2013. február 26., kedd

Kettévált mennyezet









Kettévált mennyezet


Nagyon szerencsés vagyok. A filmek nélkül egy betűt sem tudnék leírni. Amúgy is – jelenleg a múzsa messze elkerül.Egy bűbájos, fiatal pár jóvoltából megkapom DVD-re írva a filmeket, amik nélkül lehetetlen lenne írni, élni. Mostani gondolataim is régen érlelődnek. Nélkülük semmire nem mennék. Kiírták, hogy gondolkodjak – s megjöttek a régóta gyűlő gondolatok.

Vészi Endre:” Kettévált mennyezet” – e, az önfeláldozás eposza filmen. Gábor Pál olvasatában jutott el hozzám. (Írott változatát, az alapművet régen ismerem.) Istenáldotta tehetség lehetett, de a szíve csak 52 évet engedett neki. A nyolcvanas években már halott. 1981- ben még leforgatta a „Kettévált”- at. A rendező és a főszereplő – az akkor 24 éves Básti Juli nagyon egymásra találtak. A rendező engedi szabadon élni, lélegezni a gép előtt a fiatal színésznőt – aki kifejező arcával Vészi minden szándékát megvalósítja. Ötvenes évek, pontosabban 1953. Rózsadombi villa, romlóban. Tulajdonosa időben felvette a nyúlcipőt, erre a hatalmas kertben álló kis kastélyt kiutalták az akkor még igen jól futó építészmérnök kádernak, Széll Árpádnak. Ikerlányai 16 évesek, fia, Istvánka körülbelül tíz. Angyali szépségű felesége pedig egy igen nagy funkcionárius lotyójaként úgy hagyta ott a családot, mint aki elvesztette a lelkiismeretét. A nagy funkci vén is, ronda is és nős is. Az asszony motivációja végig ismeretlen marad. Nem is érdemel szót.
Jakab Júlia a szétzilált, rózsadombi káoszba népnevelőként cseppen be. Gyári munkás, festő üzemben. Kemény fizikai munkát végez, szökvén a falusi, kilátástalan nyomorból. Szállása négy ágyas munkásszállás. Öntudatos, szorgalmas, mélyen emberséges, szótlan és szomorú. (Mitől lenne vidám?) A mellé kirendelt elvtárs hamar kereket old. A három pimasz kölyök szabályosan kimarja. De Júliát nem lehet olyan könnyen megfutamítani. Ő már látott szegénységet. Az itt tapasztalt szétszóródott, lelki nihilt, fizikai ellátatlanságot csak érzi, de a tenni akarás fogva tartja. Elég sokat csúszik a valós történet. Megfilmesítésnél hivatkoznak dramaturgiai okokra. Ezekért a mondvacsinált ürügyekért végtelenül haragszom – egyéb esetekben. Jelen alkotás meggyőzött arról, hogy kevésbé fontos elemek kihagyása nem sérti Vészi Endre szándékát. Kiemeli viszont a társadalmi végítélet előszelét – ötvenhatot. A kisregényben nem emlékszem konkrét utalásra, az ötvenhatos eseményeket illetően. Az indulatok a háttérben viszont már annyira - forrpontra kerültek, hogy a teljesség kedvéért a filmen hangot kellett adni ennek a világot szabályosan megrengető eseménynek – illetve előszelének. Ez a fontos tény felemészti viszont a befejezés Vészi által annyira költői, gyönyörűséges és megsemmisítő lényegét. Júlia marad. Itt külön szobája van. A kölykök gyilkolják, de ő kitart. A gyárat is otthagyja (nehezen bírja fizikuma az embertelenül kemény munkát) – de a fő ok a JELENLÉT, mert a káoszt csak úgy lehet uralni. Széll Árpád vidéken vezet egy építkezést. Haza alig jár. A kölykök meg nőnek, mint a dudva.
Júlia erejét, lelkét, pénzét öli az ellenséges családba. Széll Árpád azt veszi észre, hogy neki is megágyaznak és vacsora várja.
Mindezért hálás, de méltó helyzetet nem teremt, pedig Júlia
jelzi neki:- Tudja, így nagyon nehéz – nincs jogcímem. – Igen, ez a legnagyobb rákfene. Nem alkalmazott és nem családtag.
Beleszeret a mérnökbe és hagyja, hogy az ő szobájában töltse a kiéhezett férfi az éjszakákat. Júliában mély szerelem ébred.
Széll Árpás megpihen, mint egy elégedett macska, a sok harc után, Júlia ölében – de magát elkötelezni esze ágában sincs.
 Bolond idők járnak. Egyszerre egy pesti tervező irodában találja magát. (Az embereket akkoriban helyezgették, mint a sakkfigurákat.) Belezúg az illatos, elegáns mérnöknőbe és úgy felejti el Júliát, mint a pinty. Hála? Elismerés? Számukra ismeretlen fogalom. A kiérdesedett lélek, amit a társadalom tett velük, a neveletlenség, a „visszaadás” kényszere teszi a csonka családot ilyen bődületesen hálátlanná. Júlia visszamegy a gyárba, és mivel a szállóra még várni kell, ezért a szíves házmesternénél marad a villa szuterénjében. Látja, hogy mennek el reggel a hivatalba, csókolózva amazok.
 Az üzemi orvos beutalja a szívével, mert Pénteknénél egy alkalommal egy egész délután kiesett. Elájult. Előtte még látta, hogy feje fölött kettéválik a szuterén mennyezete – aztán több órás sötétség. Már bepakol a súlyos, disznóbőr bőröndbe, amikor az ablaka előtt három pár férfilábat lát. Széll Árpádot sikkasztásért letartóztatják. Júlia, mivel nem cseléd, hanem saját akarattal bíró, érző, felelősségteljes ember – kérés nélkül visszaköltözik a gyerekekhez. Beteg szíve minden odaadásával tartja össze a széthullt családot. Cigarettát juttat be a börtönbe, és látogatni is megy, viszi a hírt az amnesztia lehetőségéről.
Bár Széll Árpád a börtönben tervezőirodai munkát kap, a végletekig elkeseredett, lelkifurdalásos állapotba kerül. Egyetemi hallgatóként rávették arra, hogy professzorát, mentorát, a zseniális tanárt hazug vádakkal, nyilvánosan befeketítse. Akkor az öreg, másnap, összeszedett egy rakás altatót és véget vetett az életének. Ez az árulás nyomasztja, rágja, öli belülről a mérnököt.Végül megjön a szabadlábra helyezés híre és Júlia Péntekné kíséretében elindul a beutalóval a kórházba. A műtét az agyondolgoztatott, amúgy is beteg szíven már nem tud segíteni.Csörög a telefon a Széll lakásban. Péntekné Ilonka kint sepreget a kertben. Fölveszi bent a kagylót és közlik vele Júlia halálhírét.Ő megmondja, hogy ugyan nem hozzátartozó, de a temetést ő állja. El is indul a gondnokságra. Széll Árpád akkor érkezik meg, mikor újra csöng a telefon és egy másik adminisztrátor újra rákérdez, hogy akkor minden rendben lesz-e a temetéssel? - Milyen temetés? – a mérnök kezéből kiesik a kagyló és csak a női hang értetlen hallózása hallatszik még egy ideig, aztán búg a készülék leeresztve a padlóra.

Vészi Endre remekműve pontos korrajz. A személyek mind sajátos jellemmel felruházott, korhű alakok. Valójába az ijesztő mocskos, szégyenteljes Rákosi korszak pontos lenyomata.Üzenete örök érvényű:- legyen körülöttünk bármi, az emberség, az önfeláldozás nem halhat ki, bár Júlia az életét olyanokért adta oda, akikről biztosan tudhatjuk, hogy nemcsak a nevét nem fogják többé kiejteni – de létét, személyét is igyekeznek, amint ez emberileg lehetséges – kiradírozni az emlékezetükből. Nem, mert romlottak, nem, mert gonoszak – hanem deformáltak, elvadultak, és lelkileg kiégtek. Bélyeget égetett beléjük egy pusztító társadalmi rendszer. Mindent meg kell örökíteni!
Mindent, amiből későbbi generációk megtanulhatják saját létüket, tudatukat formálni. Ezért zseni Vészi Endre.

Áldás poraira. Sorai velünk maradnak.


thao







2013. február 23., szombat

Elmondom neked





Elmondom neked…



… hogyan folytatódott az életem, miután téged betettek a földbe. Lakásom nem volt. Az 5 éves kislány kezét fogva a sírodnál esküdtem meg, soha el nem hagyom őt, történjék bármi. Nem hiszed el, én sem hinném, ha idegen ilyet nekem elmondana – a kicsi kislánnyal két évet csöveztünk. Szénhalmokon aludtunk, uszodában fürödtünk. Mindenhol velem volt. Ez volt az egyetlen jó az életünkben – együtt voltunk.

Nagyon megviselt mindkettőnket ez a két év. Annyira kilátástalan lett minden, megkértem egy ismerősömet hozzon össze bármilyen magányos asszonnyal, aki egyedül neveli a gyerekét. Elveszem feleségül. Becsülettel fogok dolgozni. Így nem bírom tovább. Megismerkedtünk. A molett asszonyka kedves volt. Kicsit furcsa, de ezzel ott, akkor nem törődtem. 
Egy presszó asztalánál elmondtam neki mindent. Nem ígértem, hogy szeretni fogom. Megkértem a kezét és próbáltam meggyőzni, szépen megleszünk. Kértem őt, nem akarok több gyereket. Elfogadta. Összeházasodtunk. Eleinte nem volt semmi kirívó. Álmatag lényét elfogadtam, olyannak, amilyen. Öt hónap múlva közölte: - Gyerekünk lesz, ugye örülsz? – Most erre mit lehetett mondani? Megszületett. Volt én gyerekem, te gyereked, mi gyerekünk.
A szülést követően egyre furcsábban viselkedett. Első halálba menekülését időben kimosták a gyomrából. Megmenekült. Akkor tudtam meg, artista volt. Kiemelkedő. Leesett, csigolyatörést szenvedett. Soha többé nem folytathatja a pályáját. Nem született háziasszony alkat. Második kísérlete már nyomósabban esett a latba – itt is volt feloldozás. Akkoriban már görcsösen féltem, minden nap, mi vár otthon. Két kisgyerek és egy csecsemő volt napközben a gondjaira bízva. Valakinek pénzt kellett keresni. Nem őrizhettem egész nap, pedig a rossz sejtelem már a gyomrom legmélyén fészket rakott. Bevallom akkor már szolidan ittam, mert oldani kellet az állati félelmet. Ha beléptem a lakásba és meghallottam a hangját, egy mázsás kő esett le a szívemről. Érezte rajtam az enyhe alkohol szagot. Soha nem szólt érte. Soha. Zavarosabbak lettek a gondolatai, feledékennyé vált, de még bírta.
Én minden lelkifurdalás nélkül szerettem - ami megmaradt belőled – a kislányunkat, az együtt eltöltött mini- mennyet és legfőképpen az emlékképeket, amiket őriztem rólad. Nem volt ez csalás. Mindent elmondtam a másiknak rólad, ott a füstös presszóban. Mindent.
Egy hűvös napon megyek hazafelé. Csődület az utcán. Jézus Isten!!
Egy szál bugyiban állt az ötödik emeleti ablakban. Mint az eszelős, rohantam fel. Hármasával vettem a lépcsőfokokat. Patakokban csurgott rólam a halálverejték. Fölértem. Emlékszem élesen, még visszanézett rám. A szemében világosan láttam, bocsánatot kér, sajnál, s ami a legszörnyűbb: TUDJA, MIT CSINÁL, ÉS MEG FOGJA TENNI!!
Odarohantam. Még éreztem a karjának érintését. Nem tudtam megfogni.
Ledobta magát. A csecsemő aludt. A két másik kapaszkodott az ajtófába és hangosan vacogott. Nem vigasztalhattam őket. Várt rám a halálvágta.
Most már lefelé. A földön, furcsán kibicsaklott tagokkal feküdt. Szinte teljesen meztelenül. Nem érdekelt, hogy nem szabad ilyenkor már hozzányúlni. Valaki mentőt és rendőrséget hívott. Ölembe vettem a tetemét. Ölelésemmel takartam el, amit lehetett, mert bámészkodó akadt bőséggel. Ahogy így védtem, hallom a tömegből:- Rohadt gyilkos, van pofája csöcsörészni!- Ha nem ő lett volna fontosabb – biztos, hogy kiemelem a rohadékot és pépesre verem a pofáját. Őriztem őt és rád gondoltam, segíts, valahogy segíts rajtam, hogy kibírjam. Végre letakarták. A mentő nem vitte el. A fekete autót meg kellett várni. A rendőrök fölkísértek, alaposan körülnéztek. Beidéztek kihallgatásra. BIZONYÍTÉK HIÁNYÁBAN HAGYTAK SZABAD LÁBON. A két vacogó csöppséget ágyba tettem. Melléjük feküdtem, ne féljenek annyira. Mélyen álomba zuhantam. A sok hónap rettegése most kijött rajtam. Hajnalban csurom vizesen ébredtem. A zuhanását álmodtam.
Cigarettáról cigarettára gyújtottam. Tudod, hogy megy ez, temetés. Koszorúk, gyászbeszéd.

Ott álltam fiatalon, elveszetten, most már három kisgyerekkel, szál egyedül. - Ezért felakasztatlak, te rohadék! – sziszegte valaki a fülembe ott a temetési szertartás kellős közepén. Elszakadt a film. Nem tudom, hogy tették a földbe. Nem tudom, hogy kerültem haza, ahol a szomszéd vigyázott a gyerekekre. Valószínűleg végig te vezettél, kézen fogva. Nem voltam harminc éves. Másodszor lettem özvegy, immár három gyerekkel. Itt nem volt gyöngyvirág illat a lelkemben. Félelem volt az aljasságtól, féltettem a gyerekeket és semmiféle kiutat nem láttam a nehézségekből. Ekkor úgy éreztem, veled eltemettek ott, akkor engem is. Ez valaki mással történik, ez nem is lehet igaz. Egyetlen mentségem, hogy ezt a szerencsétlen házasságot megléptem: - a két év alatt annyit fáztunk, annyit kibírt az ártatlan kislány velem, hogy végre biztonságot akartam neki. Hálás voltam a befogadó asszonyomnak, de nem tudtam neki semmit nyújtani. Bár van egy olyan érzésem – nem tudtam volna olyat kitalálni, amivel visszatarthatom.

Ez történt utánad, édes kicsim. Nem tudom… semmit nem tudok már.


thao

Ki a vesztes?




Ki a vesztes?



A nő ápolt volt és mutatós. Nagyon tágas körben mozgott. Forrt, pezsgett körülötte az élet. A család és a baráti kör rengeteg embert vonzott hozzájuk. Nagyon szerette ezt a nyüzsgést és gondoskodott is róla, hogy mindenki jól érezze magát náluk.

Annyira röpült az idő, annyi volt a tennivaló, hogy fürdött benne. Szerette ezt az állapotot. Nem is gondolt vele, hogy mennyit teljesít, csak minél több lett a feladat, annál többre érezte magát képesnek. Kicsit abban a biztonságban élt, ennek talán soha nem lesz vége. Aztán a dolgok természeténél fogva elkezdett szűkülni a kör. Még ezt is tudomásul vette. Maradtak igazi, veretes jó barátok. Nem ő akart számítani rájuk. Azt szerette, ha őrá számítanak. Ebben az érzelmi és erkölcsi tartományban azonban ez természetesen kölcsönös. Kéretlenül mindig visszakapta a törődést, az odafigyelést. Megint nem a többiek tehettek róla, hanem az idő parancsa, az élet folyása tette, hogy szinte egyszerre lett mindenki túlságosan lekötött. A legjobb beszélgető partner barátnő három évig ápolta anyósát a szó szoros értelmében, éjjel és nappal. Annyira kellett rá figyelni, hogy férjével együtt hozzá is költöztek. Nagy kiesés, nagy és fájdalmas űr volt. Annyira egyféleképpen látták a világot, annyira megegyezett az értékrendjük. Ez állandó, kellemes vita – állapotot jelentett, nem örökös egyetértést és bólogatást. Egy - egy ilyen hosszú eszmecsere úgy hatott mindkettejükre, mint egy frissítő nyári zápor. Ennek tehát komoly és nyomós ok miatt kellett szünetelnie. A másik barátnő édesanyja nagyon öreg lett és amúgy sem teljesen egészséges lánya vette kézbe a háztartást. Egy olyan asszony számára, aki egész életét a tanításnak, művészeti táboroknak szentelte, tízszer akkora megterhelés megtanulni egy komplett háztartás vezetését – egyedül, mellette beteget is ápolnia. Ebbe csak szórványos segítségekkel lehetett be-be lépegetni. Tisztelni kellett a másik önérzetét. Amikor kérés jött, természetes volt az azonnali ugrás, de nagyon ritkán jött kérés. Ezt is tiszteletben kellett tartani. Mikor azon kapta magát, hogy saját szüleire is felügyelnie kell, még ha nincsenek is momentán ápolásra szorulva, elhatározta, fél napot elvállal könyvtárban. Itt újra volt nyüzsgés, kérdezgették, segítséget kértek, tanácsot bizonyos szakkönyvek kiválasztásához. Nagyon kellemes állapot volt. Kialakult a szokott kör ismét, mert vonzotta az embereket, tudásával, sokrétűségével, egyáltalán, személyes varázsával.
A tudományos kutató véletlenül botlott be ebbe a könyvtárba. Magának való, magas, kemény arcú negyvenes férfi volt. A magányosság érzete soha nem kísértette meg. Annyira el volt foglalva a szakkal, amibe már gimnazistaként teljesen beleszeretett, hogy néhány futó kaland után rájött, neki nem való a kötöttség. Tiszteletre méltó felismerés. Kapkodni, aztán meg gyártani a válási árvákat? Kemény egyénisége ezt a felelőtlenséget nem engedte meg. Amikor kért egy nagyon speciális gyűjteményt, arra gondolt, majd mentegetőzni fog a hölgy és lerázza. Akkor nyitotta nagyra a szemét, amikor az áhított mű tíz perc után előtte hevert az asztalon. – Parancsoljon, magam is nagyon kedvelem! – Amit már elég régen nem tett, megnézte magának a nőt. Éppen egy fontos és hosszadalmas tanulmány kellős közepében volt. Sok kutatást, sok kiegészítő anyagot igényelt, nagyon jól akarta megírni. Állandóan ekörül forgott az agya, nem fért bele valaki után mászkálni, időpontot egyeztetni – szóval esze ágába sem jutott most randevúzni, vagy ehhez egyáltalán alanyt felhajtani. Ez nagyon megfogta most. Megvan a gyűjtemény, aki adja, ismeri, kedveli, érti, s ahogy futólag a „szakszemélyt” megnézte, nagyon tetszetős lett neki. Maga sem értette, de beszélgetést kezdeményezett. Könyvtárossal ilyesmit gyakran tesz az ember. Látogatásai egyre sűrűbbek lettek. Nemcsak a kiválóan előkészített szakanyag vonzotta. A vele együtt járó beszélgetés is nagy élmény volt. Mikor a nő az ő teljes személyiségét fölrajzolta elé hitelesen, anélkül, hogy előző negyven - egynéhány évéről bármit is tudhatott volna, végképp elcsodálkozott. – Ön rendkívül jól látja az embereket. - mondta, nem titkolva teljes meglepődöttségét. – Pedig, ha szabad erre céloznom egyáltalán, kora ezt még nem indokolja! – A könyvtáros búvó mosollyal nyugtázta ezt a kijelentést. Egyszerűen bóknak vette, holott tudta, nem annak szánták. Noha tudta, illetve sok esetben látta másoknál, mennyire nem fontos a kor, ha két ember sok területen találkozik a másik gondolat-tartományával, mégis egész életében idegenkedett egy ilyesfajta kapcsolattól. Attól, hogy szerencsés az alkata, még nem következik belőle, hogy valóban illik egy tőle jóval fiatalabb emberhez. Azonos emlékek, megőrzött dalok, egy-egy jól sikerült poén – ezek tartanak össze két embert. Ha más korban nőttek föl, talán a másik nem is tudja, miről beszél az egyik, ha véletlenül utalás kerül olyasmire, amit a másik még nem, vagy már nem tapasztalhatott. Bántotta nagyon a dolog, mert szinte azonnal a szívébe zárta a magányos idegent, akit úgy érezte, méretre szabtak neki. A látogatások egyszer elmaradtak. A munka olyan fázisába került a férfi, hogy se látott, se hallott. Bár már ott tartottak, hogy egymás telefonszámát is ismerték, még a gondolat sem merült fel benne, hogy értesítse az addig agyonlátogatottat – dolgozik, finisben van. Bár ez tiszta dolog és érthető, meg nem lehet bocsájtani. Ha valaki fontos számunkra, akkor, ha a belünket a földön húzzuk, akkor is van annyi idő, hogy erről váltunk két mondatot azzal – aki számít. Nem tette. Eszköztárából ez hiányzott. A munka végeztével fölsóhajtott. Nagyon keményen megküzdött érte, az igaz. Kiváló könyv került ki a keze alól. Akkor jutott eszébe, el kellene menni a könyvtárba. El kellene újságolni, kész a nagy munka és köszön minden segítséget és…

Nagyon szíven ütötte a közlés, a kedves könyvtárosa nem vállalta tovább a kisegítést. Fontos dolgai elszólították innen. Akkor kapott a telefon után. A telefon viszont kicsengés után érzéketlen automata hangon közölte, a hívott szám megváltozott. Próbálta keresni, nem adták ki, titkosított volt. Fejen csapta magát, de marha vagyok én. Tudata viszont világosan közölte, ezt és így nem lett volna szabad. Tiszteletért, figyelmességért ugyanaz jár cserébe. Miért nem szóltam neki? Rengeteg kérdőjel zsongott a fejében. Tudta, hogy vétlen elhallgatásával nagyon megbántott valakit. Valakit, aki akár az egész élete lehetett volna, pokolba az évekkel. Világosan látta a magányosan pergetett esztendők sorát. Szomorúan könyvelte el, aranyat tartott a kezében, de szétmorzsolta, mint a homokot és dőrén elszórta a szélbe. A kedves alak, az okos szemek benne égtek még évek hosszú során át. Nem tudta megkeresni, de nem is nagyon merte. Érezte, hogy vétlenül ugyan, de ostoba módon, helyrehozhatatlan hibát követett el. Ezt a repedést pedig már befoltozni nem lehetne.




thao

2013. február 20., szerda

Várok rád





Várok rád…



… mint öreg fa kérge a fiatal emlékre.
Várok rád, mint anya, karjába röpülő
Gyermekére, várlak, mint az esőt a
Száraz nyarak, várlak, mint az enyhet
Adó, oly régen várt tavaszt, amikor a tél
Már minden erőnket magával vitte és
Annyira szükség van egy kis gyöngéd
Szellőre, simogató, kellemes melegre.


Nem kell itt a hasonlat – tenger, hisz
Magadért várlak, oly könnyes szerelemmel,
Nem akarom tudni már a kegyetlen világot,
Megtapasztaltam az igazi jóságot…


Ígérem, veled maradok, amíg ez ésszerű,
Amíg kettőnk életét nem tölti be más,
Csak csupa derű, csak a gyöngédség,
Szerelem, aggódás – soha nem bánat,
Csak létünket óvó, nagyszerűség,
Csodálat… veled élni, szeretnék,
Nagyon, míg lehet…


Te csukd le fáradt szemem,
Amikor – elmegyek…


thao



Utánad nyújtottam***





Utánad nyújtottam..



…. a karom, mely bénán,
Fagyottan lehullott…
Megértettem – itt a vége.
Nem dacolhatunk hidegbe’
Korba’, esőbe’ végtelen
Telekbe belefúlva, hisz
Mikor te még – én már…
Ennek így megy rendesen
A sora…


Nem változol, s ami van, az
Nekem nem kedvemre való.
Pár órát lopni az élettől,
Olyan kamaszos és olyan
Bohó és olyan nincstelen,
Mint gazdag parasztok
Között tévelygő falusi
Koldus…


Most nyugtalan vagyok, mert
Kimúlott belőlem az a biztonságos,
Csendes malícia, amivel én már
Szemlélni tudok, de halk léptekkel
Jön már vissza, s hál isten, ettől
Nyugodt vagyok, újra nyugodt.


Nekem megvan a párom, tudom jól.
Csak annyi jut belőle, míg pár percre
Az utcán átkarol, vagy utánam int,
Sokáig, nagy boldogan szemlélget,
S neki nagyszerű vagyok, nem csak
Mondja – látszik…


Gyöngéden megfogja a karom,
Vagy csak a könyökömet, lágyan.
Neki szép vagyok, elhiszem, ettől
Boldogabb leszek, ahogyan őszintén
Néz rám és olyan angyali vágyban.


Aztán mindenki megy haza, ez
Nálunk olyan természetes, de az
Új találkozás mindig hoz apró, új
Örömet és nem bántunk senkit,
Mert ez a kevés – mi oly sok, csak
A mienk, örökre…


Minek nekem a bosszankodás,
Mikor a nyugalom pár házra lakik.
Biztonsága az égbe repít, s nem lesz
Közöttünk ennél több soha…
Akkor miért érzem azt, hogy ez az
Édes és az előbbi teljesen
Mostoha…


thao



Végre tavasz





Végre tavasz…


… a sok jég után, édes aranyesők,
Bájos fréziák, miket az ég is megszánt
Végre és locsolást küldött a szomjazó
Növényre…
Még vegyes az idő, hisz bolond az április,
De sok nap is kukucskál, a rémes sötét
Után, végre, minket boldogít…
Elmennek a nagy esők és kitör a nyár,
Mint régen várt meglepetés, örül a szív,
Az ember kedve jobb és a jövőt is szebb,
Boldogabb szívvel várja…


Mert várni kell! Amíg erőnk van várni.
Amíg bizalommal nézünk a titokzatos
Jövő elé, addig van bennünk élet, addig
Fedezünk fel minden szépet és addig
Dacolunk az elmúlással, mert élni még
Kellene – egy kicsikét…


Elnézzük a temetőben, locsolóval
Tipegő nénikét, aki csendes mosoly,
Sok szép, elmúlt gondolat után
Temetőbe tipeg, mert itt a fény,
Bánat helyett inkább megápol
Egy - egy kedves helyet és hiszi,
Ez a nyár még az övé - 
Talán...


thao







Ha még egyszer***





Ha még egyszer…


…szerelmes lennék, hidd el, hogy
csak beléd szeretnék!Az ajtóban
várnám koppanó lépted, elvenném
a táskád és megölelnélek…
Aztán szépen terített asztalomhoz
ülnél, és minden gondodat szépen
elmesélnél…

Jóízű vacsora, vérpezsdítő borral,
melynek a szalagján szemed fényes
csillogása visszaüzeni a szerelmet,
mely olthatatlan, hiszen oly sok
szenvedésben, harcban született …

Szeretném, ha átölelnéd a vállam,
újra, kimennénk a varázs éjszakában,
a városba, hol szépek a fények, s
ilyenkor minden olyan irreálisan
szép lesz…

Sétálni veled, csak úgy, cél nélkül,
kószálva, sört inni, egy kedves asztal
mellett, nézni egy- egy, kedves házat,
hiszen nekünk minden tud mesélni
valamiről, hajdanán – és a napokban,
az új meséket, miket már mi mondunk el,
egymásnak, mint féltett titkokat.

Pedig csak beszélgetünk, fonjuk szavaink
fonalát és bátran gondolunk egy messze,
bátor jövőbe a nem könnyű múlton át…

Aztán felébredek – az, akinek most én
beszélek, egy fénykép, szelíd, kicsit tört,
de bűbájos, negyven éves magad…

Megöregedtél – pedig még nem
kellett volna, s a sok romlást építeni
nekem nem tisztem – nem is tehetem…

De a „mi lett volna” már elég nekem.
Kedves mosollyal búcsút intek hát,
s a szerelemnek ajtaját becsukván,
béke van, nyugalom, s erős váram
csupa fény – nem engedi be
a hideg
éjszakát…



thao




2013. február 19., kedd

Álmaid őrzöm





ÁLMAID ŐRZÖM 



ÖLELÉSEM ÁLMAID KÍSÉRJE, 
HA MEGFORDULSZ, KAROM 
MELEGE SZÉPEN BETERÍT. 
LÁGY KÉZZEL ELSIMÍTOK 
ARCODON EGY REDŐT, 
S A CSENDES ÁLOMMAL, 
LÉNYEMMEL TELIK MEG 
SZÍVED ÉS LEPEDŐD... 


MEGSZŰNNEK MELLŐLED 
AZ ÓCSKA, GYŰRÖTT GONDOK. 
ÁLMODBAN TENGERPARTON 
FOGOD A KEZEM. NEVETÜNK 
NAGYOKAT, BELE A SÓS SZÉLBE, 
CSAK A KÖNNYŰ, SZÉP NAPOKRA 
EMLÉKEZÜNK. NE VEDD EL 
TŐLÜNK UTOLSÓ ESÉLYÜNK! 
KÖZELLÉ LETT A MESSZI MÁR. 
AMIKOR OLYKOR KIHAGY EGY 
DOBBANÁS, AKKOR ÉRZEM, 
TALÁN MÉG... 


ÖLELÉSEM ÁLMAID KÍSÉRJE, 
HA MEGFORDULSZ, KAROM 
MELEGE SZÉPEN BETERÍT... 
A JÓISTENNEK AZ IS 
AJÁNDÉKA, HA TÁVOLBÓL 
ŐRIZHETEM 
TÉPETT 
VÁGYAID...



thao





Eléd terítem...





Eléd terítem…


…megbántott életemet,
mint egy tarka szőnyeget.
Ne a keservek foltját lássad,
feledkezz bele a színek,
árnyalatok, csodákat
ígérő, puha bolyhok
sokaságába, ne gondolj
most már semmi, semmi
másra, kitől mit kaptunk
és mennyit…
Előszoba volt az életünk,
eddig, s most kiléptünk
egy napfényes teraszra,
omlik a millió virág rajta,
minket ünnepel minden
kis bimbó, s levél…



Elkezdtünk élni, ne sajnáld
a fölösen lefutó időket, most,
épp csak most markolj meg
minden szépet, akár a
könnyet is, mely a boldogságtól
az arcomon végig lepereg…
Sósan is édes, hisz minden
tiéd már, tündöklő mosoly,
mely csak téged talál, s az
öröm könnye, mely miattad
hull le, mint barna levél,
ősszel a fáról, szőnyeget
terítve boldogságból
eléd…



Megleltük egymást, mint
fájón, véletlenül, bután
elvesztett, kedves holmit,
mit pótolni nem lehet,
mert csak egy van belőle,
az az egyetlen egy …
Értéke az egyetlensége,
semmivel nem váltható ki,
semmi nem adható érte
cserébe, helyette valami
más nem nyugtat,nem
vigasztal…


Minket, egymás mellett,
tér, s idő marasztal, mert
másik felünk nélkül bénán,
félszegen, iránya vesztett,
képtelen, élet nélküli lét
jutna nekünk…
Együtt, egészek, mi leszünk
a nyom az éji sétányon, mibe,
ha jót akar magának, mindenki
beléphet, hogy varázsunk
által megigézett, teljes létezést
kapjon ő is, ki még ma
boldogtalan…


Mindenkinek szívesen adjuk
a stafétát tovább, hiszen mire
lenne jó egy boldogtalan
világ, szomorú, lehajtott
fejű emberekkel telten…
Mi egy felütéssel zenére
hangoljuk a néma szíveket,
mert ilyen, mint nekünk,
másnak is bizton lehet,
ha tiszta a szíve, s él benne
ezernyi, rőzselángos vágy…


Megmutatjuk, hogyan épül
téglánként a boldogság, ha
megszenvedetten, méltón
felkészülve várunk rá, mint
karácsonyfára, nagy szemű
gyerek…


Többé soha nem engedem el
a kezed, ha te is
engeded…


thao



2013. február 13., szerda

Tudom***





Tudom***


*** kissé közhelyes, hogy pont ma, a Valentinon kérlek meg téged, légy a feleségem és élj velem egy egész életen át.

Az sem enyhítő körülmény, hogy mindezt levélben teszem. Nem tehetem másként, hiszen közöttünk úgy hatezer kilométer nyújtózkodik és én már egy fél éve eljöttem. Te tudod, hogy ilyen a munkám és amilyen édes vagy – soha nem kérted, hogy változtassak ezen. Sok jót ilyen szempontból a jövőben sem ígérhetek, mert mindig el kell majd jönnöm, a fagyba, az életveszélybe – de nekem ez az életem. Meg te. Olyan szépen elviseled (ne tudd meg, hányszor könnyes a szemem, mikor édes otthonunkra gondolok, amit te raktál össze – tollanként, mint egy szorgalmas kis madár.) Olyan magától értetődően tudsz rám várni, amit nem is álmodtam, nem is értem ma sem. Miránk nem érvényes a távolból megjövőt kezelni nem tudó konfliktus helyzet. Ahogy megérkezem – te már is olyan vagy, mintha csak a másik szobából épp most léptem volna ki. Te soha nem veszekszel velem, te pont tudod, mire van szükségem. Én a te hivatásod lettem.
Soha nem tudom neked eléggé hálásan megköszönni,
mennyire természetes ez neked. Ha valami baj érne, hiszen tudod, mennyire nem veszélytelen az életem – te elsiratnál és folytatnád addigi életünket tovább. No, látod, ezért tudok én úgy teljesíteni, ahogy tudok. Mert te vagy a hátországom. Te vagy a kezdet és a vég. Az indulás és az érkezés. Csak azért nem szégyellem, hogy ennyi év után még nem kértem meg a kezedet, mert mi annyira összetartozunk, mint fa, meg a kérge. A sudár fa, ahol az éltető nedvek keringenek, védett az áldott kéreg által, ami óv, betakar, ölel.

Ennyire egy vagyok veled és kérlek, végy nekünk gyűrűket, mert itt a jéghegyek között nem lehet kapni és húzd föl a sajátodat – az enyémet meg hagyd a dobozban. Én nem viselhetem, mert leesne az egész ujjam, ha hordanám, itt veszélyes, de belehalnék, ha nekem nem lehetne egyforma a tiéddel. Vegyél pezsgőt is és egy nagy, hatalmas csokor, rózsaszín rózsát, mert az olyan angyali. Olyan, mint te.

Hat hónap múlva haza megyek, és külön kiharcolom az engedélyt, hogy összeházasodhassunk. Ha egyetértesz vele, szeretném a nevünket úgy viselni, hogy az én családnevem után a tiéd és úgy a keresztnevünk.
De mindkettőnknél! Nem uralkodni akarok azzal, hogy az enyém legyen elől – de tudod, hogy kutatásaimat már régóta ezen a néven ismerik. Azt viszont el nem mulasztanám, hogy a tied az esküvő után mindig velem legyen! Csodás vagy, szeretlek, annyiszor köszöntelek meg már az isten fiának, hogy biztosan jóságos mosollyal tekint rám, amikor újra és újra megteszem.
Amikor nyugodni térek – gondolatban átölellek és fogom a kezed. Melegedben alszom el és nyugodt az álmom. Légy hát boldog ezen a szép napon – én drága kincsem!

Szeretlek örökké!

B.


(A leánykérő e-mail után egy héttel a kutató életét vesztette. A különleges körülményekre való tekintettel összeházasodhattak – úgy, hogy a vőlegény nem volt jelen. Egy tudós kolléga mondta helyette az eskü szövegét. Sírja jeltelen –de a szerelem házában úgy ápolják az emlékét, mintha még most is csak kutató úton lenne.)

thao










"Madár - dal"




Én árva, tarka…

..keserű, színes madár, tépkedem
Tollaimat, úgy szeretnék tetszeni,
Úgy szeretném, ha mindenért, ami
Vagyok, szeressetek – de nem lehet.
Más az észjárás, az életvitel, s a
Tehetség is más irányra lel…


Maradok magam és szórom tollaim
Nagy, tarka garmadát – de türelem
Nélkül söprődnek félre, ki kíváncsi
Egy félbolond költőre, ki a szíve vérét
Teszi az asztalra, mert nincs, aki baját,
Szorongását, félelmeit lássa, egy érintéssel
Elhessegesse, ha jön a borzasztó, hajnali
Rettenet, amely a fáradt, gyötört, elkínzott
Embert bontja meg…

Én akartam magam maradni, belátom.
Ezért, csak azért is fölállok, míg engedik.
Mutatom a valóságot, mely tetszetős és
Gondosan elfed mindent, ami fájna,
Nappalra megindul az éltető vérkeringés,
Kinn, a többiek közt, mint egy nyugodt
Művész gondosan komponált szimfóniája.
Magamra lelek, akár hódítok is, ha kell.

De idebenn csak a békés, de súlyos,
Mázsás csend, mit választottam,
Örökre az felel….



thao

Emlékezés





Emlékezés


Furcsa játék vagy, ajándék.
Sajnálnám, ha tudat – hagyottan
Minden kiesnék, s behullana a
Feledés mogorva kútjának
Mélyire…

Így tudom, hogy egyszer voltál,
S mivel emlék vagy, nem vitatom,
Már nem vitatom, hogy amit tettél,
Azt ÉN hogyan gondolom.
Elmúlt…

Az emlék érdes, de szép és nem jár
Vele lélek – érintés, csak tárgyilagos
Semmik után pirulva visszanéz a lélek.
Nem bántalak és nem biztos, hogy jó lett
Volna, ha elmarad…

Tapasztalással és véres késvágással
Letéptelek már, de mikor majd eljön a
Hamar sötétedő, téli délután, spalétot
Zárva rád tovább is gondolok, ezután,
Amint űzötten beesel…

Halálosan fáradtan, de nagyon szerelmesen.
Egy- két órát megpihensz, itt a szívemen és
Tudom már, bölcsen, letisztulva – nem sajnálom
Amit neked adni tudtam, de azt sajnálnám, ha
A tőled kapott szépségeket nem…
Kaphattam
Volna…

Tárgyilagos lesz már utánad zár, kulcs és
Spalét és talán bánom, hogy nem lehetett
Még egy kicsit, nagyon kicsit még…
De alázottan és félretetten a porcelán
Baba is lázad és inkább óvatlan a falon
Töri össze szép fejét, hisz méltatlan,
Sarokba tuszkolt,
Lét nélküli
Lét…



thao

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...