2012. szeptember 30., vasárnap

Gondolsz rám***





Gondolsz rám…


…mikor elszólít a dolog?
gondolsz rám, mikor messzi,
tőled távol vagyok, gondolod-e,
mit csinálok éppen, verset írok,
vagy a levegőt, csak úgy nézem…
érdekel-e, terád szoktam-e gondolni,
nyakadat a képzelet szárnyán csak
úgy – átkarolni, szerelmesen bele
a tested melegébe simulni lágyan,
kivenni a szenvedést, a fáradt
bénaságot belőled bátran…
szoktam- e veled örülni,
vagy veled sírni, s akarok-e
egyszer valóban a csókodba
belefúlni?


S akarom-e, megengedem
Neked, hogy velem együtt,
Semmibe elszórják porrá
Égetett, már halott szívem,
Szíved…

thao

Altweibersommer






Altweibersommer


Mikor kibontott, szőke hajjal
Szelesen messze rohan a nyár,
Itt marad velünk a vörös, érett,
Mosolygós, ezer ízű asszony,
Az ősz.
Haja mélyvörös, rendezett,
Nem szálldos, de érett szépségre
Csábít, súlyos, lédús ízeket oszt,
Simogat, nyugtat és rejtélyes, új
Híreket hoz.
Azt súgja, fáradtabb sugárban
A nap már nem éget, békésen
Szemléli az érett szőlőket, mit
Vidám társaság sok jókedv
Közepette, harsányan
Szüretel.
Közben egy huncut kis sugárral
Végigincselkedik a kedves, sima
Arcon, csókot lop kis kagyló fülére,
Mit súg beléje - az kettejük titka
Csupán.
Nem fáradt és öreg, csak érett,
Csöndes, mosolygós és édes.
Mint az örökké csodát hordozó,
Mesés hordók a néma pincék
Rejtekében.


Belenézni egy érett asszony
Szép szemébe, elnézni,
Hogyan nyújtja meg
Karcsú derekát...


Mélyen beszívni bőrének
Mámorító, fűszeres
Illatát - itt érzi meg
Az igaz, értő vándor,
Végre hazatalált...



Altweibersommer,
Istenek ajándék- éneke.
Kóstolj bátran bele,
Vagy dúdolj vele***


thao

Maciméz
















MACIMÉZ


Mindig visszakerülök az édes gyerekkorba. Lánykám, gyönyörűségem mindig kiköveteli, hogy vegyek macimézet, amikor hazajön. A méhészek biztosan kínos görcsökben fetrengenek, hogy hol a tetűbe van az az igazi virágmézhez? Hozzáértésüket látatlanban aláírom. De ők nem tudhatják, hogy ez a kövér kis jószág maga a megtestesült múlt – jelen – jövő.

A pocakos, kedves figurát a gyártó határtalan érzékkel nem változtatta meg. A maciméz – intézmény. Magam a figura rajongója vagyok és nem édesszájú. Néha viszont óriási élmény volt egy nagy szelet vajas - mézes kenyér. A komoly, felnőtt tanárnő, aki már anyuka is, olyan természetességgel várja el a reggelijéhez, mintha nélküle tán a nap se kelne föl. Én az igazi macimézemet, a sajátot, a „külön bejáratút”, a csak – az – enyémet úgy kaptam meg, hogy már réges - régen nem is hittem, hogy részem lesz benne. Megjött! Széles mosolyával, édesen és telve valódi virágok nektárjával. Aztán elkezdtem kekeckedni, mert aki sokáig nem kap, az azon is gyanakszik, ami nincs is. Kifogásoltam, hogy nem úgy működik a kalapján a luk, meg belekötöttem mindenbe, ami volt, és ami nem volt. A maciméz elkeveredett. Én persze észrevettem rögvest, de „csakazértse” alapon nem voltam hajlandó keresni. Hűtőben kuksolt az ártatlan. Magára hagyottan és végtelen szomorúsággal. A gömbölyű pocakon két fényes gyöngy maradt kereken. Akkor egész szívemmel elfacsarodtam:- A maci sír! – Oktalanul, makacsságból, félelemből – aminek eredetéről ő ugyan semmit nem tehet – egyszerűen otthagytam. Amilyen undok tudok lenni, úgy hasad meg a szívem az  igazságtalanságon. Elővettem. Magam elé tettem az asztalra és mintha élne, mesélni kezdtem neki:
- Tudod, macika, az embert annyi minden éri. Gyanakvóvá válik. Elfelejti a gyerekkori nyílt szívét. Na… nem egészen, csak mikor számára érthetetlen események történnek, megijed, meghátrál. Aztán érzi, hogy a hallatlanul édes maciméz íze kiveszett az életéből. Szürkék és szomorúak lesznek az íztelen napok. Legalább negyven éve ismersz! Te mindig olyan „édes” voltál. Én sokszor elfelejtettelek. Amikor meg végre direkt eljöttél hozzám, már nem az a nagy szemű, kedves kislány várt vissza. Ez a „kislány” már sokszor megbántódott – pedig nem érdemelte. Elveszített olyan súlyosan fontosakat, amik soha- soha nem pótolhatóak. Bezárkózott, mint a tulipán este. Napon sincs kedve kinyílni. Te mégis eljöttél hozzá. Hoztad a derűt. Hoztad a fényt. Hallani lehetett a méheket. Hogy néha csöpögsz és ragacsos lesz az abrosz – tényleg – ez számít? Fenéket! A te töretlen hited és ragaszkodásod számít, meg a néma akarásod, hogy az a régi, komoly kislány visszatérjen. Ne haragudj rám, maci, kérlek! Átment rajtam egy nagy úthenger. Úgy hívják – ÉLET.
Annyira bonyolult, hogy a benned őrzött nektáros, édes szépség is keserűnek tűnik. Nem az, csak a fogadó fél sérült meg. Kérlek, nézd el nekem magamat és légy olyan édes hozzám, mint eddig. Ha rajtad töltöm ki az ÉLET nevű úthengertől szerzett sérüléseket, nem én leszek boldog, csak legfeljebb te is halálosan szomorú leszel és talán ki is száradsz.

A maciméz szemei okosan elnézegettek engem. A két könnyet formázó édes csöppet lenyaltam a pocakjáról. Ekkor megtörtént a csoda. A hétköznapi csodák a legfontosabbak. Újra nektár íze lett a világnak.  A napocska cinkosan rám kacsintott. Kinyitottam minden szirmomat.
Az úthengert meg hangosan elküldtem a fenébe.

KÖSZÖNÖM NEKED, MACI!


thao




Leltár















LELTÁR


VOLT EGY RÉGI NYÁR,
VOLT EGY SZERELEM.
A NYÁR MESSZE MÁR
ÉS HOL A SZERELEM…
VESZEKEDTÜNK, AZTÁN
„NEM ISMERŐSDIT”
JÁTSZTUNK.
MILYEN RÉGEN VÉGE.
MOST VÍGAN
SOMOLYGUNK.
EMBERSÉGÜNK KIÁLLT
EZER GONOSZ PRÓBÁT.
NEM HARAGSZUNK,
NEM VESZEKSZÜNK,
MERT – MEGTANULTUK
EGYMÁST.
HA FŐZNI VAN KEDVEM,
BIZTOS JUT NEKI.
HA NINCS CIGIM, VAGY
KENYEREM, AZT Ő
PILLANAT, S MEGVESZI.
BETEGEN VERGŐDÖK,
JÖN IS A TABLETTA.
MIVEL NEM GYALOGOL,
A JÓEMBER HOZZA.
OLYAN BÉKESSÉGBEN
SEGÍTGETJÜK EGYMÁST.
NEM IS NAGYON ÉRTJÜK,
HOGY RONTHATJA EL MÁS.
TISZTA EMBERSÉGÜNK –
EGYEDÜL A RECEPT.
NEM KELL MEGIJEDNI,
BAJBAN MINDIG,
BÁRHOGY ÉS BÁRMIKOR
FOGHATOM A KEZED.
AJÁNLÁS:


TÖBB, MINT SZERELEM.
MÁR SOKKALTA TÖBB.
EMELKEDETTEBB, MERT
NEM KIHŰLT. MELEGEDETT.
MINT KANDALLÓBAN A
BIZTATÓ PARÁZS. MERT
ELJÖN A KOR, AMELYBEN
FONTOSABB A FELTÉTLEN
BIZALOM.
MEG A GYÓGYSZEREM,
MEG A CIGIM,
MEG A KENYEREM,
MEG A VIRÁG, MIT
KAPOK –NEM KÉREK.
DE MEGHATOTTAN
A VÍZBE TESZEK.


(Idén haltál meg – 58 évesen. Szeretettel gondolok rád mindig.)


thao

Emlékszel?







EMLÉKSZEL?



Mennyit veszekedtem a meggyújtott és elhamvadt cigik miatt? Meg az átkozott, állandó kávézás!!! Istenem, mikor az embernek időre kell mennie, te meg ott felejted az elmosatlan dolgaidat. Lehet, hogy a rendet jobban szerettem, mint téged…

Ez így, persze, nem igaz, de a szívem tudta, annyi éven át, nem szeretem a szokásaidat. A változásban nem hiszek, mivel akkor az alaptermészetedet erőszakolom meg. Így viszont - a fogcsikorgatva elhallgatott kis dühök rágták hangtalanul a belemet. Egy idő után elfáradtam, de nem volt szabad mutatni. Tudtam, hogy beteg vagy. 
Azt is tudtam – nem ésszel, a szívem tudta, nem tart már soká. Nem, te nem halsz meg, mint a fetisizált, egyszeri és örök, nagy szellem. Téged elküldelek, és bármennyire ismerem a könnyeidet – melyeket férfi létedre sem szégyelltél soha – nem engedlek vissza az életembe. Ebben könyörtelen vagyok. Tudod… olyan hidegvágó. Amennyire lágyan, kedvesen, odaadóan tudok szeretni, azzal arányos a végleges „NEM” kőkemény ütése. Elmentél és nem éreztem az űrt. Messziről visszajárt a hangod. Számon tartottad, mit csinálok, hová mentem aznap. Ez már nem zavart. Egyszer meg fogod unni, mert nem vagy kitartó. Lágy, önimádó természeted belesüpped a „VAN” – ba és el is helyezkedik benne. Nem tudom, miért léptél belém, mikor én nem akartalak. Gyártottam álmokat, de azok nem neked szóltak, mert tehozzád úgy nem is lehet szólni. Nem érted, nem „te – ül” van. „ Énül” meg még fordítóval sem értesz. Nem hiszem, hogy teljesen el foglak felejteni. Nem fog megmelegedni a szívem, ha majd eszembe jutsz. Inkább gondolom, hogy megszólal bennem sikoltva egy mentő szirénája. Engem menekít tőled. Sokat elvettél tőlem. Még keményebb vagyok. Még sokkal elszántabb, és jó előre, magam elé, ki vannak nyújtva a karjaim. Ne érints meg! Üzeni a szembe jövőnek. Nem is bízom már magamat arra a csalóka gondolatra, hogy valaki elég bátor lesz, szépen, mellém, lehajtani a karjaimat. Utána átölelni és békésen elringatni, úgy álltunkban, mint egy halott csecsemőt.

Most hiszem, ilyen ember már nincs. Benned láttam meg, kihalt a szeretet. A szeretet nélküli világot pedig nem tudom értelmezni.
Jól vagyok így. Biztonságos, reális és áttekinthető. 
"Már türelmetlen vagyok ahhoz, hogy bárkinek a történetét meghallgassam "– mondta egyszer Tordy Géza egy interjúban.
" – De ahhoz sincs türelmem, hogy az enyémet elmeséljem." 
Már értem őt.


thao

Csillagos















Csillagos…


A nyugodt nyári este
Szelíd fénnyel ragyog.
Beragyogja gyűrött
Éveinket, s valami
Szépről és újról susog.

Mert a nagy égbolt is
Ad hangot, ha van
Szíved és hallásod.
Elringat a mesés,
Sötétkék, valóság.

Minden a tiéd és
Nemcsak este,
Mikor megborzong
A nagy fák ősi,
Örök kérgű teste.

Előtted minden.
Ha épp nem látod,
Akkor várd ki, míg
Fogadja a szíved.
A boldogságot…

Ott van előtted,
Csak nem biztos,
Valóban azt
Várod…


thao

2012. szeptember 29., szombat

Falusi ház









Falusi ház

(Nagyanyámnak)

A gyerekkorom, hol
Valószerűtlenül szép,
Nyugodt volt minden.
Mindennek sorja volt,
Munkának, pihenésnek,
Ahogy nagyanyám a
Kispadra ülve dolgos
Kezét az ölébe tette…
A köszöntést szépen
Elfogadta, büszkén
Nézett szembe, soha
Nem lesütve, pedig
Nem volt harminc,
Mikor öt gyerekkel
Özvegyen maradt…
Nem volt véletlen
A „Sinkáné asszony”,
Mert ezt kiérdemelni
Egy életet tett oda.
Benne folt nem volt,
Csak munka, nevelés,
Istenfélelem, mese
Az unokának – nekem.
Ezért tudok írni,
Látod, Esztike!
Sok rózsás, színes
Mesédet most adom
Vissza, és de szívesen
Borítanám mindet
Kötődnek ölibe…

(özv. Sinka Lajosné, Tatár Eszter)
           1900 - 1972






thao

Érkezésedre






Érkezésedre…



…cinkosan cikkan a zár,
az ajtó lágyan a zsanérba
simul, nem csap zajt,
semmiképp…
arcomra ragyogás szalad,
betölti a tükröket, az ódon
falakat és méltón adja át
nekem a kínai porcelán…


kezed, arcod, szemed, ajkad,
hatalmas alakod, mind engem
isznak magukba és várják,
mint Krisztus igaz hívei,
a föltámadást – csak kicsit
másként, csöppet másképp…
a felhő szürkéje is ragyog,
mert imádja hogy végre,
egyszer boldog vagyok…


…veled elmegy a fény,
összecsuklik a maradék,
aprócska, foszlányka
remény, kihunynak
a csillámló nyalábok,
s a valóság lehajtja
szomorú fejét,
árván…




thao




Töröltem egy képet










Töröltem egy képet



Amikor föltették nekem, a tudatlan tökfejnek ezt a beszélgetős „izét”, nagyon örültem neki. Meglepett voltam és arra gondoltam, most aztán kinyílik a világ. Milyen felemelő érzés – mondtam így magamnak, mert, hogy szoktunk beszélgetni, én meg én – hogy majd három millió ember érdeklődik az egész földről aziránt, hogy vagyok.


Először mulattam a rafinált arabokon, akik ellesett, nagyon rosszul leírt angolsággal erőltették – a nem „hogy vagy”-ot. Aztán jött magyar szó is.
Kiderült számomra, a jó szó kedves gépen át is. Hiánya, megvonása pedig ugyanúgy fájdalmat okoz, mint a mindennapi, szóbeli közlekedésben – ha volna még ilyen egyáltalán. De nincs. Marad egy – két elejtett jópofaság. Kifújt. Nem is merek visszaemlékezni a régi, éjszakákat kitöltő beszédfolyamokra, mert fájni kezd érte a szívem.Akkor meg minek is okozzak újabb sérülést magamnak? Egy beszélgetés, ami annyira régen volt már – legalábbis én kitoltam a lehetetlenség határára – bevallottan szíven ütött. Mit is vártam ettől az újabb folyamtól, ami gép volt ugyan, de folyam? Nem tudom megmondani, pedig jó mélyre leástam a lelkiismeretembe. Tényleg nem tudok egzakt választ adni. Vártam, cefetül vártam az Igét. Valamit én ronthattam el, ezt biztosan érzem. Impulzív alkat vagyok. Robbanok, gyulladok, mint gyufától a benzinkút. Ezt nem kell megérteni. Elviselni sem. Elapadt bennem az igény. Le is nyomtam jó alaposan. Talán isteni sugallatra kimúlt a „vinyóm”. Újra kellett telepíteni az egész szentséget a gépemen. Ezt okos emberek meg is cselekedték, s működni fog, míg az alattomos vírusok is úgy akarják. A kivédhetetlen úgyis megint mindent tönkretesz. Az újra telepítésnél határozottan nemet mondtam erre a beszélőgépre. Sértett és szomorú voltam. Éreztem, nem érdemeltem meg, ami velem történt. /Gyufa és benzinkút ellenére sem./ Aztán jött a homlokra csapás! Hála indíttatásomnak, és az eltelt temérdek időnek nem kell nekem forszírozni édes anyanyelvünket. Bejelentkeztem én imígyen germánul. Illetve megtette helyettem, aki ért hozzá. Változott is a hangvétel, szűrőként működött a nyelv, amit valaki vagy beszél, vagy nem. Németül nincs ájlávjú – mert nem érthető semmi, ha nem közel helyesen írják. Itt is akadt bajom. A németek közvetlenek, kipróbálnak mindent – és szeretnek utazni, de nagyon. Egy ilyen beszélgetésből fél perc alatt, de legalább három beszélgetés után derül ki, hogy már jönnének – családostul. Éljen az idegenforgalom, csak nem nálam. Én már megszenvedtem a magamét, teljesítettem mindent, ami lehető, és ami lehetetlen. Mellesleg nem vagyok vendéglátó egység. Aztán itt van a fő bajom: idegennek minek képeket küldeni? Én, naiv vagyok és ártatlan marha, fogalmam sincs, hogyan lehet vele visszaélni. Én nem tennék ilyet soha, mert minden partner összes adatát ok fogytán töröltem, képestől, mindenestül. Más mit csinál az én féltve őrzött kincseimmel, fájdalmaimmal, örömeimmel….már nem is merek belegondolni. Egyre inkább érzem, fogy a levegő körülöttünk. Meghalnék a gondolattól, hogy az én gyerekeim, akik még 14 évesen is ágyban voltak nyolckor, mert meg kell nőni, meg holnap iskola – ma gép előtt görnyedt krumpli csiraként tengődnének….Nem hiszem. Ma is ugyanaz lenne a követelmény. Ma is föl tudnám mutatni azt a generációt, amelyet neveltem. Mert hitem és akaratom benne volt. Egyetlen képet tartottam meg. A becsület, a tisztesség képét. Hiszem, hogy az. A találmánnyal van baj, a hibás átrendeződéssel, valamint azzal, hogy hiába gépesedünk, az emberi szív emberien reagál. Igen tudom, mert figyelmeztetem rá magamat, ez rögzített képzavar. Szívecske csak pumpál, szerencsétlen.Agyacska érez, dolgozik, irányít, motivál. Régen, mikor még gyorsabb és impulzívabb voltam, azonnal kidobtam mindent, ami arra emlékeztetett, amire nem akartam emlékezni. Utólag ismerem el, jól cselekedtem.Mostanában már nem dobálok. És ez bizony baj. Őrizgetésből emlékezés. Emlékezésből hamis kép, füstbe ment terv, anyám tyúkja. Így lettem a régi, legalább két percre – és töröltem.

Nagy áruházból autó felé ballagva ismerős, már korosabb arc ment el mellettem. A drága virtuóz, hangszerének kiváló mestere, a társaság motorja! Szűzanyám! Utána mentem, megszólítottam. Kedves volt, közvetlen, olyan pont, mint régen. Fájt örökké vidám gyerekarcát – mert neki mindig az volt – megöregedve és szomorúnak látni.Ennek ellenére mélyen hálás vagyok neki /nem a dicséretért/.A régi, jóízű, őszinte, közvetlen szavakért. Itt végleg rájöttem, fölösbe mentet bizony törölni kell. A szívünk úgyis mindent megőriz – ami ÉRDEMLI.

(GONDOLATOK – DE NEM A KÖNYVTÁRBAN!)



thao

2012. szeptember 18., kedd

Sorsszerű veszteség















Sorsszerű veszteség

(karcolat)


Az ismeretség olyan régi volt, mint a patinás utcák az óvárosban. A közös iskola, az egymás melletti eljárkálás, naponta, olyan volt, mint hogy lesz holnap is. Természetes. Aztán elteltek az évek és a kamasz és felnőtt kor elszállt, mint a köd. Egymás nélkül.


Furcsa véletlen hozta őket össze. A nő megszokta, hogy lénye apró rőzselángokat indukál. Nem is figyelt igazán.Aztán újabb véletlen és ez már találkozás volt. Sután és végtelenül kedvesen, mintha az elvesztegetett kamaszidő tért volna vissza. Ennek a varázsába kicsit beszédültek, kicsit élvezték, kicsit nem tudták hová tenni. Vallomás az volt, persze. Meleg és mély. A nő meghallgatta és nem érzett semmit. Érdekes és csábító volt, de a szíve nem mozdult meg. A hangulatos, éjszakai sétákat nagyon szerette. Egyáltalán – bárhová mentek ketten az nagyon jó volt. Vonzotta ez a különös ember a különös szokásaival, nem mindennapi életével. A lelke legalján, kizárólag saját magának, be is vallotta – megérdemelné már ez a szegény… De ebben a „szegény”- ben volt egy kis ízetlen felhang. Aki szegény, az nem kaparja ki magának örökké az élet derűs oldalát. Illetve, ez nem is kapar, csak csupa derű, esik, vagy fúj, tökmindegy.Annyira lángolón vette körül az imádat, hogy saját belső hangjaira nem is volt érkezése figyelni. Mikor belső mértékében, sajnos, csalhatatlan lénye (ez a tulajdonság inkább hátrány, mint előny) – megérezte, nem lesz jó, röviden adta ki az útját a férfinak. Teátrális körülmények között és beletett egy rá egyáltalán nem jellemző, rikítóan kirívó ajánlatot (mint jó taktikus, pedig ösztönös volt minden szava, gesztusa), amit képtelenség volt elfogadni. Elváltak. A férfi még messze integetett a távolodó villamos után. Ide más csak egy zsebkendő kéne a kezembe – gondolta pikírten a nő. A férfi vesztett, mert így nem tudott nyerni, az ajánlat
elfogadhatatlanságát minden antennájával érzékelte. Rohamos gyorsasággal foltozta be az ordító hiányt. Tudta, csak pótcselekvés, de biztonságos és kiszámítható. A nő nem foltozott be semmit. Valahogyan nem is volt foltozni való kedve. Nem fájt. Meghalt a szerelem, gondolta. Ezt az égbekiáltó borzalmat olyan nyugodtan vette tudomásul, mint egy semleges hírt.

Akkor kezdett el azon gondolkodni, mikor vész el az emberből a képesség. Mikor válik eszköztelenné, tüskéssé, elutasítóvá. Mikor veszti el a lehetőségét annak, hogy közeledjenek hozzá. Mert a közeledést a szinte beépített hárítás tántorítja. Amit kaptam, anno, mikor itt volt az ideje, szép volt. Most zárva az ajtó. Maga sem tudott rá választ adni, véglegesnek szánta-e a kijelentést. A sorsot mi is alakítjuk, de varázsgömb, amiben megláthatjuk előre a csalhatatlan jövőt – nem létezik. Ígyen megnyugodva rendezkedett be lelkileg. Ha hoznak valamit, még mindig el lehet fogadni. Csak ilyenkor már roppant sok feltételnek kell megegyeznie ahhoz, hogy valami élhető derű bontakozzék egy páros, valamiképpen megfogalmazott és moderált létből.


thao

2012. szeptember 14., péntek

Sír a maci***























SÍR A MACI*** 


POTYOG A KÖNNYE,
KIBORULT KICSIKE
MÁLNÁS VÖDRE!
KÖVÉR KÖNNYCSEPP
HULL NAGY POCAKJÁRA
MACI MOST HARAGSZIK
AZ EGÉSZ VILÁGRA.
NE HARAGUDJ, MACI,
TELI A BOKOR!
NEVET A MÁLNA,
KACAG A NAP!
MINDENKI ÖRÜL,
KÁRODAT NE BÁND,
VEDD A VÖDRÖT,
SZEDD A LÁBAD
LESZ MAJD MÁLNÁD,
S VADVIRÁG!
KÉK AZ ÉG ÉS
PONT FELHŐTLEN,
UGYE, LÁTOD MACIKA?
AZ ÉLETÜNK
CSUPA SZÉPSÉG!
HOL ITT A TRAGÉDIA?



ZOLI BABA MESÉSKÖNYVE

Egyszer volt egy kerek erdő


















Egyszer volt egy…

Kerek erdő, benne
Sok bájos lakó.
Szorgosan tette a
Dolgát mind és ez
Pont így volt jó.
Közöttük élt két
Magányos, macika
És nyuszika.
Maci erdőt barangolta,
Nyuszinak volt
Otthona. Káposztása,
Kicsi háza, kis
Kéménye füstölgő.
Mosolygó, két
Nyúlfogával, mindig
Kedves mosolyával
Elbűvölő csoda ő.

Egyszer búsan arra
Cammog, a szomorú,
Nagy maci. Bekopog,
Csak úgy próbából,
Van-e itthon valaki?
Persze, hogy volt,
Ki is nézett kapafogú
Szép mosoly, be is
Hívta, gyere beljebb,
Szíves hangon válaszolt.
Elkérdezte alaposan
Hogyan él a macika?
Egyedül, sötét barlangban,
Ami nem az otthona.

Nem ily kedves, nem is bájos,
Csakhogy éppen valami.
Nyuszika ezt nem nézhette,
Fejecskéjét elévette,
S elmesélte sorra, mind:
Te magányos erdőlakó,
Bár kicsike itt a ház,
Ne legyél te oly magányos,
Kerekedik megoldás!
Nagyobbítunk mi a házon,
Elférj benne pont te is.

Málnázol és teszed dolgod
Én meg szépen kapálgatok,
Este várlak vacsorával,
Beszélgetünk, megleszünk!
Neked sem kell barlang
Mélyén, sötét erdő bús sűrűjén,
Magányosan tengeni.
Én meg szépen, mert megértem,
Segítek megoldani.
Én sem leszek így egyedül,
Jelenléted megszokom.
Nemhogy szokom,
Hiányoznál, oh, te kedves
Nagy bozont!
Így élünk mi, ketten, szépen
Madárdalos ég alatt!

Maci szemét nagy titokban
Elfutotta biz’ a könny.
Ilyen kedves jó barátot,
Ily törődő, aggódó szót
Életében nem kapott!
Meg is valósult ám aztán
A kettejük otthona.
Aki furcsálkodva nézte,
Annak fejét elrendezte
Éles eszű nyuszika!
Mi fáj néked, árva lélek
Nem termett a dinnyeföld?
Miért bánt az vajon
Téged, hogy mi ketten,
Szép békében építettünk,
Életünket jobbá tettük?
Egyen meg minket a moly?
Na, de ebből nem iszol!
Így el is hallgatott sorra
„Jóakarók” nagy hada.
Azóta is békén élnek
Macika és nyuszika.
Kapálódik a káposzta.
Kosárban jön málna, méz.
Esténként meg a tűz mellett
Két jó barát elbeszélget.
Múltakat, meg újakat.
Nem lesznek magányosak,
Mindig együtt lesznek ők.
Mert ahol a szív és ész van,
Megoldódik minden sorban.

S károgósnak: MEHETŐS!



ZOLI BABA MESÉSKÖNYVE



thao

Már nagyon***






Már nagyon, nagyon…


…vártalak téged, pedig az ölelés
még olyan messze van, de hallak,
ébresztesz, vigyázol rám, s a munkám
mostmár ismét a kezedben van…
…nélküled süket az élet, szürkék
lesznek a tőled oly színes szavak,
ha nem mondod meg, jót írtál, drága,
még most sem teljes öröm és gondolat!


…valami ösztönös tehetség vezérel téged,
tévedhetetlenségig kiszűröd, mi a jó, mi nem,
eddig nekem még soha nem mondtál nemet,
egyetlenem, pedig kemény vagy, messze nem
elvtelen…
ha hibáznék, elsőnek olvasnád fejemre, mert
védeni akarsz, s tökéletlent nem engednél ki
kezem alól, bár tudod helyemet, de azon a
helyen neked legjobbat nyújtom, s ez nekem
elég…
soha nem tolakszom nyilvánosság elé, nem
aggatok magamra csinált címeket – ember,
aki néha írogat, megforgat gondolatokat,
szerepem pusztán csak ennyi, de bizonyságod
nélkül képtelen lennék az úton tovább menni,
mert te vagy a legelső közönség, az ember,
ki nekem a legfontosabb…


…őrizzed hát szavaimat békén, hiszek neked,
tetőled szárnyal minden gondolat, bólintásod
akkora erőket szabadít fel, mint mikor a forró
érc a kohóból borul…szavak lávája omlik eléd,
s te rendet teszel köztük – most szótlanul – de
amikor nem vagy fáradt,hangosan olvasni a
legkifejezőbben te tudod…
hálás vagyok, hogy falevél életünkben maga
az isten, egy kósza gondolattal minket
egymásnak sodort…



thao

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...