Markolja a drótkerítést, elnézi megrettenve a mérhetetlen mennyiségű cipőt, melyeket emberek viseltek, de már többé soha nem fognak.) Próbálja megérteni a lehetetlent. Talán keresi a „szörnyeteg” motivációját. Azt pedig soha nem találhatja, mert egyszerűen nem volt neki olyan. A munkát el kellett végezni, ahogy parancsolták, hogy ne legyen káosz.
Azért ne felejtsük el – 1958- ban kezdődik a történet. Akkor Hanna 36 éves. Amikor a szolgálatot ellátta – lehetett 23-24.
Nem lehetett az véletlen, hogy a német pontosság hazájában valaki ne tanuljon meg olvasni. Valami baj, pszichés zavar húzódik a háttérben – de erről nem szerzünk tudomást. Egy dolog a későbbiek tükrében biztos. Nem diszlexiás.
Michael 47 éves, mikor elkezdi küldeni a börtönbe a kazettákat és a kilencvenes években értesítést kap, hogy egyetlen kötődés az ő neve és küldeményei a külvilághoz. Szabadulni fog Frau Schmitz, gondoskodjon róla, ha akar. Persze, hogy akar.De a börtönévek alatt megtörténik a szalagok hatására a csoda.Csehovtól „ A kutyás hölgy”- et  Hanna kölcsönzi a börtönkönyvtárból – és megtanul, egyedül írni és olvasni.

Michael végre találkozik a 66 éves asszonnyal – aki egy matrónává vált. (Sminkeseknek kitűnő!!!). Megfogja a kezét, de el is húzza az asztalon. Michael Berg elmondja neki, hogy kedves, világos lakást bérelt a számára és egy szabó műhelyében dolgozhat majd. Valamint számtalan rendezvényre és könyvtárakba is felíratja majd a nevét. Schmitznek ez újabb sokk. A börtönt már megszokta, szobája szinte otthonos. Nem bántja senki. A kinti világ zavarát, zaját (mindezt arcáról olvashatjuk le) – nem tudja és már nem is akarja megszokni.
A szabadulás napján fölhalmozza kedves könyveit, akkurátusan leveszi cipőjét, rájuk áll és felakasztja magát. Nincs hát kiről gondoskodni, csak eltemetni lehet, a boldog kirándulás egyik helyszínén, egy templom mellett. (Annak idején, míg a bicikliket letámasztották, Hanna a templomba bement egyedül és csorgó könnyekkel hallgatta az épp próbáló gyerekkórust.) Hanna börtönmunkával – vagy ki tudja, mivel összegyűjt hétezer márkát és a túlélő fogoly asszony lányára hagyja, hogy csináljon vele, amit jónak lát.

Záró jelenet:- apja a felnőtt Júliával a szokásos fekete Mercedesszel úton van. Júlia kérdezi – hová mennek? Apja elismétli a kettejük közötti szófordulatot:- Szereted a meglepetéseket, nem? – Megmutatja a sírt és elkezdi lányának mesélni, hogyan lett rosszul egy kapualjban, valamikor, 15 éves korában.


                                           ***


Én úgy érzem, nagyon nagy filmet láttam! Áldozatok, félresiklott életek egy őrült korban. A bűn melegágyává váló ostoba kötelességteljesítés épp olyan súllyal esik a latba, mint a szerelem érzékeny korban megtapasztalt csodája, mely zárkózottá, befogadásra képtelenné teszi azt, aki már egyszer megkapta. Nagyon jól tette Hitler, hogy a kellő mennyiségű benzint felhalmozta, mert őrülete nem mentette volna fel gyalázatos gaztettei alól. Elmebeteget hatalomra juttatni, nos
ez egy következő cikk témája lenne. Itt erről többet nem is szabad szólni. A társadalom kisembere leginkább szenvedő alanya a piszkos politika, a kussolásra ítéltetés furmányának.

A szerelem viszont kortalan és örök és mindenkiből a legtöbbet, legszebbet hozza ki, ami csak a lelkében, testében jelen van.
Ez viszont bármilyen társadalmi körülmények között elő fog
törni, mert az élet – ÉLNI AKAR!!!


thao





2013. március 22., péntek

A kutya





A kutya




Ha az orvos nem szólítja fel erre, magától soha nem jutott volna eszébe, de megtette. Ezért az elegáns öregúr naponta kiment a parkba sétálni. Egyedül volt már évek óta, mióta imádott felesége rettenetesen hosszú házasság után elment. Annyira hozzá volt szokva, hogy majd Berta megmondja, mit kell vásárolni, hová fognak menni, mikor érdemes nyaralni menni – hogy ebbe az egyedüli életbe évekig tartott, míg valahogy belerázódott. 


Nem volt ott parancsuralom! Fenéket! Csak az ő engedelmes természete felüdülésként vette, hogy a hivatali teendők után az otthoniakon nem neki kell törnie a fejét. Gyermekeiket – szám szerint kettőt, fájdalmasan korán veszítették el. Egyik kisbaba volt, másik alig óvodás korba lépő. Nem beszéltek róla, de nem próbálkoztak többet. Nagyon ritkán jártak el otthonról. Egy – két régi, baráti házaspár, vagy rokon meglátogatása, néha templom, de ez csak ünnepek apropóján. Ez tette ki a társadalmi érintkezésüket. Sok testvér volt, mindkét részről. Velük is felszínes, udvarias viszonyt ápoltak. Ezt a két ember arra teremtették, hogy egymással éljék le az életüket. Ez be is töltötte a mindennapjaikat, olyannyira, hogy más nem is nagyon fért bele. Ha nagy néha egy-egy fiatalabb rokon odatévedt, meglepően szívélyes volt a fogadtatás. Adomák, harsány kacagások. Szép délutánok voltak. De direkt ők nem hívtak meg senkit. A viziteket adták vissza a meglátogatott, gyéren számolható baráti párosok. Elment hát Berta. Itt hagyta őt egyedül. Lassan belerázódott, mit és mennyit vásároljon. A pénzügyeket mindig ő intézte, így a számlákat a bankra hagyta. Nyugdíját is oda küldték. Akkor vett fel pénzt, amikor kellett. A lakás szép maradt. Pedáns ember volt. Megőrizte az eltávozott pedantériáját. Távoli húga néha kitakarított nála, sőt a mosást is megcsinálta. Ezzel a világ kerek is lehetett volna. Érdeklődött a futball és furcsa módon a Forma 1 iránt. Napilapot járatott. Híradót mindig nézett. A magányosság mégis bekúszott mellé, mint egy láthatatlan sikló. Ott tekergett a gondolatai között. Így már nem volt meg az a jó fészek meleg. Bár szerette a csöndet, ez az állandó beszéd - nélküliség elég nyomasztó volt. Egyik nap a parkban leült egy padra. Szépen sütött az őszi nap. A levelek pazar pompában ontották a színeket. Volt belőlük a fákon is elég, de már alaposan beterítették a földet is, az elsöpört sétányt kivéve. Ahogy üldögélt, mókás, kócos, nagy, fekete szemű gombolyag közelítette meg barátságosan. Egy kutya. Bár gyerekkora óta nem volt köze állathoz, ez az ápolt kis jószág kedvességével, mókás kinézetével fölkeltette a figyelmét. Először szilárdan elhatározta – semmi simogatás. A jószág ezzel egyáltalán nem törődött. Lefeküdt a gondosan tisztított cipők mellé és buksi fejét rátette az öregúr lábára. Az a meglepetéstől az első reakciót elkéste (mármint elküldeni a kutyát), ezért így maradtak. Több mozgás, vagy ismerkedési gesztus egyik fél részéről sem történt. Üldögéltek. A kutya kis pofája a két gondosan tisztított cipőn, szemei lecsukódtak és talán még horkolni is kezdett. Ettől az öregnek egyrészt leesett az álla, másrészt furcsa, soha nem érzett melegség terjedt a szíve körül. Nagyon jó ember volt, csak túlontúl sterilre sikerítették az életüket. Talán azért, mert nagyon megütötte őket a fájdalom, akkor régen. Talán ez elől óvták magukat és egymást – lehetőség szerint nem veszíteni. Inkább távol maradni, de nem veszíteni. 

A sétára szánt idő eltelt, így megmozdította lábait és felállt a padról. 

A gombolyag is fölállt. Megrázta magát és a világ legtermészetesebb módján elindult az öreg mellett. Fegyelmezetten, szépen – de tántoríthatatlanul. Ezt a kutyát nevelték, az látszott egész magatartásán. Azt viszont a rejtély homálya fedte, hogyan lett magányos. Ballagtak, hazafelé. A kapu előtt történt még egy erőtlen kísérlet: - Kutyus, menj haza! – kérte az öreg. A kutya leült. Oldalra fordította okos fejét és nézte, nézte az öreget. 
- Gyere, hallod, ilyen se volt még! Nem tudom, mi lesz velünk? – 
Az öreg aggályos természet volt, körülményesen vizsgálta meg azokat a dolgokat, történéseket, amik számára eleddig ismeretlenek voltak. 
Most sem tudta, hogyan tovább… 

Megoldotta, mint életében mindent. Nagy szeretetben és vidámságban éltek. Az már tényleg a szerencse netovábbja volt, hogy a házban, ahol az öregúr élt, egy állatorvos is lakott. Ő aztán mindenben ellátta útmutatással. Oltások, kutyatáp, féregtelenítés. Nem is volt olyan bonyolult. Esténként a tv duruzsoló hangja előtt, a sárga lámpa fényében az öreg ült a fotelban, Borzos – mert neve is lett – mellette feküdt, azaz inkább a lába előtt, s mint az első alkalommal, okos fejét az öreg lábára fektette. 



Béla bácsi 90 éves koráig élt. Borzost a Hugi vette magához, de a kutya annyira a szívére vette a gazdi hiányát, hogy egy évre rá követte. A kertben temették el. Aprócska, kis követ kapott a simára elföldelt, aztán begyepesített kutyasírra. „ Béla bácsi Borzosa” ez állt a kövön. Így örökítvén meg egy véletlenül kialakult, sok, sok éven át tartó szeretetet, –mely, mint tudjuk – az elmúlással sem fogy el.




thao



2013. március 19., kedd

Credo (álom)





CREDO(álom)    



Hatalmas üvegkupolán haladtam át. Mezítláb voltam. Alattam a padló valami márványszerű, nagyon fehér, langyos anyag volt. Kellemesen érintette a talpamat. Rajtam földig érő hófehér, sokredőjű ruha mélyen kivágva, az egész kelme velem ringott, ritmikusan, ahogyan nyugodtan lépdeltem.  Ez a teljesen átlátszó építmény üres volt és irtózatosan magas.Nem volt benne semmi és senki, csak én. A hatalmas üvegen nem lehetett kivenni, mi tartja össze ezt a súlyos tömeget. Dőlt be a nap. Elképesztő nyugalom és csend volt. Nagyon lassan és nagyon sokáig kellett mennem. Jó volt. Később, nagyon halkan Mahalia Jackson dúdolása hallatszott, mintha sok drapérián kellene hangjának áttörnie. Simultam a hangba. A levegő úgy vett körül, mint egy ölelés. Nyugalom, séta, dúdolás. Nagyon szép voltam. Arcomon a béke és a szeretet. Gondolataimat mintha kitörölték volna, csak tudtam, mennem kell.Valahol ennek a hatalmas, boltíves, végtelen folyosónak a végén három alak derengett. Nagyon, de nagyon messze. Nem gondoltam az idővel. Bizonyosság volt bennem, elérem őket. A sugarak körülöleltek és nem volt kétséges, hogy ez a ragyogás most nekem szól. Természetes volt, barátságos, meleg és biztonságos. Nyugalmas. A három alak furcsa alakzatban állt, ezt már ki tudtam venni, hisz közeledtem. Kettő elől, de egymástól kicsit távolabb, hogy látni engedjék a hátul állót.Magasak voltak. Olyan távolból is áradt belőlük a szépség és a nyugalom. Közeledve kivehető lett, hogy a velem szemben bal felől álló alak szakállt és vállig érő, selymes, barna hajat viselt. Az ő szeme vonzott. Hívott. Jobb felől egy vékonyabb, szintén magas alak állt. Őfelőle megilletődöttséget éreztem. A hátul álló mosolygott. Ez a mosoly olyan boldogsággal töltött el, hogy majdnem megálltam. Tudtam, ezt most nem szabad. Lépteim surrantak tovább feléjük. Átértem a végtelennek tűnő út nagyobb részén. A szakállas rám mosolygott és kedvesen kinyújtotta felém a kezét. Csodálatos volt érezni az átáramló szeretet melegét. Fogtam a kezét. Éreztem, hogy nagyon fontosat, súlyosat akar velem tenni. Valami nagyon meghatározót. Mint egy bizakodó óvodás, erősen tartottam a tenyerét. Megértettem őt. Nem voltak szavak. A szakállas szelíden a vékony idegen mellé vont. Érte is kinyújtotta a kezét. Hosszan tartotta mindkettőnkét. Aztán egymásba fonta az idegenét és az enyémet. Mi belekapaszkodtunk egymásba.Tudtam, többé soha nem engedhetem el. Nem is volt szándékomban többé magára hagyni. A szakállas alak szelíden intett. Mehettünk. Immár a visszafelé vezető úton, ami kivisz a napfénybe. Mielőtt megfordultunk és elindultunk volna, ránéztem a hátul álló kedves alakra. Nagyon szép volt, nagyon boldog. Mosolygott, s egy picit bólintott. A szakállas még egyszer barátságosan, elbocsájtóan intett kettőnknek, majd a harmadikhoz lépett. Átkarolta a vállát, s ráérősen elindultak befelé, az ő irányukba. A magas, kedves alak visszafordította a fejét, rám mosolygott, hajszálnyit bólintott még egyszer, jól van. Nem fordultak többé vissza. Mi ketten elindultunk a fénybe. Megszűnt a márványlap, kiléptünk a fűre. A nap részegen szórta ránk a sugarakat. Mi megilletődötten, boldogan, nagy, nagy nyugalommal elindultunk…ÉLNI.  


thao


(2005)

2013. március 3., vasárnap

Egyetlenem





EGYETLENEM


("ELMONDOM NEKED" előzménye)



Rád emlékezem, hosszú, megfáradt életem után. Középkorú lettem. Tudod, szívem, már fáradok. Annyi minden történt velem. Semmi nem fontos. Egyetlen fontos és fényes dolog volt az életemben. Te. Oly kevés jutott belőled! Elszálltál, mint egy tünde fény, egy könnyű angyal. Elvitt az átkozott, alattomos, kiszámíthatatlan és igazságtalanul sok betegség. Fiatalon, kegyetlenül, értelmetlenül.

Emlékszem az első randevúnkra. Február volt. Én nem voltam hajlandó soha beállni a sorba, tudod. Így lehettem szabad – és gyakorlatilag hajléktalan. Érettségizett, kétszakmás, jóképű, hajléktalan sportoló.Nagyon izgultam, hogy jól fessek a szemedben, ezért a Dunában kimostam a farmeromat és rajtam száradt meg. Így mentem eléd. A nélkülözés és a baktériumok a fiatal bika szervezetet sem kímélik. Törékeny alakod közeledtével egyre jobban elhatalmasodott rajtam a remegés. Kezdődött a hűlés, de legfőképpen – most, hogy valahonnan föntről hallasz engem, megvallom – az irántad érzett egyre terebélyesülő szerelem vacogtatott. Kivert kutyaként éltem már akkor jó ideje. Te fölvittél hozzátok. A picuri lakásban heten éltetek. Szüleid olyan természetes melegséggel fogadtak, amihez nagyon, nagyon rég nem volt szerencsém. Elomlott bennem az érzés – befogadtak. Ennyi boldogság sok lett egyszerre kiürültnek vélt, megviselt, fiatal lelkemnek. Ott a lábaid előtt vert le a láz. Akkora tüdőgyulladást kaptam, amekkora nagy marhára én nőttem. Filmszakadás. Egy hűvös kéz simogat. SIMOGAT!!! Hűvös borogatást cserélget rajtam. Erre eszméltem. Ilyen jó egyszer történik az emberrel életében. Annyira szerettelek – fájt. Melletted egyszerű és biztos volt minden. Nem kellett simli. Igazat lehetett mondani és szeretni lehetett téged, nagyon. Én, a falu bikája, el sem gondoltam, hogy megdöntelek. Te valahogy kismadár voltál nekem, őrizgettelek a markom csendes melegében. Ki ne ess a fészekből. Egész életünkben vigyázni akartam rád. Boldogság volt tenyered érintése izmos karomon. Szoknyád lágy libbenése felforrósította a szívemet.
Egész valómat betöltötted. Én, a nagy melák szégyellősen, majdnem dadogva kértelek meg téged, légy a feleségem. Féltem, rettegtem, esetleg nem akarod. Tudtam, hogy ugyanúgy szeretsz. Mégis féltem a rettenetes NEM - től. Őszintén elbeszéltem neked nem kicsit bonyolult életemet. Kivallottam az összes stiklit. Te olyan voltál, mint egy gyöngyvirág. Hogyan jön ehhez egy akkora brahista, mint én? Azzal a mosollyal, amit úgy imádtam a szád szögletében, parányi valóddal, mely akkor – és talán azóta is az összes erőmet jelentette és jelenti talán még ma is – határozott igent mondtál. Én kicsit bambán álltam ott. Letaglózott a boldogság, s csak szorítottam csöpp kezedet és a másik kezemmel félénken simogattam a hátadat. Az igenre eszmélve már meg is mertelek csókolni. Szenvedélyes szelídséggel viszonoztad. Akkor kigyúltam, mint egy fáklya. Imádtalak. Finoman bántam veled. Mindig rettegtem, bajod esik. Olyan törékeny vagy. Az esküvő és az azt követő két hónap összemosódik ma is bennem.  Úgy gondolok rá, mintha valamilyen selymes, langyos anyagban úsztunk volna. Nem érdekelt idő, nem volt értelme a térnek.Te voltál nekem a világmindenség.

Villámcsapás! Katonai behívó! Akkor azt hittem, elvesztem az eszemet.
Szerelmünk mélységére igazolásul már a nászúton megfogantál.
Meghökkentő, csodaszép, furcsa és felfoghatatlan. Mi kettőnkből adatik egy harmadik. Édes harmadik, akinek a fele én vagyok, a másik fele pedig te. Te, drága lelkem! Apa leszek. Büszke lettem nagyon. Már nem pofázhat senki! Családom van. Egész létezésemre igent mondtál. Értelmet adtál a ténynek, hogy a világra jöttem. Először lettem fontos. Nem voltam többé mellőzött, fölösleges és bosszantó nyűg. Ragaszkodásod, szereteted körülfont, mint inda a fát. Rám kúszott a lényed lágyan, mint a borostyán. Körülöleltél. Ezt fogják most tőlem elvenni. Veszélyes helyre kerültem. De még nem is éltünk igazából rendesen együtt! Istenem! Miért? Drága kis palántánk két hónapos volt mindössze, mikor összecsuklottál. Nem tudtam mi vár ránk. Hazaengedtek. Rettenetes hír várt. Gyakorlatilag szerte-szétoperáltak. Kivették a fél tüdődet, lékelték a koponyádat, lebénultál. Az én édes, könnyű gyöngyvirág asszonyom magatehetetlen roncs lett. Úgy pelenkáztalak, mint egy kisbabát. Nagyon szerettelek. Betegen még görcsösebben ragaszkodtam hozzád. Akkora szíved volt, amilyen embernek még talán nincs is másnak. Magad kérted, keressek valakit – hiszen veled nem lehet semmit kezdeni. Betegséged a házaséletet lehetetlenné tette. Belehaltam volna egy idegennek az érintésébe is. Mindig a borogatás dobolt az emlékezetemben, ahogyan kimentettél a lázas önkívületből. Téged, kicsi babám? Téged? Csalni, betegen magadra hagyni a tudattal, hogy valahol, posvány ízű öröm után lihegek? Szinte fájt, hogy nem érted meg, nem tehetem. Nem is lennék rá képes. A szerelem a pelenkád kicseréléséhez kötött. Hogyan jön ehhez egészséges, idegen asszony a vadidegen, semmitmondó ölével? Nagyon szenvedtél. Eljutottunk odáig, hogy háromszor hetente vastüdőre tettek. Már a lélegzetet is mesterségesen adták neked. De még mindig velem voltál, szívem. Ezt csináltuk három évig. Gondoztam a kisbabát- és gondoztam a másik, imádott kisbabámat, tégedet. Szívem szakadt le darabonként, ahogyan fogytál el a szemem láttára. Édes alakod egyre áttetszőbb lett. A szemed a régi maradt. Mindig engem keresett. Mindig megbújt a szögletében a boldogság, ha engem néztél, pedig nagyon szenvedtél. Kínjaid egyre elviselhetetlenebbek lettek. Már kórház kellett. Állandóan. Nem bírtam mozdulni mellőled. Egyre kevesebb világos pillanatod volt. Akkor minden erőddel engem vigasztaltál, biztattál. Azon a délutánon, nem felejtem soha, picit talán jobban lettél. Tudtad, hűséges vagyok, mint egy kivert, szerencsétlen kutya. Apró kezedet kinyújtottad értem. Megfogtam, betakartam az én hatalmas tenyeremmel. Te akkor apró melledre húztad pici mozdulattal. Életem legnagyobb beteljesülését éltem át. Akkor, ott veled, a halál előszobájában. Olyan éterien szép volt. Akkora élmény, mintha egy eldugott hegyi házikóban egy hétig nem keltünk volna ki az ágyból. Nagyobb. Akkor, ott nekem adtál mindent. Megtudtam a szerelem leg lényegét. Elértem azt a csúcsot, amit a Mount Everestet megmászók sem érhetnek el soha.

**************************************************************

Három nap múlva elmentél. Én maradtam a babánkkal. Azt hiszem, akkor meg voltam őrülve. Meggyűlöltem az istent és felelőssé tettem a halálodért. Gyilkos indulatok rajzottak bennem. Az egyetlen világos gondolat a tudatomban a baba maradt. Soha, soha, senki nem veheti el tőlem. Nem is adtam oda. Bármilyen volt a sorsom, őt nem engedtem el. Tudom, hogy látod, drága, mégis hadd dicsekedjek el neked, nagyon aranyos lány lett, érett nő és már unokánk is van, nekünk, kicsim! Öt éves unokánk! Ugye, te is nagyon büszke vagy? Persze, tudom, csak olyan jó hozzád beszélni és mindezt megosztani, ha másként nem lehet.. Tudod, amikor meghaltál és elmentél abba a világba, ahová nem követhettelek, akkor pontosan éreztem, hogy valami elpattant bennem. Meghalt veled a szívem. Soha, semmi nem lett többé olyan, még csak hasonló sem, mint veled, bókoló gyöngyvirág. Itt maradtam valami hasonlóban, amit a többiek életnek neveznek, de esküszöm neked, még most, túl az ötvenen sem tudok igazán mit kezdeni vele. Olyan nekem, mint mikor egy gyereknek magyarázat nélkül a kezébe adnak egy fölöslegesen bonyolult játékot és magára hagyják vele. Nézem, forgatom. Nem teszik, nem jövök rá, mit kell csinálni vele. Néha piálok, tudod. Olyankor mindig eszembe jut, hogy megbántalak vele. Nézd el nekem. Elzsibbadok, jó hülye leszek egy darabig. Elviselhetőbbé válik a „fura micsoda”, amiről beszéltem neked. Ha nem lettél volna halálosan beteg, ha szépen együtt építjük az életünket, talán hozzászelídítettél volna a világhoz, amibe már a kezdetektől fogva nagyon nehezen fértem bele. Igazából rajtad kívül nem kellettem senkinek. Ezért volt olyan mennyei az a borogatás, mert fontos voltam neked, mert féltettél, mert gondoskodtál rólam. Ezért volt olyan éteri a gyönyörűség, amellyel félholtan megajándékoztál. Melletted minden egyszerű volt, érthető. Kisimultak a dolgok. Élhető volt a hétköznap és tapintható az öröm. A boldogság úgy törleszkedett hozzánk, mint egy hálás, elégedett cica. Mondhatja egy középkorú férfi, hogy árva nélküled? Mondhatja, hogy elvették tőle a fonalat, melyet pontosan követve helyes ösvényen jár? Mondhatom, hogy te haltál meg, de én jártam rosszabbul? Igen. Mindezt elmondhatom. Már nem olyan barna a gesztenye. Az ölelés soha nem lesz megnyugtató és lágy. Soha nem fogok a szerelemtől remegve úgy vigyázni kicsi asszonyi testet – mert nem a tiéd! Tudod, akkor én nem búcsúztam el tőled. Nem akartam. Nem gondoltam én azzal, hogyan megy ez majd. Mi lesz velünk, meg találkozunk-e? Ezt senki nem tudhatja. A tudatom fényesen kiírta a fejembe, egy dolog fontos:- találkoztunk, szerethettelek, szerettél, gondomat viselted, gondoskodtam rólad, ameddig lehetett, s ahogy tőlem tellett. Lehetséges, hogy „azóta” kimondtam már: - Szeretlek! – másnak, másoknak. Mondani kell valamit, mert különben az ember teljesen magára marad. Én nem tudok úgy meglenni, hiszen nincs fonál…
Ezt azért mondtam el neked, hogy tudd. Tudom, hogy tudod, de valahogyan egyszer kell imádkozni. Nekem csak így sikerül. Amikor a négerek templomában voltam, ott megérintett a megszelídített isten, aki belátó és bölcs. Ott megértettem valamit. Ott meg tudott nyugodni a bolyongó lelkem. Igazából – csak úgy vagyok és történnek velem a dolgok. Irányítani nem akarom többé, legyen, ahogy lesz. Valahogy olyan vagyok, mint egy vak ember, aki sötét szobában él. Egyszer eljött hozzám a nap. Beragyogott mindent, de mindent és egy rövid ideig gyönyörű volt a világ. Szinek és fények voltak, csodás árnyékok, megteltem örömmel. Láttam, ahogyan rezdül egy gyenge kis zöld levél. Átéltem, milyen egy madárszárny surranása. Esőt is láttam, utána szivárványt. Aztán egy nagy, sötét kéz visszahúzta a függönyöket.

Eltűnt a fény és én kóborolok a sötétben. Néha érezni vélem a gyöngyvirág illatát, arcomhoz súrlódik kis bólogató harangja.Ennyi örömem maradt. Valószínűleg, ilyenkor meglátogatsz,
KEDVES.



thao





Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...