2012. október 30., kedd

Zsuzsánna a feredőben





Zsuzsánna a feredőben


Szép és jó asszony volt egykori Zsuzsánna. Híre is ment annak, mindenki csudálja. Nem csak szépségével volt ő nagyon fennen, de tisztességéből sem engedett. Egy szem jottányit sem.


Az ő jó ura sem győzte őt csudálni. Sok jó tulajdonságát kell elé számlálni. Készséges és szíves, házát féltő, óvó, de mindenek felett, férje szívét elnyerni ohajtó. Ezért az ő férje oly nagyon csudálta, hogy minden napokon sokszor megcsudálta. Ettől még szebb asszony lett osztán Zsuzsánna. Lett is irigyeknek se szeri, se száma. Mer’ hogy olyan ám az emberi természet, hogy a jónak, szépnek nem oly igen örvend. Bajban, betegségben résztvevőn jajbékol, közben szemsarokból csippentve csak szurkol. Ha mán baj esett, hát legyen minél nagyobb, közben sopánkodik, mint aki kárvallott. Ebben az esetben nem volt sopánkodni. Ki kellett hát főzni, hogy kell rosszat tenni. El kell venni elébb jó hírét a háznak. Koldusoknak botja jut majd Zsuzsánnának. Mert ha egyszer csak is tisztességfolt esne, kiborul a cseber – ez az asszony veszte. Hogy ezt a sok vénség jól elé fundálta, meg kellett tanálni, hogyan lesz a csapda. Arról igen tudtak, nemes ház és tetsző. Külön lenn a kertben gyönyerő feredő. Ebben szokott vala mártózni Zsuzsánna, mikor az éles nap az egeket hágja. A ház fala magos, mint a templom fala. Réset ütni rajta, ez volt vének gondja. Mert ha kitudódik, nyilvános a fürdő, szájra kerül a szép – kitelt az esztendő.
A sok pocsék vén meg a nyálát csorgatva, főzögetett tervet, nagy koszos halomba. Végtéren is el-eljutottak egy pontig, de a terv még mindég nem készennek látszik. Ekkor az egy rusnya homlokára  csapott:  - Kivesszük a küet, hon fürdeni szokott! -Ottan bévül látunk, s nem tagadja bárki, hogy bájait a némber meg hagyta csudálni. Elé is kaparták a sok rozsdás szerszám’t. Fúrni Zsuzsánnának kertjéhö a nyíllást. Óvatosan, este, mint a tolvaj lesbe’, dolgozott a sok vén több éjszakát egybe. Amikor is a luk immár készen vala, nyögni alig tudott vén ganajok hada.
A luk már készen volt, csak a lesést várd ki. Ha az megvagyon, mán védekezhet bárki. Ámde a mi Zsuzsánnánk nem esett fejére, kis korába sem, meg nagy korba se, persze. Meglátta ő gyorsan fúrást, szarakodást. Időben jelenté urának az ármányt. Az ő jó ura csak bajsz alatt mosolygott. Megkapjátok, tetvek, amit csak akartok. Alabástrom bőrű asszonyom nem kéne? Elmentek ti mind ám a fészkes fenébe! Ezzel a megbeszélt napon hárman őrt állottak. Nekük volt ám a jobb, mert ők bévül voltak. Hévül sütött a nap, csorgott a verejték, odakívűl majdnem pípet kapott a „nép”. Ezalatt a falon bévül iszogatva a ház ura, s még kettő várta, hogy jön sorja. Jött, ahogy jöhetett, mert indult Zsuzsánna. Átlátszó köntöse csak suhant utána. Majd elhalt a sok vén látva látomását. El is kárhoztatta saját édesanyját. Hahogy miért is nem pápaszemben szülte. Ennyi szépségtűl majd elmegy szeme fénye. Hát, amikor meg a lepel lelibbent! Alabástrom bőre nappal versenyt fénylett. Mán inába vót ott minden a véneknek. Ilyen szépet soha, még csak szemmel sem érintnek! S ahogy a szépasszony ereszkedik vízbe, kinyúlt értük csendben a ház urának keze. Berántotta a vént, mint nyáron a csirkét, az csak egyet nyekkent, s leg ottan elalélt. Ígyen tették ők a többi lesekvőket, kik annyira láttak, hogy nem is igen néztek. Zsák került fejükre, vén valagukra bot. Bámulsz még ebadta, fejeden az átok!


Az ő jó ura így megvédte Zsuzsánnát. Leeresztvén csendben vének vitorláját. Asszonyszemély kacagott, kiszállva a vízbűl. Ugrott jó urának nyakába egy szívbűl. Így kössetek bele tisztes asszonyságba, ki az ő jó urát híven, szívbűl várja! Ki délceg és kedves és igen kelletős. Foga hagyott vénség, neked itt mehetős!
Boldogan csudálta hős urát Zsuzsánna, ki őtet ezután is , mindig…megcsudálta.


thao


(A festmény Farkas Rudolf alkotása)

2012. október 29., hétfő

Búzamezők éneke







Búzamezők éneke



Régi történet ez nagyon. Múlt század, húszas, harmincas évek.
Ajánlom népemnek, véreimnek, kiknek sokkal tartozom, akiktől minden tulajdonságomat, ami bennem jó, örökölhettem.

János hallgatag ember volt, jódolgú, kevés beszédű. Anyjával művelték a húsz holdat. Édesanyámnak szólította, békésen, csendben élték a mindennapokat. Sokat dolgozó ember nem is ér rá folyton lefetyelni, mikor majd elhajintja a keze szárát, annyi a dolog. A családfő korán a temetőbe került. Hirtelen vitte el egy egyszerű tüdőgyulladás. Az akkor 28 éves, még mindig szépasszony nem keresett másikat az édes egy helyibe. Maradtak ketten a nyolc éves kisfiúval, aki így belenőtt a gazdaságba. Iskolában nagyon jó eszű gyerek volt János.
Amit kérdeztek, arra hibátlanul megfelelt, mindig. Magától soha nem nyújtotta a kezét. Nem szeretett hivalkodni. Amit a falun ki lehetett járni, azt kijárta, de tovább egyikőjük sem gondolt. A gazdaságba férfi kellett. Nyaranta János kint aludt az istállóban. Szerette az állatok szagát, a széna illatát, tehenek, lovak neszezéseit. Télen szinte meg akart fulladni, mikor a konyhában álló dikón kellett álomra hajtani a fejét.A ház beosztása a szokásos volt. Elől, az utcafronton a tisztaszoba, sifonérral, fölvetett ággyal, nagy asztallal és székekkel, sátoros ünnepekre. Itt nem fűtöttek soha, ugyanúgy, mint a másik szobában, ahol nagy dunyha alatt az anyja aludt, az árván maradt ágy egyikfelén. Az életük középen zajlott, a konyhában, ahol a tűzhely állott, konyhaasztal, sarokban mosdó, oldalt tálas, rajta a festett, szép és jól használható égetett cserépedények. Nagy áldása volt az istennek az édesanyja kézügyessége. Üres óráit, pláne a telet, hímzéssel töltötte. Kedvét lelte benne. Ezer vászon nemű került ki így a keze alól, szebbnél szebbek. Ajtóra, ablakra, asztalra, de még ágybelinek is fehérre fehérrel hímezett. Ez a gyönyörűség ezen a tájegységen nem volt ismeretes. Errefelé színesben hímeztek. Az asszony látta egyszer, utána nem tudott szabadulni a varázsától.
János egyszer a városban jártában találkozott egy régi ismerős úriemberrel, aki megkérdezte, megajándékozhatja-e kutyakölyökkel. Ők tenyésztik ezt a fajtát, de most lett egy kis hiba, így ezt az almot el kell ajándékozni, lehet, hogy ez a véletlenül bekövetkezett fedeztetés a kutyát is tönkretette.A további almok, ha még lesznek, már soha többé nem  tökéletesek a fajtisztaság előírásainak megfelelően. János ezzel tovább nem foglalkozott. Megköszönte, ölbe vette a két hónapos állatot és hazavitte, nekik épp úgysem volt kutyájuk. Akkorára nőtt, mint egy bornyú. Csodálták is, de csendes volt, végtelen jó természet, az etetését is jobban ki lehetett bírni, mint gondolták. Páratlan szerencséjükre akkor jöttek rá, mikor este a földről hazajövet a káromkodó sógor fogadta őket az udvarban: - Az isten lovát neki, komaasszony! Alighogy elmehettek, át gyöttem a nagy gané hányó villáér, mert eltörött az enyimnek a nyele. Ez a jószág hagyta, hogy begyöjjek, nem szólt az egy igét se. Mikor mentem vón, akkor elejbem állott. Azóta esz itt a sárga fene, nem lehetett tülle hazamenni. Mire van ez tanítva?- Semmire, mert nem kellett. A bernáthegyi természete, hogy szíves vendéglátó, de míg a gazda meg nem jön, onnan élő ember a lábát ki nem teszi. Ezután még az ajtót sem zárták kilincsre. A kulcs nem kellett akkoriban. Ha valaki be akart jönni, hangos szóval kajabált az utcáról:- János, komaasszony, itthon vannak –é ? Nem érek rá egész nap vendégeskedni!

A nősülés valahogy a sok dolog miatt elmaradt, pedig az anyja egyszer szóbahozta Jánosnak: - Édes fiam, nem maradhatsz itt, mint a szedett szőlő!- - Ráérünk, édesanyám!- Na, ezzel nem lehetett mit kezdeni, hagyta az anyja békességben, ismerte jól. Egyszer elmondanak neki valamit az elegendő. Teszi, amit jónak lát, tovább csépelni a szót igen felesleges. A baj viszont bekövetkezett. Az öregasszony szinte egyik napról a másikra felfúvódott. Iszonyú lett a két lába, a hasa is, mint egy hordó. A bába a fejét csóválta. Itt ő nem tehet semmit, jönni kell a doktornak a harmadik faluból. János befogott, átszekerezett a doktorért. Jóravaló, idős orvos volt, sokat tapasztalt, sokat látott idős úr. Azonnal vállalkozott a rázós útra. Megérkezvén alaposan megvizsgálta a beteget, megállapította, nincs segítség. Csak a vissza fuvart fogadta el. Mondom, jóságos, belátó ember volt, gondolt a temetésre, ami amúgy is pénzbe fog kerülni. Így maradt János harminc évesen egymaga, mint az ujjom. Míg élt az anyja, addig is próbálkozott egy-egy Juliska néni, Kató néni a kommendálással, mert János dolgos keze, jóravaló természete, rendes gazdasága ismert volt mindenki előtt. Az meg, hogy magának való, inkább volt kelletős, mint a kocsmázós duhajok rossz híre. Jánosnak is volt szeme. Ha nem beszélt is róla, körülnézett a maga komótos módján. Nem szerette a gazda jányokat. Az olybá tűnt néki, mint a kétes lú vásár. Hazaviszem, oszt akkor derül ki, hogy pókos. Köll a rossebnek. Marika a második szomszédék kis jánya volt. Négy nővérét már elvitték, ő maradt otthon csak az anyjával. Apja alig két éve halt meg. Szűköcskén éltek, de egy tizenhét évesnek mindig dalos a szíve. Csendes, mosolygós tőtött káposztaforma, kicsi anyja tette a dolgát, nem pörölt, vette a sorsot, ahogy az hozta, amit hozott. Örvendett kicsi lányának, hogy így öregségére nincs magába. A formás, takaros szőke kisjány búzakék szemével olyan volt, mint egy valóságos búzavirág. János az anyja temetése után pár hónappal se szó se beszéd, egy vasárnapon vizitába is ment a második szomszédba. Nem kertelt. Ő már vénlegénynek számít, talán idős is a kisjányho, de szándéka komoly. Nem tudna másikat a helyébe képzelni. Ha a hajlandóság megvolna és az anyja se lenne ellene, ő szívesen elvenné. Az anyja nem ellenezte, a hajlandóság a jány részéről is megvolt, nagyon is. Három hónap múlva lagzi lett. Gazdaember nem várhat, mert dologidőben nem lehet mással törődni. Rendbe kell tenni mindent, amikor itt az ideje. A lakodalom csendes volt, tekintettel az alig féléve elhunytra. Marika kicsi ládáját átvitték a János portájára. Bánta is János a ládát! Dalos pacsirtát, szorgos kezű, engedelmes, kacagós feleséget kapott, aki becsülte szerette, mindig szívesen várta jó urát. A lassú megfontolás így bőségesen meghozta a gyümölcsét. Egy év után megáldotta őket az isten. Marika a bába segedelmével könnyen, gyorsan a világra szülte Jánoskát, aki szőke volt, békességes, kékszemű és kacagós, mint az anyja. A kis család úgy élt, mint egy nagy meleg fészekben a madarak. Rossz szó nem hallatszott véletlenül se. Megbeszélték a fontos dolgokat. Minden nap tartogatott valami apró örömet. Egyszer a kenyérsütés sikerült nagyon jól, máskor János csinált jó vásárt, nőtt a búza, a kukorica. A szőlő is szépen mutatta magát. A gyerek nőtt, mintha húznák. Apja szálas termetét örökölte, ezt a vénasszonyok előre megjósolták. Kacagott, hempergett a nagy kutyával, eljátszott a homokban. Az anyja kiszaladt hozzá, összecsókolta, ölbe vette kicsit, aztán szaladt dógára. Már hároméves volt Jánoska, amikor jött a hír, hogy Marika nővére nehéz szülés előtt áll. A bábának nem tetszett a gyerek fekvése. Elkelt volna egy ügyes asszonykéz a ház körül, mivel két gyerek már volt, meg a munka ott sem várt. Marika, mint mindent, ezt is meghányta - vetette urával, aki szintén úgy látta jónak, hogy feleségét pár napra nehéz szívvel bár, de el kell ereszteni, segítségre. Az anyós örömmel vette, hogy napközben az onoka vele marad, míg az anyja odaát lesz másik jányánál. Ő is ment volna szívesen, de nehezen vitte a lába, inkább hátráltatás lett volna, mint segítség. Marika így békességben elment. Ösmerős szekerezett arrafelé, oda kéretőzött fel útitársnak. El is vitték szívesen. Egyik nap János átal ment napához, kivinné a kisgyereket a búzatáblához. Ő maga csak szemlélődni akart, s igen szerette, ha kicsi fiával lehetett. Nyakában ült a kislegény, míg kiértek a határba. Szálas volt már a búza, csak még zöld, számítgatta, meddig érik be az aratáshoz. A gyerek lekívánkozott. Hadd szaladozzon, tette le féltő gondossággal, majd járkálván számítgatta magában, hány ember kell majd Péter-Pálkor, ha belefognak a munka nagyjába. Annyira belemélyedt, nem is gondolt az idővel. Egyszerre szólongatni kezdte a gyereket, jönne már, indulnak hazafelé. Arcul ütötte a választalan csend. Mikor maga nem boldogult, fennszóval riasztotta a faluból a fellelhető férfiakat, segítenének már, mert igen nagy a baj. Nincs meg a gyerek. Mindenhol keresték. Másnap is. Marika hazajött, szerencsésen megszült a nővére vágyott is már övéi után. János halálra vált arca mindent elárult neki. Négy napja keresték szakadatlan a gyermeket akkorra már. Mint a letört virág, esett össze a boldogtalan anyácska. Úgy locsoltál fel. Nem volt nyom, nem volt min elindulni. A boldogság házába beköltözött a fekete bánat. Időnként némán átölelték egymást, de ez a szaggató fájdalmat nem űzte el. Az életnek menni kellett tovább. Eljött Péter-Pál, nekifogtak aratni. Jó komájuk volt az első kaszás. Kilépte magának a rendet, igazodott hozzá a többi. Nekifogtak. Egyenletesen siklottak a kaszák, dőltek a rendek, a marokszedő jányok hajladoztak szorgosan. Az első kaszás kissé elhúzott a többitől, bikaerős, fiatal férfi, kidolgozott, erős karokkal.
A tábla háromnegyedénél tartott, amikor iszonyatosat ordított.
A többiek elhányva mindent a kezükből rohantak hozzá.
Kis fehér csontváz feküdt a levágott élet között. Eltévedt az ártatlan. Nem talált ki a selymesen ringó, kiúttalan tengerből, a hónapok alatt a forró nap, meg a természet elvégezte a maga munkáját. 

János és Marika halálukig szeretetben éltek, egymást el nem hagyva soha. Gyermekük nem született többé, csak a kis keresztet látogatták vasárnaponként a temetőben. Szólni erről többé egyőjük sem tudott. Az egymás iránti hűséges szeretet életben tartotta őket, de az érthetetlenül elhervadt kicsiny virág a szívükbe döfve sajgott halálukig.



thao

Fekete István










FEKETE ISTVÁN


Nem véletlen, hogy ennek az embernek a nevét csak csupa nagybetűvel vagyok képes leírni. A nagy vadász, halász, madarász, okleveles mezőgazda – és legfőképpen ifjúsági közíró egy nemzedéket tanított meg élni.


Kittenberger Kálmán jóbarátja, a Göllei falusi tanító népes családjának egyetlen fiúgyermeke bámulatos egyszerűséggel, melegséggel juttatta el a szívünkig a szeretet mindent átható, megoldó erejét. Az én korosztályomból nagyon szerencsések azok, akik minden általa írott, ifjúsági irodalomként aposztrofált könyvéhez hozzájutottak. Ha már az ember elindult a sorokon, onnan már nincs többé megállás. Tőle tanultam az állatok feltétlen szeretetét okosan megélni. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy nyaraimat falun töltvén, közvetlen közelről tapasztaltam a példát. Véletlen egybeesés, hogy nagyanyámmal egy esztendőben, 1900-ban születtek. Fekete István – ha nem csal az emlékezetem-1967-ig élt. Nagyanyám 1972 februárjában halt meg. Ez a generáció a maga természetességével, rontatlanságával, mindig mosolygó szemével olyan kincsek birtokosává tett, amit később magától értetődően tudtam az én gyerekeimnek tovább adni. Fekete István mindenütt otthon van. Az állatok viselkedése, szokásai éppúgy kimerítő pontossággal tartoztak tudása széles sávot átívelő tartományába, mint a gyerekember huncutsága, félelmei, vagy a felnőtt lét abszolút emberi láttatása. Nem kellett ottan, Göllében gyermekjogi vitákat folytatni. Ha a lurkó túlment minden emészthető határon, Fekete apuka úgy elfenekelte, mint a pinty.
Később, édesapja halála után írta azt, hogy a hiányából tudtuk meg, hogy a „nem” az tőle mindig igen volt, a mi épülésünkre, a mi javunkat szolgálva. Indirekt én is tovább vittem nevelési módomban ezt a belém ivódott bölcsességet. A teljesíthetőre azonnal igent mondtam. Nem méltatlanítottam a gyereket fölös körök futására. Ha marhasággal, vagy számukra helytelen véget érő kéréssel jöttek elő és én nemet mondtam, ott már tudták, hogy csengettek, mint az Apolló moziban, az 1930-as években. Nemet én soha nem változtattam igenné. Azt hiszem, a hitelem megőrzése előttük az ő későbbi tartásuk és mihez tartásuk célját szolgálta. Van nekem egy igen kedves gyűjteményem az írótól az „Őszi vásár”. Noha szinte kívülről tudom, mindig ott van a kezem ügyében és vigaszra vágyó pillanatokban belélapozok megnyugodni. Azért briliáns a válogatás, mert a 8 éves Pista csínytevéseitől az állatos történeteken keresztül eljutunk a beszélő erdőig. Szerencsés és átfogó válogatás. Dicsérje a válogató értő kezét. Benne az ékkő számomra a nagyapa fivérének története. Sinyi - aki polgári nevén Jancsi volt, de ez a megszólítás csak kivételesen komoly esetekre volt tartogatva -egyszercsak útra kelt a jogi karról, és élete végéig meg sem állt.
Végigvándorolta a mezítláb bejárható világot Krakkótól isten tudja honnan és meddig. Telente hazatért, kisamottozta a kályhákat, vidám történetekkel szórakoztatta a családot.
Tavasz tájékán azonban mindig elfogta a nyugtalanság és a családtól mindenhonnan elkezdtek érkezni a csomagok Sinyinek. Ruhaneművel és mindenféle hasznos dologgal.
Aztán, egy reggel, titokzatos jeleket hagyva a küszöbön, köddé vált, egész a fagy beálltáig, amikor rongyosan, mezítláb, örökös vidámsággal ragyogó kék szemében, virággal elrongyolódott kalapja mellett, újra hazatért, mindenki legnagyobb örömére.
A nagy családi asztal mellett aztán véget nem érő, érdekesebbnél érdekesebb történetek fűzérével szórakoztatta a népes famíliát. Hangos volt a derültség, boldogok voltak, hogy épségben hazatért és jogi pályát, vagy beilleszkedés nevű baromságot nem emlegetett ott senki. Megértette a szívük, hogy ez az ember így szabad. Ha szeretni akarjuk, szeressük szabadnak. Segíteni pedig hasznos holmikkal tudják (amiket ő sose kért) és nem fölösleges „jó tanácsokkal”, amik úgyis elvesztek volna a semmibe. Elfogadás, mondom. A szeretet magasiskolája. Nem ilyen, hát nem ilyen. Másmilyen, tehát másmilyennek szeretjük. Az utolsó tavaszon a szokásos, csodaszép vándorbot faragása egyre tovább és tovább húzódott. - Mikor indulsz, Jancsi? - kérdezte a nagyapa belül nem kis aggódással.- Üzenetet várok.-felelte szemérmesen lesütött szemmel Sinyi. Aztán egy ragyogó reggel a térdén kettétörte a remekbe faragott botot.
 - Nem várok már üzenetet. - Másnap reggel holtan találták a fekhelyén. „Amikor nagyapámhoz bújva ültünk a szekéren, zörgött a szekér, pántlikázott az út, előttem mindig felsejlett Sinyi kedves alakja, aki virággal a kalapja mellett ott gyalogol előttünk. Én tudom, hogy már nem érhetem utol soha.” Ennél szebb búcsúztatót én még nem hallottam, de valószínűleg nem is fogok. Azt, aki elment szerintem is így kell búcsúztatni, nem a felesleges sztereotípiákkal, meg a rokonok nevének teljesen hiábavaló felsorolásával. Amikor én ilyen dolgozatfélékre vetemedek,  kérem, ne követeljen tőlem senki pontos számadatokat, teljességet, mert én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja vagyok. Írtak, hogy maradjak otthon. Én arra érzem magamat képesnek, hogy egy szín, egy mozdulat, egy érzés erejéig megosszam a számomra fontos és előrevivő életszeleteket másokkal. Nem vagyok senki, csak megszólítottak a könyvek, a kottafejek, és ami erről eszembe jut, arról néha így elbeszélgetek. Nem gondolnám, hogy aki olvasásra méltatja, epegörcsöt kapna tőle. Én is nagyon hálás vagyok, amikor velem megosztanak olyan másfajta szeleteket, amik meg énhozzám nem értek el olyan mélységekig, mint máshoz. Ezekért, amiket itt mi leírunk, gyanullom erősen, semmiféle díjat nem fognak kiosztani senkinek. De hogy egymást építeni tégláról téglára nemes cselekedet, arra itt helyben és nyilvános keretek között beveszem a mérget.


Fekete Istvánon felnőni –állapot volt, mely bevésődött, megmaradt és továbbvittük. Nem gondolnám, hogy a monitorra meredő, durrantós, gyilkosos játékon szórakozó gyerek ugyanezt megteheti. A nem ráérő szülő időben gondolja meg a gyerekcsinálás felelősségét. Ha nem képes rá, hogy útravaló tarisznyával eressze el, ne fogjon bele. Magára hagyni, a békén hagyást pénzzel és drága, marha játékokkal megvásárolni számomra bűncselekmény, mert én tudom, hogy gyilkos játékon felnőve nem fog gyöngéd kezekkel kismadarat fészekbe visszasegíteni, vagy gyerekállatot értő kézzel gondozni.
De rendes családot építeni sem.

thao

Elbocsájtó





Elbocsájtó



Szép emberi szóval most megkérlek téged, váljunk el hát szépen. Történetünk úgyis mesés marad mindenképpen. Ne piszkoljuk be most az álmokat. Így minden szép, igaz és tökéletes marad.

Nem tartok előadást én neked semmiről se, hogy a dolgaidat így, vagy úgy fejezd be. Ne cselekedjél a megszokás és a szíved ellen. Ennek értelmében a hitem elvesztettem. Nem veszett ám el belőlünk semmi, csak be kell látni, hogy tovább kell most menni. Tudod, sokszor van az, megesik ám olykor, hogy az ember kósza vágyak táján elbarangol. Nagyon szép lehet a fölfedezetlen táj, hasít a tiszta levegő. Feltárul olyan panoráma, ami a valóságban el… nem érhető. Az ilyen szépet csendben el kell tenni. Megszokott sarkunkban magunkban pihenni. Előszámlálni, hogy de szép, de jó volt. Aztán tovább lépni, mert erre biz nincs más mód. El lehet képzelni a hosszú gyaloglást, társalgást, nevetést, időből kihullást. Amikor az ember azt gondolja, nincs más. Csak ma van és csak most: pont itt van a varázs! Ezt a varázslatot méltón megőrizni, s abba, ami köznap szépen
vissza térni. Keresztezik egymást sokszor olyan utak, mikre rámondható, majdnem egyfelé haladnak. De utána sajnos mindig ott a tábla. Egyiknek csak erre, másiknak csak arra. Talán egy pléhkrisztust még lehet találni.
Az ő lába elé szépen letérdelni. Elmondani neki, ez is, meg az hogy volt. Ő biztosan bólint, nem baj, gyerek, jó volt. Áldása így el fog örökké kísérni. A lehetetlent pedig nem szabad kísértni. Vissza kell hát térni a valóságba szépen. Elégedetten, hogy csodás kincset leltem. Nem bánat és könny kell, ami elkísérjen. A bizalom magadban: - Én ezt is elértem! Megadatott sok, sok szép szónak áldása, léleknek összhangja, kölcsönös varázsa. Itt jön ám elő az a bizonyos fiók. Belé szépen eltedd és véglegesen betold. Nem kell ezt a szépet többé elé venni. Az emlékek álmában elé kell idézni. De csak úgy a lélekben lejátszva, mint egy régi mozi rég elkopott vászna. Az is mennyi kincset, mennyi csodát őriz.
Pedig vászondarab és nem is becsülik. Nélküle sose lett volna előadás. Na, ilyen szép maradjon benned ez a találkozás. Majd, amikor már szépen megöregszel, kikopik alólad a sok futás egyszer. Akkor hintaszékben szépen elringatni, meg nem történt csodát valóvá álmodni. Fogd meg jó erősen még egyszer a kezem. Érdemes lesz, hidd el, áldás tenyeremen. Ezt az áldást neked átal fogom adni. Ne maradj magadra, ha szorít a semmi. Ez a kicsi áldás segítni fog téged, hogy a többi utat becsülettel tegyed. Szép marad az álom, kedves és ragyogó. Hidd: semmi nem lesz olyan, mely hozzá hasonló. Ilyen az életben csak egyszer történik. Ezzel elengedve gazdag lehetsz mindig. A nevem nem fontos. Fontosabb a szavam. Minden súlyos, s érték amit átal adtam. Azokat őrizzed. El nem veszi senki. Kincseidnek halmán meg tudsz majd pihenni. Boldog leszel, hidd el, hogy védlek magadtól. Kárhozatból szívem gyönyörűt kovácsol. Becsületes, tiszta lélekkel fogsz élni. Hogy mi a boldogság – tan’képpen csak ennyi. Megláttam, örültem, képzeltem, álmodtam. Még a jóisten is rábólintott, jól van. Mégis így kell ennek szépen végét vetni.
Csak ott terem virág, hol nem sérül senki. Élő holttesteken gázolva ki boldog? Ne is emlegessünk ily képtelen dolgot! Az én kezemet te mindig fogod fogni. Nehéz pillanatban belém kapaszkodni. Az, hogy nem leszek ott, nem is lesz lényeges, mert magad mellett tudhatsz egy ártatlan szívet. Ki mindig, csakis a javadat akarta, ezért nem engedett, hogy fulladj mocsaradba. Egyetlen nagy kincsünk fényes tisztességünk.
Ez alá nem adjuk, így hát el kell mennünk.

Áldásom kísérjen mindegyik utadon. Szívednek jóságát az enyémmel tudom. Maradj tiszta és jó és ott leszek veled. Békében halok meg, ha érzem a tiédet. Jelenléted itt is jól meg lesz őrizve. Minden egy lépésed szeretet kísérje. Nem látjuk majd egymást, de TUDJUK a másikat.Ez nem vehető el, nyugodt, s büszke maradj.

( F.J. áldott, kedves emlékének ajánlva)



thao

Együtt - örökre




EGYÜTT – ÖRÖKRE


Előre bocsátom, egy filmjelenet kapcsán mesélem el alábbi gondolataimat. Talán ezért csak azt a momentumot emelem ki, mely bennem a gondolatsort megvilágosodásként elindította.

A film a „Sophie választása”. Meryl Streep számára Oscar, 1987.
Második világháború. Koncentrációs tábor. Még csak a sorban állnak az emberek és a gyerekek, válogatás nélkül. A tábor vezetője, a snájdig, náci tiszt érdeklődéssel fordul a sorban álló fiatal asszonyhoz. Az asszony karján 4 év körüli szőke kislány, kezével hat éves fiát szorítja. Megkapóan üdék ebben a borzalomban. A tábori orvos, magas rangú tiszt, hozzálép.
Ajánlata a következő: - a kisfiút tiszta fajú árjának nevelik, az asszonyt ő maga cselédként használja. A kislányt elégetik. Így kettőnek szabadulás jut. Ha az anya nem megy bele, mind a hármuknak vége. Természetesen, végignéztem a filmet. Évekkel ezelőtt volt. Nagyon szép nyáron történt. Elvált nagy fiam új barátnőjével nagyon sokat jött hozzám. Vagy magukkal vittek. Egy csillagos estén csak beköszöntek, egy simogatásért, egy jó szóért. Nagyon nagy összhangban éltünk mi hárman akkor. A csillagos estében elkezdtem a fönt említett jelenetet mesélni a fiamnak. Csak a jelenetet. Azonnal ott éreztem magamat a sorban, csak a szőke baba a karomon stimmelt, de az én kezemet két kisfiú fogta volna. Én teljes meggyőződésem tudatában a következőt mondtam a fiamnak. Mivel mi mindig együtt voltunk és soha nem engedtük el egymást, számomra egyetlen lehetséges megoldás maradt.
Hasonló helyzetben percig sem mérlegeltem volna. Kitörünk a sorból, neki a kerítésnek. A többit már közben a csőre töltött géppisztolyok elintézték volna. Nem tudok, nem tudtam és nem is fogok tudni választani soha életemben. Ha ezt méri ki a sors rám, akkor is együtt. Mindig, egymás kezét szorosan fogva. Nagyon komoly lett az én fiam örökké ragyogó, mosolygó szeme. Tudta pontosan, akkor még nem voltam teljesen jól. Érveimet értette. Mivel túlságosan jól ismer, világossá vált számára, így is tettem volna. Nagyon bátor ember.
Nem szereti viszont a súlyos, lelki konfliktusokat. Megoldja, kikerüli az összeütközést. Nagyon jó természete van. Gondolkodott egy kicsit. Aztán, ahogy szokta, megsimogatta az arcomat:- Ne forgasd magad ezen, drága – de igazad van. Szerencse, hogy nem kellett átélnünk! -
Azzal, hogy másról kezdett beszélni, nem azt jelentette, hogy elsiklott volna a tragédia fölött. Nekem akart másról beszélni. Engem akart felhőtlenebb területekre irányítani. Beültek az autóba. Sokáig integettünk az utcai lámpák fényében, aztán elporzottak. Ez az este örökké bennem marad. Gondolkodó homlokráncai, tenyere az arcomon, s amint beláttam a lelkébe. Ő tudta, hogy én csakis ezt léphettem volna meg, semmi mást.
Lehet, hogy gyáva vagyok, lehet, hogy nem vagyok elég okos ahhoz, hogy mentsem a menthetőt. De hol van az, amit meg lehet menteni? Deformált lelkű felnőttért – amit csináltak volna a fiúkból a bizonyos neveldében? Ezért tűzbe dobjam a szőke babát a karomból, s velem meg lesz, ami lesz? Nem tudok így működni. Nem tudok számítgatni. Talán azért, mert velem nőtt az anyaság. Nem fennhangon deklarált formában. Nem diadalív alatt elvonulva a fennkölt kivagyiságtól, mert megadatott.

Nem lehet másként, mert aki bennem felnőtt, többé nem engedhetem el a kezét. Az a dolgom, hogy ÉN vigyázzak rá. Ha ez az ösztön a halált diktálja – akkor az a helyes. De örökké, mindig együtt – ahogyan mi ezt szoktuk. Bármi ellen. Sem fegyver, sem megfélemlítés, sem a megsemmisülés nem engedheti azt, hogy minket elválasszon egymástól. Az én felelősségem, az én szeretetem, az én hitem, az én vállalásom. Tudom, hogy így tettem volna. Vakon bízó, kérlelhetetlen anyasággal.



ANNAK DACÁRA ÍGY GONDOLOM, HOGY KÖZÉPSŐ FIAM MÁR NEM ÉL.




 thao

2012. október 26., péntek

Kárpáti mozaikok





Kárpáti mozaikok

Szeles, hideg, esős,
Fázós, viharkavarós.
Szívszorító, magas,
Rideg, elérhetetlen.
Nappal is éjsötét.
Szúrós tornyok
Lenéznek rád,
Kicsi vagy.

Napnak orgiája,
Szellő selyme,
Arcod barnító,
Szépséges.
Meleg, puha,
Fészek ízű,
Kedves.

Helyedet keresed.
Hol ebben, hol
Másikban.
Egész életed
Olyan.

Dajkál, szeret,
Megöl, kivet,
Fölemel, leterít,
Ölel, majd eltaszít.
Bírd ki.

Mint csecsemő
Születése burkát,
Feszíted a napok
Harcát és unalmát.
Repedj föl!

Megérdemelnéd.
Nem érdekel senkit.
Nem rendelhet
Neked napsütést.
Nem isten..


Talán a végtelenben
Magatok maradva,
Talán, ha egymás
Dobogását hallva
Születik végtelen.

Szakított burok,
Fölsírás, mely az
Élet maga, s végre
Nem kell kimondani,
Mert…jó…

„Én nem tudom
mi ez”…Juhász Gyula
Szegény, áldott…
Én tudom, hogy
Nem kell tudni.
Ez…ez: csak ennyi!

Nem kell ráfogni
Az égig érő fákra.
Nem kell perben
Állni, hisz mindenki
Lát, érzi – ki fontos.

Megváltásos, esős
Hideg, meleg nyár.
Eldönti, kire mi vár,
Mikor már nincs
Hegy,
Idegenség,
Kibúvó…




thao



Augusztusi koraest




Augusztusi kora est

(Egy házasság története I.)

Meg kell adni az emlékezés tiszteletét annak, ami ritka és szép az ember életében. Most nekem is ezt kell tennem. A szeretet emléke kötelez.

Volt az életemben másfél esztendő, amit mindenkinek önzetlenül, tiszta szívből kívánok. Makacsul céltudatossá acélozódott magatartásom ezen időre átlényegült. Furcsa kellemes érzés volt, hogy végre lehetek szelíd és kedves.
Az meg még nagyobb élmény volt, hogy az élet dolgai maguktól értetődően természetesen alakultak. Nem kellett harcolni, nem kellett vitatkozni, nem kellett érvelni. Voltunk és sima volt minden, mint az óra fogaskerekeinek összehangolt járása. Nagyon hiszek az inka varázslókban. Az általuk messze küldött füst csodás illata elérkezik hozzám. Segít, velem van és rokon. Az én hitemet ez nem zavarja meg egyáltalán. Kiegészít, belátóbbá tesz, és minél jobban hiszünk és elfogadunk, annál nagyobbá növekszik a szív jósága és adakozó képessége.
Ez az időszak, amiről szólni akarok, akkor állt be, amikor a másik felem leküzdötte a kétségeit, amik nem voltak valós kétségek. Élte az életünket, örült a napoknak és kiegészülésemként eggyé vált velem. Ma is hiányolom azokat a hosszú, hosszú sétákat. Ha nagykabát kellett, felöltöztünk, de menni mentünk mindig. Nagy ember, aki átöleli a derekamat, nagy biztonság és nagy öröm. Meg sem tudom álmodni, neki miért ez jelentette a félelem távoltartását, a tőlem eredő igazibb biztonságot. Nekem csak jó volt, hogy ott van velem.
Ő viszont az ordas félelmektől menekült meg a közelségem által. Az az ember, aki idegen előtt tollat, poharat, semmiféle ingatag használati eszközt kézbe nem vett – mert látják – ezen idő alatt mindenre képes volt. A helyünk, ahová gyakorta vacsorázni jártunk, már a második otthonunknak számított. A fiatal gárda szeretett minket. Olyan tapintatosan figyelmesek voltak, amit csak nagyon ritkán talál az ember a vendéglátásban. Persze ott mi, mint mondtam, kicsit otthon voltunk. Ezen a helyen az ingatag borospoharat úgy lóbálta, mint egy zsonglőr. Mikor látta, hogy mosolygok, megértette rögtön, s rövid mondattal reflektált: - Itt vagy. - Hát igen. Gyógyszer voltam egy ideig, s ahogy a jelek mutatták, szívesen vettek be, nem voltam keserű. Az én konyhámba senki be nem teszi a lábát, mert egyedül percek alatt kész minden. Nagy tömegre jót és hamar főzni – ehhez szoktam. Ilyenkor csak hátráltat, ha valaki a kezem alá nyúlkál. Ez az ember velem főzött. Pontosítok. Mindent, amire szükség volt, precízen előkészített.  Nem zavart, olyan volt, mintha én csináltam volna. Ennek a harmóniának volt a része az augusztus hónap második fele. Ilyenkor én mindig tetten érem a napot, amikor a nyári perzselő lángolást feladva kissé megtörik. Az idő ilyenkor csodásan simogató.
Bársonyosak az esték, amikor még ráadásul világos is van. Ezeknek az estéknek, amikor a nap pont elhagyja a horizont legalját, van egy speciális lila színe. Lila és halvány bordó elegye. Meseszép. Mindig megvártuk a terünkön ezt a színt. Ültünk a padunkon, vagy álltunk a tipegő- téglákon az országzászló előtt és vártuk a csodát. Ezeknek az estéknek van egy illata is, amit soha nem fogok elfelejteni. Már picikét meglegyinti az ősz, de a nyár még erőlködik. Ebből a kettős vetélkedésből születik az az este – illat, amit őriz a szívem. Olyan magától értetődően szerettem ezt az embert, hogy erről nem is kellett volna beszélni. Ő azonban megajándékozott váratlan szépségekkel. Megkapta tőlem a picurka aranyszínű kötetet:”Rád gondolok”a címe. Ez egy kedves sorozat. Mindenféle téma versben, prózában, mindenféle alkalomra és viszonyulásra. Szívem szerint nagyon sokat megvettem volna ezekből, de méregdrága, mi pedig azért nem voltunk annyira jól eleresztve. Panaszra nincs ok, csak mindent, azt nem lehetett. Késő este, amikor már lefeküdtünk, a lámpa vörös fényénél elővette ezt a kötetet és egy ideig minden álló este felolvasott belőle egy verset. Eleinte minden este csak ezt az egyet:
„Ennyit tudnod kell.
Hogy amit irántad érzek
Sosem múlhat el.
Szeretlek s hiányollak már két óra távolából,
Teljes szívemmel. Ennyit tudnod kell.”

(NOEL COWARD 1899-1973)
Később más lett a kedvesebb, amit Victor Hugo - nak írt a kedvese. Ma is kezemben a kötet és maghatottam látom, hogy az aláírás: Juliette tollal át van húzva és az én nevemet írta oda apró, téveszthetetlen betűivel.
„Szükségem van szerelmedre,
mint létem bizonyságára.
Ez az a napfény,
Mely életet lehel belém.
Aludni térek.
Érted imádkozva
Hullok az álom karjaiba.
Vágyam, hogy boldognak lássalak,
Hitet ad nekem.
Utolsó éber gondolatom
És minden álmom
Egyedül a tiéd.

Juliette „
(Juliette Drouet 1806-1883)
                                     
                             *************

Azután jött kórház, téves eszme, látása olyannak, ami nincs.
El kellett vinnem „haza”. Ott talán megnyugszik. A betegséggel, ami nem körülírható, mint a tüdőgyulladás, vagy az amputált láb, nem lehet felvenni a harcot.

Az augusztusi lila este nem lesz soha senki másé. Azt mi találtuk meg és halálunk után is velünk marad, mint a szerelem.
NEM VEHETŐ EL - SOHA.


thao



Derüs elhatározás




Derűs elhatározás



A kicsi, öreg hölgyet nagyon kedvelték a környéken. Igazi kis hölgy volt. Mindenkivel barátságos, mindenkihez volt kedves szava. A köszönéseket szívélyes mosollyal viszonozta mindig.


Patyolat kis lakása olyan volt, mint egy okos ékszerdoboz. Semmi fölösleges tárgy. Mégis az egészben annyi kedvesség és szeretet volt. Mindenki, aki ott véletlenül megfordult, gondolta is magában, bizony így kell méltó módon élni. Könyvek, festmények, fényképek, szőnyegek és csak annyi bútor, amennyi őt kényelmesen kiszolgálta. Picike földi paradicsom. A környezet mindig a benne lakó ember lelkületét, életfelfogását tükrözi. Na, meg persze az intelligenciáját is.Vénséges, foszladozó, szemétre való marhaságokkal csak az veszi körbe magát, akiből az időskori hibbantság kihozza a kései güzülést Az idős kor nagy tréfamester. Úgy átalakítja az eredeti emberi természetet, mintha gyurmával dolgozna. A nagyvonalú garasosan kicsinyes lesz. A garasos elkezdi szórni még azt is, ami nincs.
Emlékeket ferdít. Rémálomból angyallá válik valaki, a jóságos emléke meg halálos förtelemmé „nemesül”. Orvosdoktor tudós emberek elintézik annyival:  agyi érelmeszesedés. Ez így rendben is van, de jobb a családnak a kötögető, kedves nagymama, akinek mindenkihez van egy okos, jó szava. Az már kevésbé viselhető, ha a nagymama kötekedő, szűkszemű sárkánygyíkká változva köt bele az élőfába is. Ember legyen a talpán, aki ezt orvosi segítség nélkül meg tudja úszni. Nagyon kiborító tud lenni, s hiába tudjuk a feloldozást, hogy nem tehet róla.
A környezetet mégis megeszi a sárga fene. Nap, mint nap. Ebben az esetben ilyen elváltozásról szó sem volt. Környezetet meg azért sem lehetett keseríteni, mert ahhoz túl messze éltek, hogy akár heti kontaktusban tudtak volna lenni egymással. A férjek elmentek, de valahogy már a kis hölgy nem is érezte a hiányát, hogy kerülgessen egy harákoló vénembert. Azt tartotta, s ez gondolati tisztaságának ékes bizonyítéka: mindennek megvolt az ideje. A gyereknevelés, az nagyon szép volt. Azt el is határozta, hogy a fontossági sorrendben ezt az időszakot a legelső helyre teszi. Szívében mindig mosoly keletkezett, amikor visszagondolt a bájos csacskaságokra, az ő ölében kisírt sérülésekre, vagy lelki bántalmakra. Nagyon jó volt vigasztalni, simogatni. Megnyugtatni a szepegő parányit, meg később a vállán zokogó gimnazistát, aki az első „tettleges”szerelmet és annak hamari végét siratta el oly keservesen. Azt már megértette, hogy a fiúkat nem kellett volna ennyire jónak nevelni. Persze, hogy nemcsak rajta múlott. A genetika, ha rásegít viszont, akkor az ilyen jóságos emberekkel bizony alaposan visszaélnek. Ez szakasztott így is történt. Valahogyan mégsem bánta meg. Lettek volna vadállatok? Azt nem lett volna képes elviselni. A sorrendben még három ember kapott helyet. Őket őrizgette nagy megértéssel, szeretettel, sajnálkozva, hogy a dolgok nem sikerülhettek. Azok már nem éltek, de hogy hogyan kellett volna másképpen, azon sokszor, erősen elgondolkodott. Nem jutott hitelesebb eredményre, mint ahogyan a valóságban is megtörténtek az események. Belátta – nem lehetett ez másképpen sehogy sem. Pici varázslattal elfelejtette a kellemetlen emlékeket és csak és kizárólag a napfényeset volt hajlandó megőrizni. Ezzel így rendben is volt. Annyit evett, mint egy madárka, gyógyszereket nem volt hajlandó bevenni. A gyomra úgysem bírta őket soha életében, most meg nevetségesnek találta az egész erőlködést:   - mit hosszabbítson meg, mikor az életnek nevezett egész hóbelevanc így is feleslegesen hosszúnak bizonyult számára. Nem tudta letenni azt a rossz szokását, hogy szeretett hasznos lenni. Minden napra kitűzött valami „fontosat”és azt nagy szorgalommal végre is hajtotta. Erő már nem volt sok. A nagyobb munkáknál – négyszer egy évben – elhívott egy nagydarab, jóindulatú asszonyt. Megegyeztek, soha nem volt szűkmarkú, s ilyenkor ablak és függönymosás, teljes átporszívózás megvolt. Addig el is ment otthonról, mert fájt a szíve, hogy már nem tudja megcsinálni, aminek régen a sokszorosát elbírta. Jolika  kora délutánra elkészült. Ő hazajött, nagyon megköszönte, bőségesen kifizette, s ragyogott minden. A napi apróságok már semmi gondot nem jelentettek. A lakás teljesen egyszemélyi felségterület volt. Amikor a gyerekek nagy néha jöttek, be kellett látni, hogy azért a néhány alkalomért nem lehet egy kastélyt fenntartani. A látogatásokkor viszont egy idős ember rendjét szétdobálni barbárság. Máshol szálltak meg, s csináltak nem fárasztó, közös programokat. A régi teljes összebújás eltávolodását okosan tudomásul vette, s önvédelemből inkább nem gondolt direkt azokra a fájdalmasan melegszívű időkre… Azok már elmúltak, s most a saját gyerekeikkel élnek úgy, ha emlékeznek a saját gyerekkorukra – és ha van egy csöpp eszük. Az idő így telegetett csendeskén, könyvek, filmek, falatka finomság társaságában. Amikor jött a telefon, hogy idén karácsonykor is itthon maradunk, mert rossz az út, meg úgyis találkozunk …akkor megvilágosodott. Világos kis perszóna volt. Most hagytuk abba- gondolta nagy derűvel. Most még én határozok. Ha már nyálát csorgató képződménnyé válok, akkor ez a luxusom sem marad. Az egyetlen gyógyszer, ami volt otthon bőséggel, az altatója volt. Rémülettel töltötte el az álmatlanság. Emiatt kapott mindig kellő mennyiségű receptet az ezer éve ismert orvosától, akivel jobbára csak elbeszélgettek. Meggondolta és megfontolta. Jóleső nyugalommal dicsérte meg magát, milyen jól megszervezett mindent. Mikorra Jolika benéz, mert nemcsak takarítani szokott, addig még van három nap. Szétnézett a patyolat lakásban. Egy fényképet az ágya mellé tett. Szépen megágyazott este, mint máskor. Olvasólámpa, szemüveg és a világ egyetlen verse a kezében. Lezuhanyozott, fölvette a pólószerű, mókás inget. Az egybesöpört tablettákat, amiknek a dobozát gondosan kivitte a lakásból, minden gond nélkül lenyelte narancslével. Elmosta a poharat. Még egyszer alaposan körülnézett, hogy minden a helyén legyen. A színes párnahalmot játékosan megpüfölte, hogy „habos” legyen Aztán lefeküdt. Szemüveget vett, s a bársonyos, sárga fénynél elkezdte olvasni a szívének legkedvesebbet…


Jolika a kulcsával jött. Ez meg volt beszélve, minek az értelmetlen beengedősdi, mikor csak neki volt a lakáshoz teljes kulcskészlete, senki másnak. Csodálkozott, hogy a kis hölgy, apró fél mosollyal még alszik. Villámgyorsan észre térítette az égő olvasólámpa és a fent maradt szemüveg. Eloltotta a lámpát, összehajtotta a szemüveget.
A két kis kezet összekulcsolta és tárcsázta a mentőket. Jó lélek volt szegény, még arra is gondja volt, hogy ilyen szépen eltakarította magát – gondolta egy könnyet elmorzsolva Jolán. Szíve szerint nagyon sajnálta, de ott mélyen legbelül teljesen igazat adott neki. Szépen élt, ahogy akart, nem engedett ostoba parancsoknak, s az eltávozását is maga határozta meg. Kivételes adottság az ilyesmi. Nem jár mindenkinek. Azzal a kiürült, bájos babalakás ajtaját gondosan bezárta. Előzőleg ágyat húzott és úgy csinálta meg, ahogyan az nappalra lenni szokott. Úgy hagyta ott, mint egy fénylő madárkalitkát.

Csak a dal ment el belőle.



thao




A rendíthetetlen***


A rendíthetetlen ólomkatona


Alázattal, szeretettel és tisztelettel H. Chr. ANDERSEN emlékének


Az ólomkatona játék - életének indulása sem ment simán.
Az öntőmesternek épp akkor fogyott el az anyaga, amikor őt készítette. Így történhetett, hogy egyik lábára már nem maradt ólom. Valami miatt mégis meghagyták. Bekerült a csapatba, s valószínűleg a kereskedő engedményt is adott, amikor megvásárolták a kisfiú számára. Elkönyvelték másodrendű harcosnak, de ez őt valahogyan nem zavarta. Őrt állt, rendíthetetlen nyugalommal, fél lábbal is. Egyetlen öröme, szeme fénye, éltető napsugara a kis táncosnő volt. Ő is a játékok egyikeként szerepelt a gyűjteményben. Légies volt és könnyű. Rebbenő, mint a pillangó szárnya, s mint a víz felszínét borzoló apró szellőcske.



A katona tudta, hogy semmi esélye sincs a kis táncosnőnek akár egy pillantására sem. Féllábú és szegény, egy a sok délceg katona közül, akik ráadásul nem is sérültek. Az ő szívében nagy békesség uralkodott és kellő önismeret. Tudta, hogy nem méltatják arra a bizonyos egyetlen pillantásra sem, mégis átforrósodott ólomszíve. Attól a naptól számította saját létezését, amikor a kis táncosnő kecses alakját, libbenő tüllruháját először meglátta. A táncosnők köztudottan libbenékenyek. Mozgásukban, lelkükben egyaránt. Kicsit talán el is volt ragadtatva önnön szépségétől, könnyedségétől. Ez a tudat elégedettséggel töltötte el. Nem lehet mondani, hogy apró szívét ez az áhítatos odaadás nem dobogtatta volna meg. Ezt nem lehet mondani. De egy kis kacér dobbanás után szinte el is felejtkezett hódolójáról. Azt hitte, a játékok nem halnak meg. Azt hitte, örökös a körforgás. Azt hitte, mindig az érdeklődés középpontjában fog állni. Ez azonban a dolgok természeténél fogva nem így történt. Tündöklő ruhácskája fakulásnak indult. Elromlott a gépezet, mely kulccsal felhúzva muzsikált és emellett pörgette őt is körbe, körbe. A táncosnőt megunták és a játékok fontossági sorrendjében egyre lejjebb került. Napok teltek el, hogy senki kézbe se vette.
Hódolója ugyanolyan párás szemekkel imádta, mint annak előtte – rendíthetetlenül. A párás kifejezés a meghatottságot érzékelteti, mert, mint tudjuk, az ólomszemek nem könnyeznek. A katonának, akinek tudjuk, csak egy lába volt, a kis táncosnő ugyanolyan gyönyörű és elérhetetlen, ugyanolyan szeretetre és oltalomra méltó maradt. Az ólomszív számára megállt az idő. Nem látta a megkopott tüllruhát, nem vette észre, hogy a haj már molyok által megtépázott kis kóc. Neki a táncosnő gyönyörű maradt, szeretnivaló és örök.
Történt egy napon, hogy kinyitották az ablakot. Csontroppantó, szikrázó tél volt. Havas fák álltak az udvaron, a kandallóban pedig nagy lángon égtek a termetes fahasábok, ontva a meleget a szoba lakóinak. Váratlan huzat támadt, s a förgeteges kis szélfordulat a táncosnőt magával szippantotta, s óh, jaj, beröppentette a tűzbe! Egyetlen lobbanáska csupán, s a megkopott tündér már sehol nem volt. A katonát még merevebbé bénította a döbbenet. Mi lesz vele most már?  Hogyan élhet tovább a szeretett lény nélkül, aki számára a világ közepe volt. És egyáltalán, hogyan élhet az ember, illetve az ólomkatona szerelem nélkül? Ezt nem bírta elviselni.
Másodperc alatt döntött. Szerencsére a kandalló felé eső legközelebbi asztalsarkon felejtette valaki.
Összeszedte minden erejét. A szerelem mindenre képes. Megbillent, s azonnal a lángok közé zuhant ő is. Az ő halála nem csak egy apró lobbanás volt. Őt más anyagból készítették. Zsugorodni kezdett, egyre kisebb és kisebb lett. Végül nem maradt más belőle, csak egy izzó, vérpiros ólomszív. A cseléd másnap kitisztította a kandallót, furcsálkodva kézbe vette a szív alakú, kihűlt ólomdarabot. Majd vállat vont, s az ólomdarab a hamuval együtt a szemétre került.




Így végződött hát egy nagy szerelem, mely egyoldalú volt, ugyan de minőségében, izzásában semmivel sem esett alább. Nemes, szép és önfeláldozó volt ez a néma imádat, mely nem ismerte az időt, nem ismerte a kopást, nem ismerte a kiábrándulást és nem ismerte a közönyt. A szerelem minőségét, mint borét a fokoló, a rendíthetetlenség mutatja meg. Nem kritikátlannak kell lenni, nem kell szemet hunyni az élet adta kopások, változások felett. Ha a szív képes a vérpiros izzásig az önfeláldozásra, az imádatra, de legfőképpen a melengető tiszta szeretetre, akkor az eltávozott is örökre élni fog. Először az itt maradott szívben, később azokéban, akik ezt látták, majd azokéban, akik hallottak róla. Így következhet be, hogy egy végeláthatatlan láncolatban megtanulnak az emberek jól és tiszta szívből, mélyen szeretni.


thao





A játszótársam






A játszótársam mondd…




Akarsz-e lenni? Kérdezi Kosztolányi Dezső. Szívesen és azonnal válaszolok igent, pedig nem is nekem szól a kérdés.
Játszottak ők eleget Karinthyval és Ilonával hármasban. Agypróbálgatás, egymás temetési szertartásának megrendezése az ebédlőasztalon. Egyszer egyik feküdt fel hallottnak, aztán cseréltek. Fejük két karos gyertyatartó között. Remekül szórakoztak. A szójátékok özönét ontották. Az egymás nevének egész értelmes mondatba foglalása nem biztos, hogy Kosztolányiéknál történt éppen, csak a játék milyenségére példa. Karinthy Frigyes nevét kellett beapplikálni. Az nem volt követelmény, hogy a szabályosan írt névhasználat benne legyen, csak értelmesen adja ki. Így szólt a megfejtés: Egy égi kar inti frigye sikerrel jár. Megvan a név! Felszámlálhatatlanul sokat játszottak. Talán azért, mert megérezték, nem sokáig lesz helye a vídámkodásnak. Karinthy 50, Kosztolányi 51 évet ért meg. Olyan furcsa érzés nézni ezeket a komoly, középkorú urakat. Sült halnak érzem magam mellettük, pedig egyiket négy, másikat öt évvel éltem már túl. Ennyire változnak az idők? Na, ez ide nem is tartozik, az viszont igen, hogy Kosztolányiéknál az összhang, a játékos légkör pont akkor bomlott meg, amikor beteg lett. A tragédia Visegrádon, az alkotóházban csapott be, mint a villám. Kis fiatal özvegy nyaralt ott, gyerekkel. Mi módon került oda, nem tudom. Kosztolányi halálosan szerelmes lett. Ilona meg a hegemónia elvesztésével a fejét is elvesztette. Addig róluk fel sem tételezhető méltatlanságok sora következett. Nem mehetett ki az utcára, nem nézhetett ki az ablakon, telefont meg pláne nem vehetett fel ez a szelíd, amúgy sem kötekedő típusú ember. A méltatlan idők lejártak hamar, mert a gégerák a maradékot elintézte. Szenved mindenki, féltékenykedik mindenki. Ki pianóban emlékeztet az aránytalanságra – ami csak számára az. Ki pedig olyan szabályosan elveszti az eszét, mint a frissen szült csecsemőgyilkosok. Mivel ez kóros elmeállapot, ezért van sok esetben enyhe, vagy felfüggesztett ítélet. Kiesik, hogy mit csinál, csak fél. Így működik valahogyan a rosszul féltékeny ember. Jól persze nem lehet senki, mert méltatlan és ember alatti érzés. Én magam, apámtól öröklötten kifejezetten féltékeny, egyeduralkodó alkat voltam. Azért múlt idő, mert sem helyzetem, sem pedig érkezésem, sem alanyom nincs arra, hogy hibás tulajdonságomat gyakorolhassam. Ez viszont itt senkit nem érdekel. Azért említem meg ezeket a hiábavalónak tűnő részleteket, mert így világlik ki egyre érthetőbben az emberi motivációja annak, hogyan születik egy remekmű. Mindannyian szeretünk játszani, visszamenni gyerekbe, eszetlenkedni. Úgy tenni, mintha… Ha van, akivel műveljük, akár szócséplés, akár mókázás, akár szívderítő beszélgetés formájában, akkor visszakapjuk azokra a pillanatokra a rontatlan gyerekségünket.(Bár én nagyképűen bevallom, egyáltalán nem érzem, hogy megromlottam volna. Sem lélekben, sem fizikailag nem vagyok penészes, vagy avítt. Meg persze alávágós rohadék sem.) Megpróbáltam elbontani a verset. Nem tehettem. A fent elgagyogott semmiségek sokkal jobban láttatják, mit akarnék hozzátenni. Helyette úgysem mondhatom el. Ő géniusz, én mezítlábas népiskolás.
De odaadni bárkinek a kezébe - azt tudom.



A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni.
akarsz-e mindig, mindig játszani.
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagy komolyan az asztalfőre ülni,
borból - vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled,
rubin téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni
hogy a körúton járkál a november
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?


Azt hiszem, mégis szeretném még egyszer elmondani valakinek:
-       A játszótársam mondd, akarsz - e …




thao



Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...