2012. november 30., péntek

Hotelfecnik






Hotelfecnik

(Hommage a’ Leonard Cohen)


Imádtam a személytelen szobákat,
A városra táruló, nagy szemű ablakokat.
Tudtam, mikor „hazamegyek”, nem az
Otthonom, mégis jó volt, hogy ott lakom.
Ismerős volt a portás kedves arca, a szoba
Meghitt semmilyensége az aznapomat
Szépen betakarta. Helyem volt, saját,
Idegen metropoliszokban, hol az ember
Iránytűvel is eltéved – feltéve, ha van…

Általában sem iránytű, sem ismerős nincsen.
Elvegyülök a hullámzó tömegben, s tudom,
Addig kíváncsiak rám, míg gitározok fenn,
A színpadon. Ott ráismernek kedves dalaikra,
Meg is ünnepelnek, ahogyan éppen a lelkük
Akarja, aztán én, mint ember – számukra
Megszűnök… bosszantó ruhatár, utca, egy
Sör, vagy whisky, aztán haza kell menni.

Nekem marad a gitárom, az ezernyi dallam,
Meg egy rajongó szép lány is néha, aki a kopár
Szobát velem boldogan megosztja…
Tisztelem bátor modernségük, lesegítem a
Felöltőjük, mikor elmennek, kézcsókkal
Búcsúzom és nem baj, hogy többé azt, hogy
Hová lett – nem tudom…


A testetek imádom, a költő lelketek, hisz
Minden törékeny nő egyben kicsit költő,
De a vágy nem hal meg soha – egyszer az,
Ki pont erre kiválasztatott, majd, csak úgy,
Velem marad. Meghallgatja, mit írtam aznap.
Lelkünk a tengertől a csillagokig kóborol,
S tudom, hogy őt vártam a kopár szobákban,
Őérte számoltattam a portással és gyűjtöttem
A sok gyűrött számlát, hogy elébb – utóbb,
Ezek szaporodtával közelembe varázsolom
Őt…



thao




Hol vagy szerelem?




Hol vagy szerelem?


Kérdezte a csüngő szárnyú angyal,
Szemében fájó, bágyadt sugarakkal,
S nem mert az Úr elé odaállni…
Elpanaszolni, hogy lejött az amúgy is
Szánalmas földre, hogy két elesett,
Szerelmes ember szívét összekösse…
Lett öröm és tombolt a szerelem,
Csak az angyal elfelejtette, nem a
Mennyben szorgoskodik, hol a dolgok
Maguktól, hivatalból vetekednek a
Patyolat gyolcs fényes tisztájával…
Ő úgy gondolta, segít és nem lesz dolga,
Semmi, de semmi mással, mert, mint
Angyal, minden földi, sáros szokvány
Elvesztődött neki szem elől, s csak a
Szépet, a valódi látta…
Ezért nem gondolt,
Nem gondolt semmi,
Semmi másra…
De a föld egy hatalmas bugyor, mint
Dante poklában megíródott volt,
Maradt a szerelem titok és uralkodtak
A mocsok konvenciók.Így történt, hogy
A szerelmesek egyike egyedül töltött
Nappalok után várt a párjára minden
Éjszakán, a párja meg családot játszott,
Mint az óvodában, utcára, rokonságba
Azt vitte, kitől a hideg is kilelte…
A kedves meg örüljön, hogy néha még
Kap is őbelőle…
Ezért csüng le az angyal szárnya, hisz
Közbenjárását már szívből megbánta.
Higany-nehéz könnyeket sírt a felhőre.
Belátta, ami fent természetes, ahhoz
Nos , idelent ne legyen többé mersze…
Magához hívta a vétlen magányost.
Nem kellett rá sokat várni, hisz készült
Már régen, csak a startot akarta megvárni.
Az érkező vállát átölelte, a nehéz könnyekkel
A gyönge vállat csendben megöntözte…
Még a jövevény vigasztalta, jól van, angyal,
Drága, amit tőled kaptam elég egy
Örökkévalóságra….
Hiszen megtanultam szeretni, de ami az ára,
Nem bírom viselni. Éltem, szerettem, nagyon,
Ne búsulj, kerek lett a móka – de most siessünk,
Keressük meg azokat, akik után, főleg egy után,
Annyira vágyok, ezért akartam oly rég már az
Itteni országot. Béke lesz, semmi megalkuvás,
Csak kedves mosoly, szeretet, semmi más…
Érdekes volt lenn a földön járni, hosszú
Kirándulás volt, fárasztó, alázó, mára semmi
Más, kerek lett a mese vége a poros földön.


Remélem a békémet, tőletek,
Végre megérdemelten
Megöröklöm….


S ha valakinek az élők közül a szíve hasadva
Fájna – nyugodtan váltson egy jegyet, ami
Nem retour – ide hozzám, a tiszta világba….


thao




Hihetetlen




Hihetetlen…

…szinte hihetetlen,
mióta vagyunk, mi együtt,
ketten, szállnak az évek,
másként élünk, mint másoknál
szokás – nekünk így kerek…
Nem látlak sokszor, mégis
velem vagy, imádom tenger,
vagy inkább Balaton szépségű
kéken – kék szemed, rajta sűrű
pillaerdő, mely nagyot pillantva
rám nevet…


Igaz – én bizonytalanabb voltam,
te nem engedtél el soha, te vagy
az egyetlen hűség, melyhez foghatót
nem láttam, de hiszem, mint a
templomban a nénike, szorítva
a rozmaringos imakönyvet, s a
meghatott istenfélelemtől letöröl
néhány kósza könnyet…


Most csak a hangod simogat,
de eljön majd a nap…türelmünk
végtelen, hiszünk egymásban, az
élhető élet így is végtelen, s maga
a találkozás újra, örökre, már a
megérdemelten megugrott száz
tű hossza…hogy a sors így hozta,
hálásan köszönöm…

Igazából, bármiről szól, minden
versemet csak tenéked írom…
mert – a szépség a szavak játéka,
akire tartozik és van esze, tanul
rajta, te élvezed a dallamos sorokat,
mindig aggódva kérdlek, s nyugtatsz,
jól van az – neked elhiszem, hisz a
tiéd, akkor hogy jönne ide bármiféle
beszéd…

napi ajándék, hogy lásd én is veled
gondolkodom, végig, minden napomon,
s a szívem, s az életem fonala már örökre
csak a tiéd…
remélünk, nyugodtan várunk, nem
protestálunk, mert ott, akkor lesz
igazán kerek és gyönyörű szép…
most , így is gömbölyű, benne
ezer derű, de a véglegest várni,
igaz, kerek, és ép…

thao

Hieroglifáink





Hieroglifáink, miket…


…nem ért kívülünk senki,
a homok mélyére írtuk,
szerelmünket örökre, ide
belevésni…
Jönnek majd nagy, okos
szelek, szétfújni, rétegben,
homokkal, megsemmisítő
csapást mérni rája…
Nem fog sikerülni, mert
kettőnk szívének időtlen,
s örök a harmóniája…
Mi így jeleztük, hogy
örökre, s választhatatlan
egybetartozunk!
Rábólintottak onnan – hol
mi szeretnénk, hitelessé
ezt a szentséget áldva látni.
Jöhet már minden, amit
más meg sem ért tán, neked
a szívemben örök a helyed,
hiába iparkodnak az okos,
bölcs szelek, a sima írás
mindig ott marad…
Csodás hűséged már nem
késztet visszahőkölni.
Megértettem, s reá nagyon,
nagyon büszke vagyok.
Magam is csak hasonlót
adhatok, neked, ha ehhez
méltó lenni akarok…
Nem egyforma mérővel
adják a boldogságot, az
ilyen veretes csoda meg
igen – igen ritka!
Őrizzük hát a ki nem mondott
esküt, beleírva a konok homokba!
Majd jön egy nagy eső, nem
számít, hogy akár százötven
év múlva…
Virágba borul a sivatag, benne
az írás, virágként ragyog, akkor,
talán akkor lesz nyilvánvaló,
hogy a mi ígéretünk nem csak
puszta szó…
Örökre íródott, bármi légyen,
részünk, egész lényünket beborító
igazság marad:
A legáldottabb pillanata volt
Az időnek, mikor  minket
Egymásnak adott a szentséges
Pillanat.
Szerelmünk formabontó.
Nem rakható be, se ide, se oda.
Veretessége nem vitatható, mert
Áldottan szenvedtük, nevettük,
Bámultuk, örültük végig.
Porainkkal is együtt marad!


Megáldott, szépséges, egyetlen
Pillanat, mely életünkre örök
Szabályt hozott. Történjék bármi,
El nem választható, mint zenétől
A hang és a verstől a szó.



thao

Hiányzol





Hiányzol…


…pedig utállak, s a hátam
közepére kívánlak, hiszen
nem felejtek és nem alku
tárgya, hogy hozzám csak
kicsit és néha voltál jó…

…én elmentem, csendesen,
nem maradt folt a szívemen,
csak az az átok megszokás,
hogy megjelensz, hogy hívsz,
hogy látsz, hogy ébresztesz,
hogy álmaimban részed
nem  vitatható…

…a szerelemben is kell jellem,
de annyira hiányzik az a falat,
másodpercnyi kellem, mely
feledteti a zord valóságot, s az
életemből azt a pár villanást,
mely könnyben állt…

…már nem sírok és nem
nosztalgiázok, csak felveszek
egy sikkes, szőrös kiskabátot,
fénybe velem, szűk farmer a
fenekemen, s ha megnéznek,
ha kedvesen, csodálkozva,
csak úgy egy pillantást
kapok…

…ettől is elégedett vagyok,
mert ez a pár, röpke mozzanat
csak röpít és nem súlyos és nem
feladat és nem kell várni, órákat
terád, őrizni a vigyázzban álló,
ideges szobát, hogy légy, aztán
elmenj – nem volt ez rendben…

…én igazából magamnak vagyok
a legjobb társaság, imádom a
nyugodt, nem ideges szobát,
hová megtérni, otthonomat
mindig felfedezni, sokkal jobb
dolog, mintha miattad, balgán,
alázottan – mert ez az – csak
időt számolok…

…jó, hogy voltál, de még sokkalta
jobb, hogy tékozló, könnyű szívvel
rád soha többé, már nem gondolok…

szabadnak lenni
nagyszerű
dolog…


thao


Hiányod





Hiányod…


…mint árva, nagy szemű,
szomorú kisgyerek, párnám
szélén kuporog, öregesen
bólogat, aztán ingatja fejét,
balra, jobbra…
nem tetszik ez neki, nem jó,
nem akarja,hogy álmomat
nem fonja be a kedves
szuszogás, mely egy van,
nem téveszthető, nem lehet
helyette semmi más…
bénít a távol, nincs magyarázat,
akkor sem, ha ezerszer jól
magyarázható…

a hiány ül, öregesen, némán,
szeméből csillag – könnyek
peregnek árván és sajnálja
nagyon, hogy mitőlünk
múlik tova, sok,
megélhető, már
elvesztegetett,
szép, együtt
tölthető, de
nem töltött
idő… 


thao

Hetven nap***






Hetven nap emlékezete

( álmok, álmok, álmok)


Beleléptél az életembe, mert ez volt a dolgod.
Szép voltál és ápolt, mert soha nem vagy más.
Amint fölém hajoltál, megérintett a vágy, de…
Amint fölém hajoltál, megérintett engem is…
Nem tudtuk, mi fog történni.
Te igazgattad a szálakat, én menekültem.
Bocsáss meg, hogy nem válogattam az eszközökben.
Én a rettenetes, kemény, egyedülálló nő most ki
voltam szolgáltatva.
Elfelejtettem, hogyan kell egy férfival bánni.
Elfelejtettem, hogyan kell elfogadni, hogy szeretnek.
Vadállati félelemmel menekültem, mert éreztem,
több bonyodalmat nem bírok elviselni.
Gyanakodtam rád és mindent gondoltam rólad,
ami jól elválaszthat tőled, csak ne légy az életemben.
*******************************************************

Lassan megszelídítettél és én előbújtam a hátamon
cipelt házikóból. Megtanultam szeretni és elfogadni a
tényt, hogy szeretnek. Elfelejtettem a szájamban történt
változások miatti, önmagam rokkanttá nyilvánítását.
Elfelejtettem, mert te megmutattad, legömbölyítetted,
hordhatóvá, viselhetővé varázsoltad és bebizonyítottad,
hogy semmit nem vont le a nőiségem varázsából. Egy
egész életen át viselt saját fogsor után rémületes két
sor korona.
**********************************************************

Állati ösztönökkel kapaszkodni kezdtem beléd, mert
jóságod nem normális. Van benned valami hihetetlen
kerek és sima, a megváltói jóság utánozhatatlansága
megdőlt. Eltanultad tőle. Nem tudsz haragudni rám,
mert tudod, hogy félek és ösztönösen vágok, hogy
menekülhessek. Te mindig elállod az utamat. Egy
megközelíthetetlen toronyból (ami csak egy félős
kis béka volt), szerető, kedves asszonyi lényt, ölelő
cicát teremtettél.
************************************************************

Az, hogy szeretlek téged, szegényes és nem fejez ki
semmit abból, ami bennem irántad lakik. Fényt hoztál
a sötétbe. A sötétet, amit imádtam, elvarázsoltad fekete
bársonnyá, hogy ott ölelhessem meztelen, bársonyos
tested és feledkezzek meg mindenről a világon. Sem
szóban, sem tettekben nem bántottál meg és nem
hazudtál nekem. Kíméletből elhallgattál történéseket,
de ezt abbahagytad, mert láttad, mennyire fáj –
kirekesztettnek lenni.
****************************************************

Soha nem felejted el, hogy pár szóval tudósíts,
mi történik a különböző napszakokban. Édes
telefonokat kapok és biztosítasz arról, még
mindig szeretsz, mert tudod, hogy ostobán
rákérdeznék…Nem okozol fájdalmakat,
mert amik velem történtek, csak én
felejtettem el, neked ma is fájnak.
Ezektől meg akarsz váltani engem.
***************************************************

Már elküldött a jóisten egy igaz embert hozzám,
hogy méltó helyről távozzék a világból, mert ezt
az ajándékot, ezt a tisztességet ő megérdemelte.
Örülök, hogy vele lehettem.

Most elküldött téged, hogy végre, az alkony szélén,
tanuljak meg valódian élni és szeretni, mert – talán
megérdemlem***
Neki a „küldeményt” köszönöm, neked azt, hogy vagy…


thao

Házat venni





Házat venni…

…kimeszelni, bele sok
szép bútort venni, fából,
nádból, illatozzék odabent
a természet csoda – kertje…
Házat venni kandallóval,
Tüzet bele gyújtani.
Melegedne a fagyos kéz,
Vagy ősszel csak lángot
Néznénk, boros pohár,
Hasábfa, kell még szívnek
Nagyobb álma?
Olyan messze az egész,
Elgondolni olyan szép.
Vágyakozni, megnyugodni,
Kerti fűben szalonnázni,
Hallgatni a madarat…
A fa alá kispadot, meg egy
Asztalt, jó nagyot, odaférjen
Minden gyerek, élvezzék a
Levegőt, napot …én meg
Nézném, hogy megnőttek…
Most látom csak –
Álmodok?


thao

Hazafelé





Hazafelé


Csak ballagtunk haza fáradtan nagyanyámmal a szőlőből.
Ez a szőlőskert a falu végén volt, de senkinek nem jutott eszébe szekérrel, vagy biciklivel menni, csak ha valamit el kellett onnan hozni. Nem volt kicsi út pedig. Mi nem szoktuk egymás kezét fogni. A sokat járó ember megtanulja, hogy bármilyen kapaszkodás lassítja a másikat. Léptet igazítva bandukoltunk a tejillatú, esteledő faluba befelé.

Akácosok mindenütt voltak. Később tudtam meg, mennyire őrjöngnek érte a külföldiek. Állítólag ilyen ott nincsen. Szabolcsi biztos. Esztikének valahogy elé homályzott a múlt, mert gyaloglás közben elkezdett beszélni. Mindig beszélgettünk, mi ketten. De azok tréfás, vagy kicsit komoly, hétköznapi dolgok voltak. Hozunk-e aznap Juhászéktól tejet? Az ő tehenei már réges régen kimúltak – de azt is valamelyik szövetkezeti vágóhídon tették, mert tőle az egész gazdaságot vették el. Örült, hogy engedték felajánlani. Természetesen, ellenszolgáltatás nélkül. Mivel az öt gyereknek – akkor a fiúk már katonák voltak, hárman, és a lányok is tizennyolc körül – legalább az elkövetkezendő ellehetetlenülésüket kellett elkerülni, megtette. Ő özvegyen vitte a száz holdat és az öt gyereket, háztartással. Ha nincs falatnyi anyósa, a legendás, másfél méteres Kulcsár Zsuzsánna – talán meg sem bír mindezzel. De Kulcsár Zsuzsánna a fiát vesztette el. Így Esztike is talpon kellett, hogy maradjon. Férjét, a községi kassza kulcsának őrzőjét, a szőlőből jövet verte agyon kurbli vassal egy felbérelt pesti sofőr. A főjegyző akkorát sikkasztott, hogy eltusolására mód és lehetőség csak úgy maradt, ha a közös községi pénzt elemeli és a pénztár őrzőjére, a falu egyik első gazdájára rákeni az egész aljasságot.
Nagyapámnál, természetesen nem volt ott a kulcs. Mikor a szörnyű hírt meghozták, a 28 éves kis özvegynek, az elhanyatlott. Edzett volt pedig és nem sápkóros teremtés, de ekkora veszteséget, ismétlem öt gyerekkel és száz holddal nem lehetett elviselni. Mivel a főjegyző életmódja nem volt a falu előtt titok, édesapám keresztapja azonnal magához vette rejtekéből a becses kulcsot. Ők megbeszélték, hol a helye a kulcsnak Sinkáéknál. A temetés megvolt. Esztike nagyanyám vezényelte a béreseket, Kulcsár Zsuzsánna meg jól meglazsnakolta a fiúkat, ha nagyon átokul viselkedtek. Három fiú, meg a két kislány. Ment is a gazdaság, ahogy kellett. Az én keresztapám belenőtt a gazda szerepébe (korán kezdte a gyerekszülést Esztike nagyanyám is). Volt, hogy Nyíregyházra kellett bemenni és nem vitte a fiát, mert a földön akadt valami sürgős. - Nem jött a kedves férje? - kérdezte a boltos, akitől rendszeresen együtt vásároltak szerszámokat, egyebet.
Lehetett 18 év a korkülönbség anya és fia között. Keresztapám hamar bajuszt eresztett, honnan tudhatta a bótos, hogy ennek az apró kis asszonykának az mán a legényfia?

Már majdnem hazaértünk, amikor a történetnek vége lett. Az áhított kasszakulcs levegővé vált. A főjegyző golyót röpített a fejébe. A családja elköltözött. A felbérelt gyilkos is végzett magával, Pesten, később - de nem sokkal. A kettős ágy fölött állott nagy keretben a fénykép – a kezdetleges, kicsit színesre retusált, nagy, tekintélyes fotó. Esztike kontyot visel rajta, férje nagy bajuszt. A kép körülbelül 1918 táján készült, mert az esküvő dátumát nem tudom. Egy dolog olyan biztos, mint az ÍRÁS. A megözvegyülés napjától haláláig Esztike nagyanyám férfit többé nem látott. - Hogy gondolod, kisjányom? – Ebben a mondatban minden benne volt. Benne volt a szeretet, halálig, a tartás, mely nem tűrt ferde pillantást. Tisztessége a halálos ágyán is ott ragyogott. A „kezét csókolom” majomsága ott ismeretlen fogalom. Amikor férfiember szembe jött velünk, kalapot emelt:- Jó napot kívánok Sinkáné asszony! –  Ezt a kemény, földön túl is őrzött tisztességet hová tettük, mi, ez az elnagyolt generáció? Elvesztettük útközben… Sinkáné asszony mindig a szeme közé nézett az embereknek és soha nem volt oka arra, hogy lesüsse előttük.

Odahaza ellátta a jószágot, ettük mi is. Az este szálltával már ágyban is voltunk. Ő négykor kelt. Én persze később.
Mesélni – ha nagy ritkán vele aludhattam – mindig maradt ereje. Sokszínű, bájos, mégis életszerű mesevilágot ajándékozva nekem. Nekem, aki már akkor sejtettem, hogy ez van olyan becses, mint a hamuba sült pogácsa…
Jó sokáig kitart!



Özv. SINKA LAJOSNÉ, TATÁR ESZTER
Áldott emlékének 1900 – 1972
Büszke unokája

Határok nélkül






Határok nélkül...




...tudnálak szeretni, ha:
Elfogadnál, így, ahogy vagyok.
Nem várnál tőlem olyat többé,
Mit teljesíteni már nem tudok.
Találkozásunk mindig ünnep
Lenne, benne kicsi tábortüzek
Fénye, mert megértenéd, hogy
Lassúbb, de már okosabb vagyok...

Elég lenne neked egy kedves séta.
Hosszú-hosszú sok beszélgetés.
Néha egy-egy vacsora, gyertyafénynél,
De nem akarnád, hogy nálam, vagy
Nálad - hiszen velem-korúan te is
Tudnád, úgy sokkal macerásabb...
Persze aztán el tudnánk egymásnál
Szépen üldögélni, idézve közös kort,
Amikor még éretlenek voltunk...

Nem mondtam fiatalt, mert azok
Vagyunk, most és így is, csak a
Tempó lassult. A mának nem az
A feladata, mint húsz - harminc
Év előtt. Mi már kiérdemeltük
A komótos meggondoltságot, így,
Egy lépéssel a NAGY ŐSZ előtt.
Szeretném okos fejed magvas
Gondolatait, mit már régen
Nekem tartogattál, csak nem
Tudtad még, hogy tényleg eljövök...

Itt vagyok, megcsodálsz,
Megvitatunk néhány versemet.
Aztán te mondanád el, mit érett
Fejed már megtapasztalt, s merítnék
Belőled, mint szomjazó a hűs, pusztai
Kútból... Ismerj magadra, mert pereg
Az órán a homok, könyörtelen tempóban
Lefelé. S ha megtudod, mit vesztettél velem,
Elmúlik belőled minden lét - elem, kiszáradsz
Nélkülem - pedig rám találni, hidd, nem is
Nehéz...



thao

Három harang





Három harang…


…szólt egyszerre, amikor
jöttél elém, három harang
kondulása kísérte léptemet,
mikor, mint egy angyal,
szeltem át érted a rét füvét…


Hallgat most minden harang,
háborúban leszakadt, szívem
helyén üres katlan, kedvesem
egy árokban, véresen ottmaradt…


Mikor álmodom, éteri szépet,
újra megszólal minden harang,
érzem a harmatot a mezőn,
látom szálas alakod, nincs
háború, nincs bánat, nincs
többé halál, csak halhatatlan
szerelmünk, a harmat s a
konduló hangok a végtelen
tengerkék ég mezején…


thao

Hajnalban riadok fel





Hajnalban riadok fel…


…az én helyem nyugodt,
mellettem gyűrött a lepedő.
Nyugtalan test forgását
formázza, önti néma vázba.
Elveszett egy zseniális
szerző, a szerelem, tökély
szimfóniája….

Elnézem a gyűrött helyet.
Sajnálom, mit szenvedett,
mielőtt későn talált, rég
várt gyémántját gyötrődve,
félve, kicsit magát is
eltemetve, kidobta a
koszos szemétbe…

Az árva ékkő most a hulladék
között kuporog némán, várja,
kiszedik, s akkor újra foglalat,
megbecsülés várja… csak ez
nagyon méltatlanra sikerült…
hiszen magát dobta a szemétre,
nem tudta nézni a vergődő,
csapódó, magát emésztő,
rémálom – lepte lelket…
ezért föláldozta magát,
s a törött szívben
önkéntelenül,
kéretlenül
örökre
bemart
helyet


thao

Hagytam egy cetlit





Hagytam egy cetlit….


…mielőtt gyorsan elhagytam az először áldott, utána annyira szánalmas szobát, ahol álmodtunk szépeket, amit a valóság szemberöhögött.

Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de annyira bíztam benned, hogy találékony vagy, mint egy menyét. Nem véletlenül emlegetem ezt a bájos, kegyetlen, selymes ragadozót. Csak a vérre kíváncsi, a hullát ott szokta hagyni, mert nem eszik belőle, soha. Ilyesmi módon működnek az üzleteid. Ebben roppant naiv vagyok, mert más a világom, más az értékrendem. Ami arra épül, hogy másokat mosolyogva átverjenek, abban én soha nem vennék részt. De nekem könnyű volt a dolgom. A zene nem tűr piszkot. Lejátszod, vagy nem. Az ártatlan, tündéri gyermekarcok is csak a fényes, napos igazat közvetítették felém. Voltak az életemben nehézségek, de az álság, a hazugság állandó, tapintható jelenléte soha nem volt a közelemben. Ezért nem akarom egyáltalán megtanulni. Nem is menne. Kétségtelen, hogy áldozatosan marha, megváltó lelkem látott benned valamit, amit meg kellene tisztítani, mint a megváltó mély, alvadt vértől ragadó sebeit. Nem kellett, dehogy kellett! Én nem vagyok hülye, te meg nem közelíted meg az elébb emlegetett tisztán- tisztaságos mennyei ember jellemének az árnyékát sem. Hogy te most egyre inkább produkálod már a tüneteket? Kapkodod a tablettákat és vállalsz ezer pótcselekvést? Ez már engem nem érdekel. Bekattant az egészséges önvédelem és szelíden annyit szólok, fulladj bele magad, ehhez én, nem kellek.Sok mesét tud a szívem, sok sebet be tudok még kötni. Van még erőm a vigasztalásra, a könnyek törlésére. Csakhogy ára van. Meg kell becsülni, nem kell megköszönni, csak jónak kell lenni a jóban. Ha ez nem megy, akkor süketek beszélgetnek és abból soha nem lesz zene.
Isten veled, mert rád fér. Egyebet nem tehetek érted.
Sajnálom, mert az emberanyag jó. Ki rontotta el?
Honnan tudhatnám pont én?

Elmegyek, s ne gyere utánam többé, tudod, hasztalan.


thao



(Tájékoztatásul a kedves olvasóknak:- szinte mindig egyes szám elsőben írok. Ha rólam van szó, vagy megmondom, vagy látszik. Ez csak egy szösszenet írói cselszövése. Tükör a selejtes mának.)


2012. november 29., csütörtök

Ha keresel engem





Ha keresel engem…


…rá kell majd jönnöd,
már  réges - régen
ott vagyok veled.
Ha árnyamat keresve
kémleled a falat, a
valóság teljes pompája
rád nevet…

Ha kételkedsz bennem,
csak egyetlen szót szólok,
hidd el, elmúlik minden,
ami fájt. Ha bízol bennem,
mert miért ne tennéd,
támaszod vagyok egy
életen át…

Ha furcsa az énekem
idegen dallama, érezd,
s kedvedért hozzád szelídül.
Nem vagy egyedül, mert
részeddé váltam, mint
fán a kéreg, oly egységben
létezve, kezdettől, régtől
szíved csak hozzám
menekül…


thao

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...