2013. január 28., hétfő

Számomra





Számomra már…


…csak az álmok hitelesek, igazak,
minden más arcát mutatta, mi még
innen számomra megmaradt…
állok, mint fehér törzsű nyírfák,
görnyesztő szélben,zöld, lágylevelű
hajam csapkod, néha elszakad az
orkán erejű ítéletidőben…
de állok még, mert gyökerem erősen
kapaszkodik, nem engedi a földet,
mely egykoron, óvón fogadta be…
derekam reccsen, de kitartok, mert
emlékszem még a napra, emlékszem
lágy, bájos fuvallatokra, mik zene és
élet – hangokat adtak, megsimogattak,
nem téptek, nem szakítottak, dajkáltak,
mint én, egykoron kicsiny sarjaimat
dajkáltam – hajdanán…


ugye - lehetetlen, hogy tövestül elengedj,
jóságos földem, éltetőm, helyem, majd
később temetőm, de az én helyem ez
mindenképpen…

ugye – lehetetlen…



thao

Szamba






SZAMBA

A szamba, a szamba, ha ritmusát
Várod, a szamba, a szamba, ha
Megtalálod, a szamba, a szamba
A vért zavarja, arcodra, fejedbe
Egyaránt…
A szamba a szalagos vörösbor
Csíkja, a szamba a szivarfüst
Bódító illata, tánclépés nyújtott,
Perzselő ritmusa, forgás és szédült
Álomvilág…
A szamba, a szádat, ha megtalálom,
A szamba, ha versemet rímbe vágom,
A szamba, ha kedvesen lágyra mosod
A hajam, a szamba a lóháton érzed a
Vágtát…
Érzed az állat remegő hátát, ahogy
Suhan át veled füves réteken át…
A szamba, ha közben a szád nevetés
Ragyogja, a szamba, ha a szemed
Enyém mosolyogva látja, s már ígéri
Az éjszakát…
A szamba ritmusa az, hogy szeretlek,
Érted bármit, csak veled lehessek, s
Be tudok telni nevető arcodat látva,
Hisz olyan forró vagy nekem, mint
A láva…
Nem akarom, soha, hogy véget érjen,
Azt akarom, örökkön kísérjen, szamba
Az áldott ritmus ajándék, szerelem ez
Nemcsak tánc és játék, a szambával
Teljes,
Mesés,
Veszedelmes,
Álomszerű
Szerelem
Veled…

Szamba – szerelem
Veled…


thao


(Nem dalszöveg!!!)



Szálas***




Szálas alakodra…


…emlékszem még, s hogy mennyi
bársonyos estét tudtunk magunk
mögött… minden szép volt, egyszerű,
nem is gondoltuk, hogy ezer akadály
szűkíti az ösvényt lábaink alatt…
csak – mikor már a négy láb lépte
nem fért el egymás mellett, egyszerre
azon kaptam magam, csak utánad
baktatok, vagy úgy sem, akkor a
lelkemmel halkan legyintettem,
s visszaadtalak, holott el sem
vettelek, így csak magadnak,
szokásaidnak, szerzetesnek
való élettempódnak adtam
vissza mindent, ami először
édes volt, aztán kis kesernyés
mellékízt kapott, de akkor még
vadvirág íze volt, s hittem, nem
csukódik be, ott benned a zárt
lélek, végleg…

elengedtelek, mert jobb
nélküled, mint teherré
lenni veled…


thao

2013. január 27., vasárnap

Emlékezik a költő





Emlékezik a költő…


Hiszen felszentelt dolga félbe-
szerbe hagyva, eltávozott kedvesek,
kiknek nyoma csak úgy, odavarrva…


Egyetlen, imádott anyósom kendője,
Éke a nappali szobának, én istenem,
Ha még gondolod – egyszer látnám,
Kezét megcsókolnám, hogy védett a
Vad világban…
Még fiatal és még él és jobban a földön
Jár magamnál – elvitte a víz, mert fiát
Sértve, s a magamét hasztalan védve,
Kirohantam a nagyvilágba.


Sok év múlt el, sok öreg pásztora,
Kínkeserves gyámola voltam, most
Megköszönném a sok felhőtlen órát,
De nincs kinek, mert férjem újra, régen
Házas…

Miért ne lenne – én a határaimon messze
Túlra űztem. Gyászolom hatalmas fiam,
Nem tudom, hogy akarná – de mégsem…
Igazi párra nem találok, így fölveszem az
Éj setét palástot, de várba soha nem megyek.

Van fiam még, ki érti fölkent lelkem és a
Víznek adja elégett testemet…



thao



Sajnos





Sajnos, tényleg....


...egy módosult létben élek,
megszabadultan minden
földi sártól, már nem öl
sem bántás, sem ármány,
nyugodt lehetek bárhol...

mégis - mikor arra gondolok,
hogy itt lehetnél, megszegik
a pillanat, mint virág,
letörik...
s én megértettem, hogy rád
többé nem vágyom és te vagy
felelőse, hogy a vágyak ajtaját
bezárom, mert a nyugalmat
többre tartom, mint azt,
hogy szégyentől pirul az
arcom, mert mocsokba
kényszerítesz,
elmész, jössz,
rendjén van
így ez?


rendjén a szép szó van,
a kalász érlelő szív meleg,
ahol tudod helyem, s
tudom helyed és nem
dugdosol, mintha
bűn lennék, hanem
lábam nyomát
királyliliommal
hintenéd...


rám ölelnéd a kabátom
és hangosan szólnál:
ő a párom... soha,
ehhez már elment
a vonat, az idő
a mélybe folyt...


nekem nyugalom, tisztaság,
neked rohanás és a többit,
mivel nem ismertelek meg
nem tudom...



thao




Rideg este






Rideg este

Hűl az esti levegő
Bársonyos a csend.
Szívem apró ablakán
Emléked dereng...
Apró kezem fogtad
A mézillatú estbe’.
Gondolatom alja
A tiéd kereste…
Kereste volna, de már
Messze jártál, méla,
Csendes bánat kútjába
Leszálltál...
Mi, meddig és miért?
Hallom gondolatod,
Értem, értem, csendben,
Miért fontolgatod...
Múlogat a varázs, sikít
Egy autófék, fölijedek,
Talán nem is így kellenék...

Megállt a gondolat,
Lapát földet rája,
Két magányos ember
Be, az éjszakába...

thao





Rég nem látott






Rég nem látott…


…didergés a város, a fagy
határozott – szétroppant
földet, embert, eget…
fázik a lélek, nyomasztó lesz
a csönd, ilyenkor a felmentés:
mint a barnamedve, álomban
élek…
ez a lét a nemlét határa,
beszorul lélek és gondolat,
sírnak tehetetlenül a kis
álmok, toporognak, mert
kis lábuk elfagyott, s meghal
az álom, ha pajkosan nem
szalad…
ami most kárt tesz bennünk,
azt a hirtelen jövő nyár nem
teheti jóvá, köves, dermedt
szívünk árva lenyomata ott
lesz majd a rügytől duzzadó
fákon…
a gondolat is bent maradt, s
nem lesz ugyanennek folytatása
semmi, hisz nem jön vissza,
ami elmúlt, jéggé dermedt
a dajkált szép múlt, s csak
most érezzük, mennyire
nem tudtuk, milyen
szép volt…


thao



Ragozás






Ragozás


Én álmodom veled, te is.
Én látnálak is, meg nem is.
Akarnám, de nem annyira,
Mint te ezt akarod, mert
Nem egyszerű dolog…
Én dolgoztam, elfáradtam,
Már nem tudok sokat…
Te még sokat akarsz,
Előtted ezer feladat.
Én nem kértelek,
Mikor nekem volt
Nehéz, most mit akarsz,
Mit diktál neked a józan
Ész?
Feladatod nem feladatom.
Nem is lehet, szívről meg
Balgaság beszélni, hol még
Üres a keret…
Tégy a keretbe képet, ne vedd
El tőlem a maradék szépet,
Mit még megélni szeretnék!
Én – de nem mások kárán,
Nem úgy akarnám…
Te akarsz, de nem tudod,
Az milyen, csak akarod.
Én nem akarok semmit,
Mert fáradt és kiábrándult
Vagyok, de telve szeretettel,
Ne élj vissza ezzel, mert
Beteg ember könnyen sérül.


Mi derült ki az egészből?
Akarod. Akarom? Feladat.
Nem vállalom. Akarlak?
Meglehet. Meggyőzhetsz?
Kétkedek. Adni tudsz?
Vagy kapni szoktál?
Biztos vagyok, vagy
Elbizonytalanítottál?

Kőből vagyok.
Homokkő.
Homokvár.
Szép, komfortos,
Bedől, szétszáll.
Ne építs rám,
Már nem lehet,
Az eső elmosta
Már minden
Léptemet…


thao



2013. január 25., péntek

Pereg a naptárlevél







Pereg a naptárlevél...


...időnket elfújja a szél,
s ha meggondolom,
minden perccel magam
az elmúlásnak lehajtott
fejjel odaadom...
minden pillanat a mi
pillanatunk, s ha lejár,
időnk lesz kevesebb,
pedig annyi mindent
kéne tenni már, gyorsan,
hamar, mert kifutunk, s
üzenetet nem biztos, hogy
hagyni tudunk...
nem biztos, hogy minden
begyűjtött fontosat el
tudunk még mondani,
hogy mindent , de
mindent, mit szívből
adnánk, meg tudunk
még osztani...


pereg hát a naptárlevél,
szűkül az idő és a tér, s
nem magamat sajnálom,
csak a hitet konzerválom,
hogy értsék meg, élni
egyszer lehet, s ez
olyan gyönyörű,
én már rájöttem,
így távozóban -


nagyon becsüljük meg,
emberek...


thao

Péntek éjjel





Péntek éjjel…


…és szombat hajnalon,
Csak nálad az eszem,
Gondolatom, s ez jó,
Mert sodor, visz előre,
Életet akarok, semmit
Temetőbe…
Mert érteni kell egymást,
Megszületik a hűvös, kedves
Nyugalom, mosoly kerekedik
Szomorú arcodon, s én hiszek:
Credo! Szeretni egymást oly
Sokféle mód adódik, de jó!
S a tisztelet, a másik alkotásának
Befogadása, őszinte gyönyörrel
Pántlikázva…
Jó nagyon és az alkotás gyógyít,
Kitakarít minden hazugot, nem
Valódit, csak érzem, hogy jó, s
Végre hittel hiszem, ezer érzés
Van, s közülük csak egy a szerelem!
Nem több, nem más, csak egy a sok
Közül,hát végre békén elhelyezkedem
Az életemben, boldogan, örömmel és
NEM VÉDTELENÜL!


thao

Papír fölé





Papír fölé hajlik…


…elgyötört hátad, szemed még ég,
a busz zötyög, meg-megugrik tollad
az íven, de nem is látod, mert a
gondolat – örök…
fényesen nő a gyönyörűség halma
kezed alatt, míg a közönyös nap,
mely tapos és  olyan, mint a többi,
de már tisztán látod, merre is kell
menni, mert lelked a szigorítottból
végleg szabadult…
íveden a szó, a jelentés kivirágzik,
előtted egy bájos sugárka incselkedve
játszik veled, kiszúrja a szemed, te
résnyire zárod, a sugarat kacsintva
megköszöntve, egy árnyékos zuggal
kizárod, mert…
jönnek a szavak, édesen, fájón,
biztatnak, hogy már a holnap is
új értelmet nyerve ül a szakadozott
padon veled, s nem tudod, mi olyan
nagyszerű, de érzed, tied a mindenség,
megtelik a szíved…


thao

2013. január 24., csütörtök

Összetört







Összetört az arcom…


… mint tükör, melyet
földhöz vágtak. Bántottak.
Azt hittem, mindennek vége,
Féltem, álmomban kiabáltam.
Ezt onnan tudom, hogy erre
Ébredtem, verejtékesen,
Lélekben csurom véresen,
S végét láttam mindennek,
Ami ebből kiválthat…
Sokáig tartott, kínosan soká,
De nem veszítek könnyen,
S lényem ereje a legvadabb
Közönyben is jelen van…

S akkor belépett a szeretet.
Kedves emberektől, kik nekem
Kedvesek, de nem is tudhattam,
Hogy nekik én is ennyire fontos
Vagyok, vagy csak lehetnék…

Így megbékéltek az esték, s
Remélem – a kudarcot, mint
Szót is elfelejtem és megyek
Előre megfontoltabban, de
Nyílegyenes, őszinte lépéssel,
Amilyen a lelkem, s magam…

Már békén várom a feloldozást.
A kis eldugott lakást, hol a
Szépség visszahőkölni késztet,
Mert egyszerűségében bonyolult,
Mint én vagyok és harsog a piros,
Megbékél a sok fehér, s látom a
Nyugalmas sarkot, az áhított
Szertartás – teát…

Mivel már béke alszik bennem,
Mivel kitakarítottam a szívem,
Megnyugodtam, s türelmem
Visszanyerten máris méltó
Varázslatban élek, mely olyan,
Mint egy madárfészek, de nem
A véglegesség igénye lakik falai
Között, mert nem teheti, de
Minden megvédő napot hálával
Köszönök neki…


thao

Nem tudom





Nem tudom kifejezni…


 … mi vagy te nekem, s nem segíthetsz,
mert megreked a szó, az érzés idebent.
Vagy olvasztója dermesztő fagynak, vagy
Biztonsága rettegő álomnak, vagy kísérője
Szenvedő munkámnak, mi öröm, s csak
Belső kötelesség, de tennem kell és tenni
Oly nehéz, folyamatosan- még…
De lehet majd egyre nehezebb és lehet,
Hogy a szavaimat elveszi valami fölső
Hatalom, s maradok némán, csupaszon.
Elvesztem az emlékeimet, a mondataim
Felét, s nem kérhetlek, légy velem, igazíts
Ki még, hogy tehessem, hogy lehessek,
Mert nem tartozol hozzám még, vagy
Már, vagy soha és csak a szépség halála
Fájna, de abban se tudnál mellettem
Lenni, mert más szeretni és más verset
Írni és verset írni borzalom és gyönyör,
Nem osztható. Áldás és Isten verése a
Kötelező szó, melyet nekem ki KELL
Mondanom, de téged nem kért rá semmi
Hatalom, tehát dolgom nem lehet dolgod,
S betegen nem leszek teher, mert a vers,
Ha meghal, én is meghalok,s az szinte
Mindegy, hogy velem leszel…


Egy hebefrén isten megtartott élni és
Bűvös szókat adott a számba, miket
Sáros homoknak érzek néha, néha meg
Mennyei manna – tudom, hogy hasadt
Tudatra vall a sor, de igaz, őszinte szó.
Félek tőled, akarlak téged és mindez
Egyáltalán nem való és nem kellett és
Gonosz erő hozta ezt a megveszett
Szerelmet, melynek nincsen teste,
Ami kétségbe van esve és s.o.s.-t
Kiált, de minden fülben viasz, ha
Erre szó kerül, szenvedésem senki
Nem takarja be és nagyon fázom,
Ebben – egyedül és nem tudom
A mozi végét, de elfelejtettem,
Mi volt az eleje! Segítség!
Baj van!

Miért nem pusztulhattam el, mikor
Annak oly fenségesen, pont, épp,
Ideje volt?



thao

Nem számít





Nem számít


A kulcs nem számít, amit neked
Akkora örömmel odaadtam.
Az emlék porrá foszlik, pedig
Azt gondoltam – halhatatlan.
A várakozás értelmezhetetlen,
Ha megszűnik a tét – valakire
Várunk…
A mosoly, az integetés, megannyi
Kedves gesztus, mint felfűzött,
Száradó gombák, sifonérra rakott,
Szunnyadó almák, körték, álmodni
Papírba csavarva, ahogy begöngyölve
Várnak a levet érlelő télre, a pincébe
Gondosan, szépen lerakva…
Így pakoltam el minden kedvességet,
Jóságost, cirmost magamból, el nem
Vesztegetve semmiből egy csöppet.
Az édes ízeket begöngyöltem, el egy
Láthatatlan raktárba tettem, idebent.
Mert erősen él a hitem…


Egyszer kibontódik a rejtő csomag,
Minden napfényre kerül, mi belőlem
Meseszép, s akinek fontos, édes ízeket,
Simogatást, törődést, egy egész lelket,
Az enyémet, majd átadja, annak,
Aki eljön, mert érzem, úton van.
Csak még messze, még el kell nyűni
A bakancsát, még sok esti tűznél
Álomra kell hajtani fejét, de tudja,
Már nem magányos, csak az élete
Ilyen feladványos, hogy népmesébe
Illő, ahogyan majd végre célba ér…


thao

Gondolatok







Gondolatok szerelemről



Nem örültem így még
hideg, barátságtalan tavasznak,
kimenni nem jó, a növények meg
elárasztanak természetellenes, dúló
bujasággal, hisz nekik jó ez, a hol itt,
hol ott nedvesség, kicsi nap, megint
éktelen boltozat, s nőnek az égig,
ők tudják – én beburkolom így
magamat…
el kell gondolkodnom a szerelmen,
de olyanon, mit az ember szájában
hordoz, mint kölykét féltő kutya…
el kell gondolkodnom, miért
sodortatunk ide, ahol vagyunk,
s akit szeretünk, mért sodródott
amoda…
megkérdezem magamat, a leges-
legszigorúbb bírót, hogyan teszek
itten igazságot és mi a jó és mi az,
amit nem szabad, s a nem szabad
az súlyos ár, emberbe kerülhet,
mert szerelem tán áldozható, de
emberáldozat -  az olyan kannibál,
az mihozzánk méltatlan,
nem való…
megkérdezem, van- e jogunk
átvinni a szerelmet a túlsó,
meredek partra, felcipelni,
lenyalogatni, melegbe rakni,
nagyon – nagyon vigyázni rája,
úgy, ahogyan soha nem vigyázták,
úgy ahogyan csak útfélre dobták,
s csak elfogadtak –de nem értették
milyen nagyszerű adni…
akkor  most ezt az egészet ott kell
hagyni, mert konvenció, mert
félelem, mert meggondolás,
mert képtelen, mert kötelesség,
melyen folt nehogy már essék,
s aki a „kötelességet” elfogadja,
érdemesítve van – egek atyja??


Leteszem a pennát, mert más helyett
Megmondani – nem tudom, magamat
Meg már nagyon- nagyon régen tudom,
Mert a szerelmet követni kell, lehet.
Nem kell okozni bődült sérelmeket,
De egy ingben is ki kell a fagyba állni,
Csak őt szeretve, csak őt vigyázni, s
Ha később felejteni tűnik, hogyan
Szerették, tudom, ordítva – ha
Elhagyom -  visszajön még, és elismeri,
Bánja, ha rajta múlik, visszacsinálja,
De addigra az egy ingben lefagyott
A szívem lába…

Láb nélkül, magányosan, de tisztán,
Mint a megváltó feltámadó- ruhája,
Megyek, mert elérem, hol lakik a
Megérdemelt, egyetlen, fölkent
Szerelem és tudom, hogy vezetnek,
S jogomul, okkal adták a csodát,
Képességet, hogy fölleljem, hogy
Átöleljem és betakarjam,
Szívem vörös
Köntösében,
Legbelül…


thao


( 2008)




Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...